Hova tűnnek a fél pár zoknik?

Fotó: AFP / MIGUEL RIOPA

-

A Mars terraformálása sem akkora probléma, mint egy mosást úgy végigcsinálni, hogy ne generáljunk néhány pár nélküli zoknit. A manók rabolják el? Egy párhuzamos univerzumba kerülnek? Fekete lyukakban, netán a lefolyóban tűnnek el? Kvantumjelenség vagy húrelméleti probléma a fél pár zokni?


El tudja képzelni azt, hogy a világ a szőnyeg alá söpörjön egy olyan problémát, amelyet megoldva felesleges kiadásokat, sok-sok bosszankodást spórolnának meg évente a családok? Ugye, hogy nem. A tisztítószerekben utazó brit Dr. Beckmann cég számára 1500 fő részvételével elvégzett felmérés szerint egy átlagos angol évi 15 zoknit veszít el, a családok pedig hatvanat. És nemcsak a tucatjával vásárolt hétköznapi zoknik tünedeznek el, hanem a sokkal drágább téli gyapjúzoknik, izzadásgátló túrazoknik, magas szárú sportzoknik. A cég arra jutott, hogy a fél pár zoknik eltünedezése nem városi legenda, hanem olyan jelenség, amely akár súlyos tízezer forintokat csal ki az emberek tárcájából, nem beszélve a eredménytelen keresgélésből fakadó frusztrációról és időpocsékolásról.


A statisztika nemcsak az eltünedezést bizonyította, hanem azt is segített megállapítani, kik forognak különösen nagy veszélyben. A színek közül a fekete a legtünékenyebb, a megkérdezettek 78 százaléka panaszkodott arra, hogy eltűnnek a fekete zoknijai. A demográfiai csoportok közül pedig a 14–25 éves férfiak vallották be a leggyakrabban, hogy össze nem illő zoknikat viselnek legalább heti egy alkalommal. (Alternatív magyarázat: a fiatal férfiakat sokkal kevésbé érdekli, hogy testvérek-e a lábukon hordott zoknik, vagy csak unokatestvérek.)


Tisztázzunk alapvetéseket: ezek ugyanolyan fehér zoknik


Hová tűnik?

Amennyire kézenfekvő azon tűnődni, hogy mégis hová kerülnek a fél pár zoknik – és a tollak, lakáskulcsok, valamint az öngyújtók –, annyira nincs kielégítő válasz. Nem eheti meg őket a mosógép, mert az előbb-utóbb elrontaná a gépet, a titokra pedig fény derülne.


A többi népszerű racionális magyarázat sem elég meggyőző. Egyes vélemények szerint a zoknik eltűnésének mítoszára az a magyarázat, hogy mosás közben az apró ruhadarabok besodródnak a pulóverek ujjába vagy a nadrágok szárába, megtapadnak ott, így teregetés közben sem kerülnek elő. Az amúgy tetszetős elmélet sajnos feltételezi, hogy a száraz ruhák leszedése közben előkerülő darabokat – köztük a nadrágszárból kipergő szökevény zoknit – példa statuálása céljából megsemmisíti az ember.

Ugyanez a baj azzal az elmélettel is, amely úgy magyarázza az eltűnést, hogy a viszonylag csekély súlyú nedves zokni a mosógép dobjának olyan pontjaihoz tapad, amelyeket a mosott ruha kipakolása közben nem veszünk elég alaposan szemügyre. A hipotézis még természettudományosabb igényű változatában szerepel a nedves zokni elektrosztatikus feltöltődése is: ez ragasztaná a dobhoz a ruhadarabot.


Elég egyszer összemosni valamivel, hogy soha ne találjuk a párját


Mégis ezekkel kell beérnünk, mert még a Cambridge Egyetem Naked Scientists című tudományos műsora sem tudott jobb magyarázatot találni. Szerintük a probléma valójában nem a zoknik eltűnése, hanem az, hogy a mosógépben ragadással elsodródik egymástól a pár két fele. Amikor ez megtörtént, akkortól viszont két fél párként viselkednek. Elképzelhető, hogy a mosási körben ragadnak, mert a fél párra rátalálva úgy gondoljuk, hogy az kimaradt a mosásból, és könnyelműen visszadobjuk a szennyesbe. A természet erőinek összjátékára – vagy egy rendszeresen átnézett fél pár zoknis dobozra – van szükség ahhoz, hogy a felek ismét egymásra találjanak. De még a fél párok akkurátus gyűjtőinek is gyakran örökre megoldatlan rejtély marad néhány makacsul magára maradó darab.



Lehet, hogy néhány zoknit áldozatul kell ajánlanod a Mosás Istenének.

Kat Arney, Naked Scientists


A műsorban elhangzik a gép általi elfogyasztás elmélete is: egy hallgató arról számol be, hogy a mosógép szétszedése után három zoknit bányászott ki a víz leeresztésére szolgáló csőből. Kérdés, hogy az évi 15 zoknis norma fennmaradó részével mi történt.

A racionalitás talaján marad meg a Murphy-törvényeket elemző cikkében Robert A. J. Matthews is, aki a Scientific Americanben megjelent eszmefuttatásában a kombinatorikával magyarázza a zoknivészt. Eszerint, ha egy kizárólag pár zoknikat tartalmazó fiókból elveszünk egy zoknit, akkor keletkezik egy fél pár. Ha további zoknik tűnnek el, nagyobb az esélye annak, hogy további fél párok keletkeznek, mint hogy egy olyan vesszen el, amelyiknek nincs meg a párja. Azaz a világ a fél pár zoknik elszaporodása felé tart.


13 milliárd dollár (Forbes-becslés) bezzeg van nagy hadronütköztetőre és Higgs-bozon-keresésre


Képzettebb mosógépszerelőkre lehet szükség

Sajnos bőven van bizonyíték arra, hogy a problémát nem veszik elég komolyan. A Princeton Review által kiadott Guide to College Majors című, a választható szakok közötti eligazodást segítő könyv 2005-ös kiadása az alkalmazott fizikához kapcsolódó viccekhez sorolja a félpárzokni-kutatást. Ráadásul a kérdéskört még be is suvasztja a mosodaelmélet alá azzal a kiegészítéssel, hogy a zárt rendszerű mosógépek megjelenésével a klasszikus megoldás – amely szerint a zoknit elsodorta a patak, azt annyi – idejétmúlttá vált, a kvantum-mosodaelmélet válaszai – például hogy a zoknikat elnyelő fekete lyukak nyílhatnak a mosógépben – viszont szembemennek az empirikus bizonyítékokkal.


Ez támasztja alá a dr. Brian Reardon által 1997-ben írt és azóta az interneten keringő kvantum-mosodaelméleti munka is, amely belekeveri a magyarázatba a Heisenberg-féle határozatlanságot és Schrödinger kutatásait. Végül arra jut, hogy a zoknik fizikai állapota nem mindig állandó, hanem a ruhaszösz és a zokni közötti spektrumon változik, és semmi sem garantálja azt, hogy a mosás végén, a rendszer megbolygatásának pillanatában zokniként vehetjük ki azokat a dobból. Ez megmagyarázná azt is, miért és miből keletkezik annyi ruhaszösz. A jól csengő elmélet legizgalmasabb kijelentése pedig:


(...)a mosógépszerelőknek mostantól komolyabb kvantummechanikai háttérrel kell rendelkezniük.

Brian J. Reardon


A tudomány állásáról is elmond valamit a zoknik eltűnése

Poénszinten merül fel az is egy Quorán feltett kérdés alatt, hogy a zoknik eltűnésére még csak nem is kvantumelméleti választ kell keresni, hanem a húrelmélet rejtheti a választ. A válaszadó azt is megpendíti, hogy esetleg a multiverzumok lehetnek felelősek az egész zoknimizériáért. Ha véletlenül igaza lenne a választ írónak, akkor le is mondhatunk a fél pár zoknijainkról, a húrelmélettel ugyanis van egy nagy probléma.


A húrelmélet az anyag összetevőit vibráló húrokban találja meg. A rezgések módjaitól függően más tulajdonságokkal rendelkezik az anyag. A világ pedig egy hatalmas koncert. Ha úgy tetszik, csak a szférák zenéje miatt létezik minden. Azért szokták szeretni az elméleti fizikusok, mert összekapcsolja az általános relativitáselméletet és a kvantumelméletet. A húrelméletnek része a multiverzumok elmélete is, amely szerint a mi világunk csak egy a végtelen számú univerzumok közül, viszont tökéletesen alkalmas az élet kialakulására. A magyarázatok viszont annyiban csökkent értékűek, hogy kísérleti úton gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, hogy az elméletnek van-e bármi köze a valósághoz, vagy csak lenyűgözően szép matematikából áll.



A Karl Poppert követő tudományfilozófusokat viszont zavarja ez a fajta bizonytalanság. Popper a cáfolhatóságot állította tudományfilozófiájának középpontjába: ha az elméletek által jósolt következményeket nem igazolja kísérlet, akkor megcáfolódnak. Az 1994-ben elhunyt tudományfilozófus szerint nem számít tudománynak az, ami mindenféle adatból ki tudja magát magyarázni.

A vita épp arról folyik az elméleti tudósok és a tudományfilozófusok táborai között, hogy a popperi megközelítés meghaladott-e, és le lehet-e cserélni valamire a cáfolhatósági kritériumot. Ahhoz ugyanis, hogy a húrelméletet igazoló vagy cáfoló kísérleteket végezzenek, a mostani részecskegyorsítókban elérhető energiaszintek több milliószorosára és a mostani szenzoroknál lényegesen érzékenyebb berendezésekre van szükség.


Amikor a tudósok elbuknak, akkor jönnek a mérnökök

Az elméleti háttér zavarossága nem akadályozza meg az emberiséget abban, hogy megoldásokat keressen a problémára. A Google Patents oldalon, amely az amerikai szabadalmi hivatalhoz benyújtott sikeres beadványok közötti turkálást könnyíti meg, 1951-ből való az első, a zoknik összekapcsolására szolgáló szerkezet. Ez még messze nem a teleshopos zoknicsipesz, hanem egy fixen a zoknira varrt patentpár, amely ugyan a ruhadarab viselését kényelmetlenné teszi, de amúgy milyen célszerű!



Az ötletek innentől megállíthatatlanok. 1953-ban a mókás nevű Cook Tippy Keeler nyújtja be fantasztikusan szépen megrajzolt, a zoknik összehurkolására szolgáló találmányát. A hatvanas évektől pedig már nemcsak csipeszeket, hanem tárolási és szárítási megoldásokat is el kellett bírálnia a szabadalmi hivatalnak.


A megoldás: rendszertani igénytelenség

A probléma legjobb megoldását eddig viszont nem a zoknicsipesz, és nem is a zoknik sorsa feletti filozofálgatás, hanem a szemléletbeli rugalmasság adja. A mosások során a ruhák úgyis veszítenek valamennyit a színükből, így idővel akár egy tökéletes párnak induló zokniból is eltérő tónusú szett válhat. Ha ezt belátjuk, nincs messze az a nirvána sem, hogy a pontosan passzoló zoknikat felesleges világi hívságnak minősítsük. Ez a gondolat sem új persze: a 14–25 közötti brit férfiak többsége pont ugyanezen az állásponton van.