Hol van George Clooney ezen a magányos karácsony estén?

Fotó: Kobal / Ali Goldstein

-

Bill Murray ismét magányos, megint egy hotel bárjában iszik és újra énekel. Az egyedüllétén viszont sem barátja, George Clooney, sem a dögös Miley Cyrus és még a karácsony sem tud segíteni. Sofia Coppola majdnem egy teljesen iróniamentes, hosszúra nyúlt videoklipet rendezett, de aztán szerencsére mégsem.


Az alapszituáció nagyon hasonló az Elveszett jelentéséhez. Ahogy Sofia Coppola korábbi filmjében, Bill Murray itt is egy amerikai filmsztárt alakít – egészen pontosan saját magát vagy még inkább egy alteregóját játssza –, aki ezúttal is a rideg látszatvilág falai között, egy hotelben ragad. És csak úgy, ahogy a 2003-as melodrámában, a színész a Netflix december 4-én bemutatott karácsonyi különkiadásában, az A Very Murray Christmasben is kiábrándítóan magányos.


Ezúttal azonban nem Scarlett Johansson jelenti számára a kapaszkodót, hanem a karácsony.



De ez most nem egy mozifilm, csupán egy alig hatvanperces tévéfilm, amely tulajdonképpen a sztárokat szerepeltető amerikai talk show-k különkiadásait ötvözi egy musicallel. Éppen ezért a produkciónak nincs igazán története, még ha elsőre úgy is tűnik.


Bill Murray-nek a manhattani Carlyle Hotelben egy élőben közvetített karácsonyi show felvételére kell készülnie, de semmi kedve az ünnepi műmosolyhoz, ráadásul egyedül érzi magát. New Yorkot eközben lebénította a tél, a heves hófúvások és vihar miatt nem közlekednek a metrók és a repülők sem, így a forgatásra meghívott sztárvendégek – George Clooney és Miley Cyrus – sem érkeznek meg időben. A cirkuszt azonban így is végig kell csinálni, a „kegyetlen hollywoodi producerek” (Amy Poehler és Julie White) ragaszkodnak hozzá, és ha kell, akkor egy korábbi Golden Globe-átadó képeit is rámontírozzák az üres nézőtérre.

Szóval az egyre reménytelenebb Bill Murray nem menekülhet a nagyon gagyinak ígérkező produkció elől, és végső elkeseredésében még a hotel bejáratánál véletlenül feltűnő Chris Rockot is beráncigálja a színpadra, hogy magyalbogyós pulcsiban énekeljenek duettet. Aztán Chris Rock egy váratlan áramszünetet kihasználva meglép, ezzel pedig a show végképp kudarcba fullad, a producerek feladják, és hát szegény Bill Murray elég szomorú látványt nyújt magára hagyva.



Eddig az egész úgy hangzik, mintha egy történet kezdete lenne, van cselekmény, konfliktus, satöbbi; arra várunk, hogy mondjuk Chris Rock visszajön egy ölelésért, vagy esetleg Clooney-ék előbújnak valahonnan, netán Murray pult alá issza magát, és megismerkedik Scarlett Johansson unokatestvérével, vagy valami ilyesmi. Persze, egyik fordulat sem következik be, viszont belefolyunk egy musicalhez hasonló produkcióba, ahol cselekmény szinte semmi, karácsonyi dalból viszont rengeteg van.

Murray ugyanis összebarátkozik a személyzettel és a többi, szállóban ragadt vendéggel (akiket többek között Jason Schwartzman – Coppola unokatesója –, Jenny Lewis énekesnő, a francia Phoenix zenekar – a frontember, Thomas Mars Coppola férje – és a Saturday Night Live zseniális komikusa, Maya Rudolph alakít), akikkel közösen elénekel egy rakás karácsonyi slágert. Ennyi.



Nehéz így hova tenni az A Very Murray Christmast, ráadásul nemcsak az nem világos, hogy pontosan mi is akar ez lenni, de Bill Murray játéka is billeg kicsit.


Úgy tűnik, hogy a körülötte zajló történéseket valójában maga sem veszi komolyan, emiatt aztán olyan az egész, mintha végig kint lenne fél lábbal a szerepéből. Miközben időnként éppen hogy erőltetetten akarja az elképzelt karakterét magára húzni.

Teljesen fölöslegesnek hat például, amikor rájátszik a mogorva öregember szerepére – megidézve egy kicsit az 1988-as Szellemes karácsonyt, ahol egy vérbeli cinikus faszkalapot alakít –, és indokolatlanul felmegy benne a pumpa, és ordít. Jóval hitelesebb, amikor éppen egy érzékeny, kedves fazon.


Sikerült az egy órába egy vőlegény és egy menyasszony összeadását is belepréselni


Viszont neki és az egész filmnek mentségére szól, hogy a feldolgozások elég jól sikerültek, és Murray bluesos hangja, előadása végtére is igazolja, hogy érdemes volt ráépíteni egy zenés produkciót. A pincérnek öltözött Phoenix-tagok ráadásul egy klassz karácsonyi Beach Boys-ritkaságot énekelnek (a filmben itt Jason Schwartzman dobol), a Beyoncét híresen jól parodizáló Maya Rudolph-nak pedig hivatásos soulénekesnőket megszégyenítő hangja van.

De a nagy produkció egészen addig várat magára, amíg Murray szerepe szerint el nem kábul a sok piától, és álmában egy táncoslányokkal teli, glamúros színpadi show-t le nem zavar Miley Cyrusszal és George Clooney-val. Ez itt a finálé, amelyben egyébként a vokalista Clooney a legviccesebb.



Sofia Coppola filmjét az utolsó jelenet menti meg attól, hogy szimplán egy giccses, hosszú karácsonyi videoklipként könyveljük el. A végén ugyanis visszatérünk oda, ahonnan kiindultunk, a show-ból a hotelszobába, a még mindig magányos Murray-hez.


Nyilván, mint egy csomó karácsonyi film, ez is leginkább arról szól, hogy a magányt azzal tudjuk feloldani, ha segítünk másokon, ha együtt érzők vagyunk, és ha másokkal együtt örülünk, és minderre az ünnep a legalkalmasabb.

De a karácsonyi különkiadásnak ezúttal nincs megnyugtató lezárása (ahogy az Elveszett jelentésnek sem volt), a befejezés nem hagyja, hogy ezt az egész mesét elhiggyük. A tanulság, hogy a tévék – vagy akár a Netflix – téli boldogságbombáitól, a sok örömzene meg csilli-villi ellenére sem lesz senki boldogabb vagy kevésbé magányos.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!