Hol sírjaik domborulnak – Waterloo az irodalomban

Forrás: William Sadler II - Battle of Waterloo 1815.

-

Kétszáz éve zajlott le a waterlooi csata (történelmi jelentőségéről itt írtunk), amelynek Victor Hugo szerint Európa a demokráciát köszönheti, és mondjuk úgy, Franciaország fizette meg. De korántsem ő volt az egyetlen a világirodalomban, aki próbálta megfejteni Waterloo jelentőségét. Van olyan alak, aki ott volt ugyan, mégis az újságban olvasta el, hogy mi történt vele. De mi történt a sok hullával és csonttal? És hogy lett a szarból „szahar"?


Az általam ismert legfrissebb szépirodalmi igényű leírás a waterlooi csatatérről W. G. Sebaldtól származik. A 2001-ben meghalt kiváló német író A Szaturnusz gyűrűi című, 1995-ös esszéregényében mély ember- és életundorral emlékszik vissza mindenre, így a Waterloo síkján tett látogatására is. A leírás többek közt azért fontos most nekünk, mivel mintegy dióhéjban tartalmazza szinte az összes sémát, mely a nagy idők nagy tanúinak korábbi emlékezéseit jellemzi. Itt van mindjárt a szemlélődő alak, régiesebben szóval a Vándor, aki szétnéz az egykor oly sorsdöntő helyszínen. (Ugyanezzel a tekintettel kezdődött Kisfaludy Károly Mohács (1824) című elégiája is: "Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek". És mint majd látni fogjuk, ugyanezzel a gesztussal indul Byron Waterloo-verse is.)


Ellopják bajtársaik lovát, ha úgy hozza a helyzet

De egyelőre hallgassuk a szkeptikus Sebaldot: „A belga csúfság csimborasszója számomra első brüsszeli látogatásomtól fogva az Oroszlános Emlékmű és az egész úgynevezett történelmi emlékhely a waterlooi csata helyén. Érthető módon nyoma sem volt látogatónak ezen az ólomszürke, karácsony előtti napon. Még csak egy iskolai osztályt sem lehetett látni. Ám a teljes elhagyatottsággal mintegy dacolva, napóleoni kosztümökbe öltözött csapatocska masírozott végig sípszóra és dobpergésre azon a néhány utcán, leghátul egy slampos, rémesen kipingált markotányosnővel, aki különös kiskocsit húzott maga után, rajta ketreccel, amelybe egy lúd volt bezárva. Egy darabig még elnéztem, az, úgy tetszett, örök bolyongásra ítélt alakokat, akik hol eltűntek a házak között, hol meg újra előbukkantak egy másik helyen. Végül vettem még egy belépőjegyet a kupolával fedett, hatalmas rotundában kiállított körképhez, ahol a csata – a körképfestők köztudottam kedvenc témája – a középpontban álló emelvényről a föld minden égtája felé belátható. Úgyszólván az események képzelt középpontjában állunk. Egyfajta színpadi vidéken (...) Ilyen tehát, gondoljuk magunkban, lassan körbejárva, a történelem ábrázolásának művészete. A perspektíva meghamisításán alapul.”

És Sebald persze azonnal röpke történetfilozófiai elmélkedést kanyarít élményéhez.


Mi, túlélők mindent föntről nézve látunk, mindent egyszerre látunk, de mégsem tudjuk, hogyan is történt valójában.

írja Sebald


W. G. Sebald


Nos, éppen ezzel, vagyis a perspektíva meghamisításával helyezkedik szembe Stendhal, amikor A pármai kolostor (1839) elején Fabrizio del Dongo, a tizenhét éves, Napóleon-rajongó nagykamasz szemszögéből ábrázolja az eseményeket, aki a legkevésbé sem felülről tekint le rájuk. Ez a leírás már a maga korában is meghökkentette az olvasókat (Balzacot is, de pozitív értelemben, ráadásul annyira, hogy rögtön egy hetven oldalas kritikát írt róla. Persze maga Balzac is eleget foglalkozott Napóleonnal és a csatával, legrészletesebben talán az 1833-as megjelenésű A vidéki orvos lapjain, mely itt olvasható magyarul, ha valaki nem akar betérni egy antikváriumba.)

Semmi pátosz, semmi hősiesség, semmi monumentalitás. Éppen ellenkezőleg: a Fabrizio romantikus álmaiban oly mesésen nagyszerű franciák, az egy szem Aubry káplárt kivéve, itt végtelenül kicsinyesek, gátlástalanok, bárdolatlanok, és ha nem is eleve gonoszok, de azért gond nélkül ellopják bajtársaik lovát, ha úgy hozza a helyzet. A döntő mozzanat mégis az, amikor sebesüléséből lábadozva, a nagy dráma után két héttel, Fabrizio megpróbálja megérteni, miben is vett részt nemrég. És a legfélelmetesebb, hogy fogalma sincs róla:


Fabrizio szinte új emberré vált, annyit s oly mélyen gondolkodott mindazon, amit megélt. Egyetlen kérdésben maradt gyerek: csata volt-e amit látott? S másodszor: ez a csata a waterlooi csata volt-e? Életében most először élvezte az olvasást; egyre azt remélte, hogy a napilapokban vagy a harctéri tudósításokban valamilyen leírásra bukkan, melyben felismeri azokat a helyeket, amerre ő járt Ney marsall kíséretében, majd később a másik tábornokkal.

Stendhal


Rémisztő és totálisan modern élmény: az embernek az újságból kell megtudnia, mit élt át. Új elem ez a regényírásban, már szinte egzisztencialista: a főhősnek fogalma sincs a külvilág működéséről, ha úgy tetszik, a Történelemről, benne úszó forgács csupán, miközben azt sem tudja, melyik tenger sodorja magával ellenállhatatlanul.


És ha Wellington győz?

Valami nagyon hasonló élményt ír le a történetfilozófiai műveletlenséggel a legkevésbé sem vádolható Francois-René de Chateaubriand, kora egyik legnagyobb látkörű szelleme. A szándékoltan csak a halála után, azaz 1848-ban megjelentetett Síron túli emlékiratok lapjain így rémlik fel neki a világtörténelmi jelentőségű csata napja:

1815. június 18-án, déltájban, a Brüsszeli Kapun át kisétáltam a városból; gondoltam, az országúton folytatom magányos sétámat. Indulás előtt Caesar Kommentárjai-t csúsztattam a zsebembe, lassan lépdeltem, olvasmányomba merülve. Már jó mérföldnyire lehettem Genttől, amikor hirtelen tompa morajra lettem figyelmes: megálltam, felnéztem az égen gomolygó felhőkre, azon tűnődve, mi volna okosabb: továbbmenni vagy inkább visszafordulni, hogy el ne kapjon a vihar. Fülelni kezdtem: de csak egy vízityúk rikácsolt a nádasban, meg a közeli templom toronyórája ütötte el a delet. Úgy határoztam, továbbmegyek: de harminc lépést se tettem, a dübörgés újra kezdődött, hol röviden, hol hosszan, kisebb-nagyobb szünetekkel; néha csak a levegő vibrálásából lehetett érezni, meg abból, hogy szinte remegett a föld a végtelen síkságon, olyan távoli volt. Mivel ezek a dörejek nem voltak sem olyan elnyújtottak, sem olyan löketszerűek, sem olyan egymásba olvadók, mint a mennydörgés, hirtelen megvilágosodott bennem, csakis csatazajról lehet szó. Közvetlenül mellettem nyárfa állt egy komlótábla szegletében; átvágtam az országúton, és hátamat a fatörzsnek vetve Brüsszel felé fordítottam a tekintetem. Délről hirtelen feltámadt a szél, ekkor már sokkal világosabban lehetett hallani az ágyúdörgést. Egy ütközet visszhangját hallgattam tehát ott a nyárfa alatt, és az ütközethez a közeli templomtorony órája kongatta a lélekharangot; ez az akkor még névtelen küzdelem a waterlooi csata volt.”

Látjuk, a hatalmas szellemű Chateaubriand éppoly gyermek itt, mint Fabrizio. De aztán a reflexióban összekapja magát:


Egyszeriben megrohantak a gondolatok: de hát miféle harc ez? Lehet, hogy ez fogja eldönteni, kié a győzelem? Lehet, hogy Napóleon is ott van a csatatéren? Megint sorsot vetnek a világra, mint egykor Krisztus köntösére?

És tovább: „Vajon milyen következményekkel jár a népek sorsára nézve az egyik vagy a másik fél sikere vagy veresége, vajon szabadság vár-e ránk vagy rabszolgaság? Vajon kinek a vérét ontják? Lehet, hogy francia katonák halálhörgése is része ennek a csatazajnak? Lehet, hogy új Crécynek, új Poitiers-nek, új Azincourt-nak vagyok fültanúja, vagyis olyan vereségnek, amelyből megint Franciaország legádázabb ellenségei húznak majd hasznot? Ha ők győznek, hová lesz dicsőségünk? Ha Napóleon győz, hová lesz szabadságunk? Jóllehet Napóleon győzelme esetén örök száműzetés lenne osztályrészem, abban a pillanatban a haza iránti érzés kerekedett felül a szívemben; minden porcikám Franciaország zsarnokának győzelmét kívánta, úgy éreztem, csak ez a győzelem hozhatja vissza az ország becsületét, és menthet meg minket az idegen elnyomástól.

És ha Wellington győz? Ha így lesz, akkor a legitimitást azok a piros egyenruhák fogják visszahozni Párizsba, amelyek francia vérrel festették újra szövetüket. Akkor a megcsonkított gránátosokkal teli szanitécszekér lesz a királyság díszhintaja. Vajon milyen lesz az a királyság, amelyet ilyen körülmények közt helyeznek vissza jogaiba? Mindez csak elenyésző töredéke volt gyötrő gondolataimnak. Megremegtem minden egyes ágyúdörgésre, minden egyes ágyúdörgés után szaporábban vert a szívem. Jó néhány mérföldnyire lévén tőle, látni nem láthattam a mérhetetlen katasztrófát; kezem Waterlooban sem érinthette a percről percre nagyobbodó síremléket, mint ahogyan a Nílus partján, Búlákban is hiába nyújtottam ki kezem a piramisok felé.”

Mennyire jellemző ez. Az örök értelmiségi, aki még a harc alatt is elmerül olvasmányaiba, és csak később eszmél a világra, de aztán rádöbben, hogy a személyesen is majdnem átélt Történelem, éppoly végtelen távolságra fekszik tőle, mint az ókori Egyiptom világa. A Történelem irracionális, a világ megismerhetetlen.


Victor Hugo

Victor Hugo


Európa nyerte meg, Franciaország fizette ki

Victor Hugo ennél jóval fesztelenebbül jár el, amikor A nyomorultakban képes volt legalább 100 oldalt szentelni a fő cselekménnyel voltaképpen nem sok kapcsolatban álló Waterloonak. A leírás természetesen ismét az alaphelyzettel indul, egy kései Utas, „éppen az, aki ezt a történetet elbeszéli” 1861-ben ellátogat az egykori dráma színterére. Hogy ez maga Hugo, azt még ennél is egyértelműbbé teszi a helységnév, ahová először betér: Hugomont, azaz Hugo hegye. Hugo történetfilozófiája szerint „gyakran vesztett csaták után indul neki a haladás”, vagyis ez esetben a demokratizálódás, mivel a modern világban: „kevesebb a harci dicsőség, több a szabadság”. Szerinte Waterloo nem győzelem, hanem nyeremény: „melyet Európa nyert meg, és Franciaország fizetett ki”.

Mindamellett Hugo volt az, aki irodalmi rangra emelte a „legszebb szót, amit francia valaha is kimondott”, azaz Cambronne tábornok legendás válaszát, amikor az angolok felszólították a megadásra:


Szart!

(Meghökkentő módon, a világhírű ürülék már a Svejk legelején felbukkan, mégpedig a kocsmáros szájában: „Palivec híres volt a trágárságáról, minden második szavával az ember fenekét emlegette, vagy szarosnak titulált valamit. De amellett nagyon művelt férfiú is volt, s ami az utóbbi csúnya szót illeti, mindenkinek a lelkére kötötte, hogy olvassa el Victor Hugónál, mit felelt végül is Napóleon régi gárdája az angoloknak a waterlooi csatában.” A szó nagy karrierjét aztán Alfred Jarry Übü király című drámájában végezte, mégpedig eltorzított alakban: a „merde” helyett álló „merdre” alakot a fordító, Jékely Zoltán a „szahar” kitétellel magyarította…)


George, Lord BYRON

Lord Byron


És mit szóltak az angolok?

Említett versében, a Childe Harold című elbeszélő költemény Harmadik énekében (1816) Lord Byron romantikusan tépett lelkű címszereplője ellátogat a csatasíkra: „vészes Waterloo, Frankhon sírja az.”

Hugoval ellentétben, a kissé republikánus és franciaellenes Byron/Childe Harold 1816-ban még korántsem elégedett a történelem alakulásával: „szabad lett a világ? / Egyet buktatni harcolt a liga, / vagy megleckéztetni minden királyt? E világosult korban Szolgaság / lesz a bálvány, a régi s újra éledt? / Kik Oroszlánt győztünk, Farkas nyomát / csókoljuk? Hajtsunk trónnak szolgatérdet / megint? Nem! A napot csak nyugtával dicsérjed!”

E politikai futamok mellett a spleen világbajnokát persze inkább a melankolikus Brunswick gróf alakja nyűgözi le, aki ott volt a csata előestéjén, a Richmond hercegnő által Brüsszelben rendezett bálon, mely később világhírű lett, és amelyen többek közt a másnapi győztes, Wellington is megjelent.


A nagy hall ablkafülkéjében ült
Brunswick balsorsu grófja; ott a bál
nyüzsgésében e prófétai fül
hallotta elsőként: jön a Halál

Tótfalusi István fordítása


És ugyancsak e bál után éri el a halál George Osborne-t is, William Makepeace Thackeray Hiúság vására (1848) című regényének egyik főhősét. A nagy angol realista nem sokat foglalkozik magával a csatával („nem akarunk csatlakozni a katonai regényírók táborához”), ugyanakkor a bál alkotja a későbbi események egyik vonatkozási pontját, hiszen Osborne éppen itt akarja elcsábítani és megszöktetni felesége, Emilia legjobb barátnőjét, Becky Sharpot. Thackeray annyira megveti ezt az aljas fajankót, hogy nem sok szót veszteget halálára:


A csatamezőt és a várost az éj sötétje borította; Emilia George-ért imádkozott, aki arccal a földre borulva hevert, holtan, szívét átjárta a golyó.

William Thackeray, Hiúság vására illusztráció

Illusztráció William Makepeace Thackeray: Hiúság vására című könyvéhez


A világtörténelmi csata itt már csak a magánélet kellemetlen eseménye.

Kortársunkat, a pár népirtást már átélt Sebaldot azonban még egyéb is nyugtalanítja:


Vajon mit tehettek annak idején azzal a sok hullával meg csonttal? Eltemették őket az emlékmű kúpja alá? Halottak hegyén állnánk? Ilyen helyről nyílna a sokat emlegetett történelmi rálátás?

Válasz nincs, de van helyette egy groteszk kép, egy másfajta rálátás: „Brigthon közelében, mesélték egyszer nekem, nem messze a parttól van két liget, amit a waterlooi csata után, a feledhetetlen győzelem után ültettek. Az egyik liget olyan alakú, mint Napóleon kalapja, a másik, mint Wellington csizmája. Alakjukat a földről természetesen nem látni. A jelképeket, úgy mondták, a későbbi léghajósoknak szánták.”


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!