Hogyan tegyük tönkre egy kontinens leggazdagabb országát?

Fotó: AFP / FEDERICO PARRA

-

Üresen pangó vagy éppen kifosztott üzletek, ételre várók kígyózó sorai, politikai letartóztatások és teljes kilátástalanság jellemzi napjainkban Venezuelát. A világ legnagyobb kőolajtartalékaival rendelkező ország mára a gazdasági összeomlás és a totális diktatúra szélére sodródott. Elmondjuk, hogyan.


Tömegével kerülnek fel a közösségi oldalakra videók, melyek boltok üresen álló polcait és az éppen elérhető termékekre váró végtelen sorokat mutatják Venezuelában, holott az ország még a kontinens leggazdagabbjának számított a hetvenes években. Az évek óta az alapvető cikkek súlyos hiányában élő venezuelaiak ugyan többnyire türelemmel viselik az áldatlan állapotokat, azért olykor elszabadul a pokol, és az elkeseredett tömeg megrohamoz és kifoszt egy-egy kamiont vagy frissen feltöltött boltot.



A latin-amerikai országban azért fordultak ilyen nagy számban a közösségi média erejéhez a polgárok, mert az egyre inkább autokratikussá váló Maduro-rezsim irányítása alatt álló média nem hajlandó beszámolni a Venezuelát sújtó hiányról. Idén januárban jelent meg a (ÜresPolcokVenezuelában) hashtag a Twitteren az ellenzék kampányának részeként . Az akcióval a Nicolás Maduro vezette kormány kritikusai arra akarták felhívni az emberek figyelmét, hogy nemcsak a szomszéd szupermarketben állnak üresen a polcok, hanem az egész országban. Az állam válaszul – politikai provokációt kiáltva – megtiltotta a polcok és a sorok fotózását.


Recept a bukáshoz

Venezuelát sok közgazdász tartja a katasztrofális gazdaságpolitika iskolapéldájának, hiszen a jelenlegi állapotot rossz döntések mintegy másfél évtizednyi töretlen sorozatával sikerült elérni. Mikor 1998-ban megválasztották, Hugo Chávez meghirdette a bolivári forradalmat – a 21. századi szocialista mozgalomnak is hívott ideológia ugyan formálisan megtartotta a magántulajdon és a részvételi demokrácia alapelveit, ám azokat gazdagon meghintette klasszikus szocialista gondolatokkal, Amerika-ellenességgel és az IMF közellenségnek való beállításával. Chávez koktélja egy a mélyszegénységet ugyan némileg javító, de gazdaságilag halálra ítélt, populista és velejéig korrupt rendszert eredményezett, melyet a vezető 2013-as halálakor a buszvezetőből lett alelnök, Nicolás Maduro vehetett át.


Nicolás Maduro


Bár a közelmúltban világszerte számos eset bizonyította, hogy a piac önszabályzó erejének túlzott babrálása ritkán vezet jóra, Venezuelának elég lett volna csak a szomszédba átnéznie elrettentő példáért. Chávez hatalomra kerülésekor ugyanis Brazília már a sokadik recesszióján és inflációs válságán volt túl, és pont akkoriban próbált tiszta lappal kezdeni az új pénznem, a real bevezetésével. A venezuelai vezetés ehhez képest lényegében sorra követte el ugyanazokat a hibákat, amelyeket annak idején Brazília, és ennek meg is lett a következménye.

A bolivári forradalom egyik alappilléreként a Chávez-kormány rengeteg vállalatot államosított, amelyeket aztán jellemzően a saját politikai érdekeinek a szolgálatába állított. Bár a kitűzött szociális célok – például a foglalkoztatás növelése – dicséretesnek tűntek, az ezeknek alárendelt vállalatok hamar elveszítették hatékonyságukat, működésük pazarlóvá vált.


Üresen állnak a polcok


Nem volt ez másképp az ország exportjának jelentős részét adó olajiparral sem. Igaz, Venezuela olajiparát már a hetvenes évektől kezdve a PDVSA (Petróleos de Venezuela) nevű állami tulajdonú óriás fogta össze, Chávez hatalomra kerüléséig az állam nem kezelte különösebben vasmarokkal a céget. 1998 után az új kormány úgymond újraállamosította az egyre függetlenebbé váló PDVSA-t, és sokak szerint saját politikai céljainak eszközévé tette, vezetőit pedig a lojalitásuk, és nem a szakértelmük alapján választotta ki. Ennek az lett az eredménye, hogy a PDVSA 2013-ban 25%-kal kevesebb olajat termelt, mint az újraállamosítás előtt – ráadásul sokkal nagyobb költségek mellett.

A 2000-es évek elején szárnyaló olajárak mellett még jó ötletnek tűnhetett az egyébként is túlnyomó részt az olajra támaszkodó venezuelai gazdaságot még inkább erre az egy forrásra összpontosítani, így mára már az export 95 százalékát adja az olaj (a 90-es években ez az arány még 70-75 százalék körül volt). A bőséges bevételeket azonban a Chávez kormányzat ahelyett, hogy gazdasági fejlesztésekre, ínségesebb időkre való felkészülésre vagy egy több lábon álló gazdaság megteremtésére használta volna, méregdrága és alacsony hatékonyságú szociális programokba ölte. Populista politikájának annyiban volt is eredménye, hogy Chávez az egyre romló gazdaság mellett is haláláig igen népszerű tudott maradni.



Az olaj világpiaci ára azonban az utóbbi években mélyrepülésbe kezdett: míg a nyersolaj hordónkénti ára 2013 júliusában még 107 dollár körül mozgott, ma már kevesebb mint a felén, 53 dolláron jegyzik. Venezuela számára ez különösen kemény csapás, hiszen külföldi bevételeinek majdnem az egészét az olaj adja – becslések szerint az olaj árának 1 dolláros csökkenésével Venezuela 700 millió dollártól esik el. Szakértők szerint az ország csak egy 118 dollár körüli árfolyamnál érne el kiegyenlített külkereskedelmi mérleget.

Maduro idén januárban beutazta a fél világot, hogy más OPEC-országok vezetőinél kilincseljen; arról próbálta őket meggyőzni, hogy alacsonyabb kitermeléssel feljebb lehetne küzdeni az olaj világpiaci árát. Szavai süket fülekre találtak, sőt, még Kína, Venezuela egyik fő hitelezője, sem akart több kölcsönt adni az egyre mélyebben eladósodó országnak.

A pénzügyi szakértők nem értenek mind egyet abban, hogy Venezuela kénytelen lesz-e még az idén államcsődöt jelenteni, azonban az államkötvények kockázati felárából arra lehet következtetni, hogy a befektetők nagyjából 60 százalékra becsülik, hogy Venezuela még az idén csődbe jut, és 90 százalékra, hogy ez 5 éven belül történik meg.


Az árak a földön járnak

Hogy valamelyest enyhítse a lakosság terheit, az állam mesterséges árplafonokat szabott meg a legtöbb alapvető termékre és a gázolajra – 1 dollárnyi venezuelai bolívarból 33 kiló kukoricalisztet tud vásárolni az, aki hajlandó órákig sorban állni. Ugyanennyi pénzből 140-szer lehet megtankolni egy családi autót, míg a kolumbiai határ túloldalán ennyi benzinért 5000 dollárt lehet elkérni. Nem csoda, hogy rengetegen csaptak fel csempésznek.



Az árak leszorítása azonban nemcsak a feketegazdaság fellendülése miatt sodorta még kilátástalanabb helyzetbe az országot, hanem a termelést is tönkretette. Az irreálisan alacsony árak miatt lehetetlen hatékonyan termelni, a gyárak csupán a kapacitásuk felét használják ki, az élelmiszer kétharmadát pedig külföldről kell importálniuk.

Az állam ráadásul nemcsak az árakat, de a bolívar árfolyamát is fixálta a dollárhoz képest, így fellendült az illegális pénzváltás is: noha hivatalosan 6,3 bolívar ér egy amerikai dollárt, valójában ennek tízszereséért váltják át az utcán.


Sorszámok az alapvető cikkekhez


Mivel a statisztikai hivatal egyrészt erősen manipulálja vagy egyszerűen eltitkolja az inflációs és szegénységi adatokat, az inflációs rátát csupán becsülni lehet – az utolsó közölt adat szerint 2014 decemberében 68,5% volt az infláció, azóta feltehetően jelentősen romlott a bolívar. A közgazdászok általában a havi 50% feletti rátánál szoktak hiperinflációról beszélni. Mivel a költségvetési deficitet őrületes pénznyomtatással igyekeznek orvosolni, a bolívar már csak az ezredét éri annak, mint 1998-ban, Chávez hatalomra kerülésekor.


Egyetek diktatúrát!

A helyzet odáig fokozódott, hogy jegyrendszert kellett bevezetni a legtöbb alapélelmiszerre és gyógyszerre, sőt, még a vécépapírra is. Februárban futótűzként járta be a világsajtót, hogy szinte elérhetetlenné vált az óvszer Venezuelában: több mint 700 dollárba került egy csomag a nehezen elérhető fogamzásgátlóból. „Már a szexért is sorban kell állnunk, ez egy új mélypont” – nyilatkozta akkor a Bloombergnek egy helyi reklámszakember. Nem mellesleg Venezuelában az egyik legmagasabb a HIV-fertőzöttek és a tinédzserkori terhességek aránya Latin-Amerikában, az abortuszt pedig nem engedélyezi a törvény.



A gazdasági és szociális nehézségeket a kormány kitartóan az ellenzék álságos munkájának és az Amerika–IMF-tengely által vezényelt globális összeesküvésnek a számlájára írja. Volt olyan tisztségviselő, aki szerint a gazdagok gyerekei férkőznek az ételért álló sorokba, hogy hergeljék a népet.

Carlos Osorio, az ország élelmiszer-biztonsági megbízottja pedig sajátos módon próbálta a szőnyeg alá söpörni az élelmiszerhiány problémáját. „Ha nem lenne étel Venezuelában, akkor ezek a sorok sem állnának itt” – mondta egy televíziós interjúban. „Ez a legnagyobb bizonyíték arra, hogy van élelmiszer.”



A nélkülözés, a kormány visszaélései és az elharapózó bűnözés miatt 2014 januárjában a kormány lemondását követelő megmozdulások kezdődtek országszerte, ezeket a rendőrség keményen leverte. A tüntetések megfékezésekor a rendőrség sokak szerint éles lőszert is bevetett, összesen 43-an haltak meg az összetűzések során, és mintegy 3 ezer embert – köztük több ellenzéki vezetőt – letartóztattak.

A kormánypárt népszerűsége azóta mélyebben van, mint valaha; független szervezetek 20 százalék körülire becslik Maduróék támogatottságát, ami a közelgő, decemberi választások előtt elég sötét képet fest a jelenlegi rezsim számára. Bár többen azt jósolták, hogy Maduro fel fogja függeszteni a választásokat, az elnök azt ígérte, hogy akár a legellenségesebb körülmények között is megtartják azokat.



Bárki is kerül majd ki akkor győztesként, nem lesz könnyű dolga visszaállítani Venezuela régi fényét.