Hogyan gyászol egy Kanadába emigrált libanoni?

-

Milyen világzenét csinál az, aki még sosem hallott világzenét, de féktelen a fantáziája? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk, ha megnézzük az elmúlt pár hónap legjobb hibrid zenéit, amelyekben a nyugati popzene és az azon túli világ keveredik minden korábbinál izgalmasabb módon. Íme pár híres zenész kirándulása, és 10+5 valóban kihagyhatatlan lemez.


Mostanában mintha egyre több lenne a meglepő, egyedi keveredés a hibrid európai-amerikai könnyűzenei műfajok és az ezeken kívüli tradíciók, a „világzene” között. Sok minden kedvez ennek: az, hogy minden korábbinál könnyebben meg lehet ismerkedni korábban nehezen elérhető zenékkel, illetve lehet együtt zenélni távol élő emberekkel; az, hogy a legtöbb műfajban (állítólag) már nem lehet újat alkotni, valamint a határok amúgy is mindenhol elmosódnak; és talán az is, hogy miután már magának a keveredésnek a ténye megszokottá vált, túl lehet lépni azon, hogy „hú, afrikai zene meg elektronika!”, és tényleg arra koncentrálni, hogyan találkozzanak egymástól látszólag távoli tradíciók.

Az elmúlt évben több híres zenész is világzenei(nek mondható) hibridekkel állt elő. Mondjuk pont nem ők a legizgalmasabbak. Gyorsan sorra vesszük őket, hogy aztán jöjjön tíz plusz öt olyan lemez, amely tényleg egyedi, új jelentéseket, személyes világokat alkot, vagy éppen társadalmi problémákhoz szól hozzá zenei módon.


Híres zenészek nem túl érdekes zenéi

St. Germain, a jazzes house meghatározó, kereskedelmileg is sikeres alakja 15 év kihagyás után egy olyan albummal tért vissza, amelyre Maliból toborzott zenészeket. Azonban bár szereti őket, nem bízott meg bennük: mintha úgy érezné, az a feladata, hogy „emészthetővé” tegye az afrikai zenét, és ez még annál is nagyobb baj, mint hogy ezt fantáziátlan, giccses és unalmas eszközökkel teszi.

A Sexwitch Natasha Khan projektje; a brit, félig pakisztáni énekesnő Bat For Lashes néven játszik mondjuk hogy artpopot, sikeres is. A Toy tagjait vette maga mellé, hetvenes évekbeli marokkói, thaiföldi, iráni stb. pszichedelikus folkdalokat dolgoztak fel. (Ezek az eredetik.) Aki egy Szexboszorka című albumtól sokat vár, csalódni fog: Natasha Khan ugyan szépen rikoltozik (főleg a nyitó számban), ám kísérői rémesen kiszámítható módon hozzák a gótos-törzsies-kicsit-egzotikus rockot.

Még Cerrone, a francia diszkó egyik legnagyobb sztárja is úgy fog visszatérni, hogy felfedezi az afrikai gyökereket: februárban érkező új EP-jének első nyilvánosságra hozott számában Tony Allen, az afrobeat alap dobosa játszik, és tényleg tiszta afrobeat-diszkó egyveleg, ha akarom, kézenfekvő és giccses, ha akarom, szórakoztató.



A Radiohead gitárosáról, Jonny Greenwoodról írt portrécikkünkben már említettük, hogy Shye Ben Tzur izraeli énekes-zeneszerzővel és a Rajasthan Express néven összeverbuvált, tucatnál is több indiai zenésszel készített lemezt (plusz Nigel Godrich producer, a Radiohead „hatodik tagja”). A Jununban tehát van többféle tradíció, több nyelvű szövegek, valamennyi gitár, itt-ott kis elektronika, és az egész szép, kedves és ízléses, szerethető. Nagyon kellemes zene, de ebben benne van az is: nem tudok nem végig arra gondolni, mennyivel több is lehetne ennél – mint azt az alábbi lemezek mutatják. A legjobbak egyébként a néha hetykén beszúró fúvósok, mint az alábbi számban is. (Amúgy kis jóindulattal a tropical house-t is témánkhoz sorolhatjuk, ami egyesek szerint 2015 egyik nagy trendje volt, és még Justin Bieber is csinált ilyen számot; mások szerint ez hülyeség.)


10 tényleg izgalmas hibrid

A Mbongwana Star első lemezét már méltattuk itt, de nem lehet elégszer. A zenekart a kongói kerekesszékes zenészekből alakult Staff Benda Bilili két tagja alapította (ők voltak felelősek minden idők legjobb Sex Machine-feldolgozásáért). Fiatal zenészek, valamint az ír producer, Liam Farrell (avagy Doctor L) csatlakozott hozzájuk. Az eredmény pedig ugyan a város címét viseli: From Kinshasa, ámde pontosabb a nyitó szám teljesebb címe (ami a lemezé is lett volna): Kinshasából a Holdra.



Afrikai stílusok találkoznak a posztpunk mániákus, éles gitárhangzásaival, az elektronikus tánczene lüktetésével, a jamaicai dub effektezésével, a pszichedélia különféle fajtáival. Az album fő erénye a kétarcúsága. Egyrészt nagyon határozott körvonalat kapnak és dalszerűek a számok, erős férfihangokkal és női kórusokkal; másrészt a hangzásokban, csavarokban, bizgerálásokban, az effektekben, a félúton a lüktetést megtartva új irányba forduló számszerkezetekben el lehet veszni. Emiatt megunhatatlan a lemez. A Nganshé egészen furán lebegő, nyikorgó, ruganyos gitárhangzása sokadszorra is legalább akkora örömöt okoz, mint a dallamok. A Malukay a Konono No. 1 elektronikusan erősített hüvelykzongoráit egy izgalmasan féloldalas hiphop-ritmussal szembesíti, és a végén olyan visszafogottan torzul, hogy észre sem veszed, hogy még őrültebb, mint volt. A Kala táncos, egyszerre retrós és futurisztikus; a Shegué egyszerre diszkó, avant-diszkó és egyik sem. És még sorolhatnám: mindegyik számban van valami, amit újra meg újra fel lehet fedezni.

Az EEK a virtuóz, szintijét ököllel, tenyerének élével is ütő Islam Chipsy és két dobos zenekara. Eleinte rossz YouTube-videóknak köszönhetően terjed a zenekar híre Egyiptomon kívül, több európai koncertjük volt. A Kahraba („elektromosság”) az első stúdiólemezük, ami szerencsére nem szelídült meg. Az EEK egyrészt olyan, amilyennek az „egyiptomi zenét” gondoljuk, legalábbis ritmus- és dallamvilágát tekintve; a chaabi nevű, főként esküvőkön, ünnepeken szóló műfajhoz, pontosan az electro-chaabihoz kötődik, de nem pont az. Nyers és lo-fi a megszólalás, és ami még fontosabb: teljességgel művi; mármint nyilván tradicionális hangszereket „idéz” a szinti, de kiteszi az idézőjelet.



Noha csak hárman játszanak, rendkívül sűrű zenefolyam ez, nem enged pihenőt, lélegzetet, és nem enged el (nem is lehet igazán háttérzeneként hallgatni). Simán megidézi azt a sokkot, arcon csapást és örömöt, amit akkor éreztünk, amikor először hallottunk gyors és energikus, teljesen új stílust (legyen az punk, jungle, grindcore). És nem csak az újdonság ereje miatt: többszöri hallgatásra ugyanezt tudja. Ámde nem csak erről van szó. A hosszú számok az ismétlődésre épülnek, ám folyamatosan változnak is: a dobosok sűrítései tagolnak, a szinti kanyargásai pedig egyszerre idézik a tradicionális díszítéseket és mondjuk az acid modulációit. Lenyűgöző zene, amit egyaránt be lehetne vágni egy eszeveszett buli és egy forradalom képei alá.


Bár a Fumaca Preta bemutatkozó lemeze 2014-es, nem maradhat ki ebből az áttekintésből. A portugál-venezuelai családba született, Amszterdamban élő Alex Figueira zenekara elképesztő és elképesztően szórakoztató pszichedelikus stíluskavalkádot hozott létre, amelyet a torz, garázsos hangzás tart össze. De van itt utalás a latin rockra, a tropicália-mozgalomra és az afrofunkra csakúgy, mint a klasszikus hard rockra, a punkra és a garázsrock durvábbik végére, a táncos és a pszichedelikusan gerjedő-szétcsúszó elektronikára és az acidre, a dub effekt- és visszhangmániájára és úgy általában mindenre. Az alábbi, címadó szám jó példa erre: klasszikus riff igazi garázsos megszólalással, sosem volt sci-fi-horror, punk, őrült énekes mögött kedvesen vokálozó lányok, mindössze négy percben.



A Tire Sue Máscarában meg van afro-acid rész, amibe érkezik egy mittudomén, santanás gitárszóló, majd úgy próbál jamaicai dubbá változni, hogy a savas szintik játsszák a reggae-basszus szerepét. Satöbbi. Teljes káosznak tűnhet, és nincs „de”: az is, csodálatos.

A Jerusalem In My Heart a libanoni születésű, Montréal és Bejrút között ingázó Radwan Ghazi Moumneh projektje, amelyben az arab zene hagyományai (és egy kicsit az arab pop) és az elektronika egészen személyes módon jön össze; előbbiből jórészt az ének és a buzuki jön, utóbbiból effektezés és szintik, ritkábban kemény zaj. Ezek néha együtt dolgoznak, vagy különös párhuzamokra mutatnak rá (az effektezett ének és a tradicionális melizmák között például); máskor mintha egymás ellen játszaná ki őket a zene. Az A Granular Buzukban például úgy tűnik, hogy az elektronika szándékosan akadályozza egy nagyszabású dal kibomlását – ám az eredmény másként ugyan, de szintén nagyszabású lesz, megszüntetve-megőrizve az eredeti irányt. A hosszan elnyújtózó számok (főleg egy nyugati fülnek) nem nyújtanak sok kapaszkodót, de annyi érzelmi erő és dráma van bennük, hogy végig fogva tartanak. Még a hosszú számokban gyakran alkalmazott csúcsra járatás sem jellemző (pedig néha mondják posztrocknak, hiszen Radwan a Godspeed You! Black Emperor körének köszönhetően elhíresült Constellation Recordsnak dolgozik hangmérnökként, producerként).



Az If He Dies, If If If If If If témája kézenfekvően a gyász, legalábbis ezt gondolná az ember nem csak a cím alapján; de közben van olyan felemelő, hogy elbizonytalanodik, aztán eltéved a kultúrák között (mit tudunk mi arról, hogyan gyászol egy Kanadába emigrált libanoni?), és inkább hagyja, hogy vigye a zene. Emellett van valami társadalmi-politikai üzenet is, de nem valami könnyen megfogható, feloldható: inkább erősen zenei megfogalmazású, és ezáltal jóval erősebb, mintha kimondana valamit a kultúrák találkozásáról.

Ricardo Dias Gomes a brazil tropicália egyik nagy öregje, Caetano Veloso zenekarában basszusgitározik és szintizik. -11 című lemezén azonban csak az egyik szál az, ami „brazilos”. A finom gitárok, csingilingi szintihangok és a kedvesen dallamos, vagy éppen az álom határán dúdolgató ének mellett pulzáló mély és torz basszusok, vagy ellebegő magas hangok is hallhatók. Vagy éppen egyszerű rockszámok, dobgéppel. Valamint sok „hiba”: nem tudni, hogy szándékosan beletett vagy véletlenül bekerült és direkt ott hagyott, mindenesetre jól hallható lélegzetvételek, megakadások. A legutolsó szám pedig kifejezetten érdes zajokkal indul, pulzáló űrszintizésbe torkollik, és a legvégén egy egyszerű puffanással visszatér a Földre. Ez az egyike a több, kifejezetten vicces, vagy inkább elmosolyodós pillanatnak.



Mindez szabadon, az álom logikájával folyik egymásba, és a személyiség tartja össze: ő az, akiben összeérnek a brazil könnyűzene hagyományai a klasszikus zenei emlékekkel és torz drone-nal. Az álomszerű hangulat – vagy a kísérőszöveg szerint pont az elalvás előtti, nagyon világos pillanat – megidézése nem cél (mint mondjuk a pszichedelikus zenében), inkább az az állapot, ahol ez a személyiség legjobban megnyilvánul.


Larry Gus (a görög, Milánóban élő Panagiotis Melidis) I Need New Eyes című lemezének leírásához az egyik legfrappánsabb hasonlatot veszem kölcsön, amit zenész zenészről valaha írt. David Byrne így jellemezte egyszer a Dirty Projectorst: „olyan, mintha valaki olvasott volna a popzenéről, de soha nem hallotta, és aztán kap egy halom építőelemet, hogy azokból rakjon össze egy popdalt.” Larry Gus lemeze pedig olyan, mintha valaki hallott volna arról, hogy van ilyen, hogy „világzene”, és ez beindítaná a fantáziáját, ami kellőképpen féktelen. A világzene biztos olyasmi, amiben a világ minden zenéjéből van valami! És tényleg: Afrikától Közel- és Távol-Keletig, Latin-Amerikától Hawaii-ig felfedezhetők utalások.



De ezek tényleg csak építőelemek, amikből nagy türelemmel és nemcsak az összképben, hanem az apró részletekben is megnyilvánuló fantáziával pakolászott össze Larry Gus többé-kevésbé kerek, 5-6 perces dolgokat. Nem dalok ezek, de majdnem; van bennük ének, rokonszenves, de nem lenyűgöző falzett hangon (az „ilyen vagyok, így szeressetek” és az „ilyen vagyok, ha nem tetszik, ne is törődjetek velem” végletei között), és néha egészen meglepő, amikor az ember másodszori hallgatásra ismerősként üdvözölhet egy dallamot. De a hangsúly inkább a ritmusokon van: sűrű, okos és (ismét) meglepő módon húzós groove-ok körül repkednek a legkülönfélébb hangszerek és egyéb hangtöredékek. Az I Need New Eyes nem attól személyes lemez, hogy megtudnánk valamit Larry Gus „személyiségéről” – inkább a nagyon egyedi és vonzó zenei gondolkodásmódja az, ami minden pillanatán átüt.


Az Alif a Közel-Kelet különböző országaiból származó (és köztük néhány Európában élő) zenész szupergruppja, az „arab underground” krémje. Tradicionális zene és nyugati stílusok (rock, pszichedélia, kevesebb elektronika, a lüktetésben gyakran funk) kavarognak, és tényleg a kavargás jó szó erre. Mindig vannak vezérmotívumok (a Budapesten, a Womexen is járt Tamer Abu Ghazaleh énekében, vagy Khyam Allamim sűrű oud-játékában, vagy a groove-okban), de szabadon alakulnak egymásba a témák, és az egyes számok egy-egy hosszabb, akár vég nélkül sodró (és jó értelemben sodródó) zenefolyam részeinek tűnnek. Ugyanakkor nagyon erős identitása van ennek a zenekarnak is (csak együtt írnak dalokat, még ha ezt nehéz is összehozni, mert mindenki máshol él).



Az egész lemezt nagyon érdemes meghallgatni (itt meg megtalálható), ha egyetlen számot kell kiemelni, akkor az az Al-Khutba Al-Akhira (The Last Declamation), amelyben a szintetizátor úgy szárnyal a zenével párhuzamosan, hogy közben vészjóslóan megidézi a szirénák hangját is - ha akarjuk, akár még arra is utalva, hogy a „szirénázás” mennyire mást jelent a kortárs nyugati tánczenében (jó pár éve menő hangeffekt) és a Közel-Keleten.


A kolumbiai Eblis Alvarez vezette Meridian Brothers az egyik legfurcsább és az idiótaság*nagyszerűség szorzatot tekintve valószínűleg világelső zenekar. Elképesztően idióta hangzásokat, főleg szintihangszíneket használva játszanak tradicionális latin tánczenéket, és a ritmusokat is megbolondítják. Fapofával adják elő a dalokat, amelyek olyanok, mintha néhány évtizeddel ezelőtt egy filmzeneszerzőnek kiadták volna, hogy az űrkantinban salsázni fognak az űrlények, és neki kell az aláfestő zenét megkomponálnia; és kótyagos lázálmaiban is ez a feladat foglalkoztatja. De ez nem paródia, nem is metazene, mint mondjuk a Laibach: a Meridian Brothers minden látszat ellenére komolyan veszi a hagyományokat. Egyrészt szépen feltüntetik, mikor melyik műfajban dolgoznak (bár ezek között van olyan is, hogy temetési reggaeton), vagy mely előadók ihlették őket. Másrészt a furaság ugyan szándékosan „más, mint bármi, amit valaha hallottál” – ám közben visszatekint vagy -kacsint azokra a korszakokra, amikor a „furaság” kényszer volt: a rendelkezésre álló, gyakran olcsó eszközökkel próbálták meg a „nyugati” menő stílusokat eljátszani a „periféria” országaiban. Arról a furaságról van szó, ami miatt az évtizedekkel ezelőtt török pszichofolk- és perui garázsrock-válogatásokat oly örömmel fogyasztja a haladó nyugati fiatalság. Ettől több a Meridian Brothers, mint egy vicczenekar; ettől lesz sokadszorra is lenyűgöző, megszokhatatlan.



2015 végén megjelent albumuk, a Los Suicidas a legendás kolumbiai hammondos, Jaime Llano Gonzalez előtt tiszteleg, és Alvarez így írja le: „lehetetlen orgonazene, amolyan un-easy listening”. Főleg azért, mert nagyrészt instrumentális, a nehezebben megközelíthető Meridian Brothers-lemezek közé tartozik. Nem mintha a vokális dalaik könnyebbek lennének: az ének egyrészt emberi arcot ad a zenének, másrészt a furaság újabb dimenzióját. Mindenesetre a megismerkedéshez inkább a 2014-esSalvadora Robotot ajánlom, amelyből fent hallható ízelítő. A 2015-ös albumról itt és itt vannak számok, itt meg egy animált klip.


Az Algériában született, Isztambulban élő El Mahdy Jr. arab zenéket, posztdubstepet, dubot, kísérleti elektronikát egyesítő korábbi lemeze, a Spirit of Fucked Up Places az egyik legjobb ilyen hibrid; itt végighallgatható. 2015-ös albuma, a Ghost Tapes kísérletezőbb arcát mutatja. Hallhatók rajta talált hangok, harsogó rádióadások, zúgások; elcsúszó, fura és nyomott ambient részletek (ezek egymásba folynak: nem egyértelmű, valami mitől kezdve „zene” és meddig „talált hang”); valamint határozottabb részek: jelzésszerűen dubos-posztdubsztepes, vagy billegő hiphopos számtöredékek, pulzáló-effektezett vagy közelítően táncos „arabos” elektronika. Mindez kollázsszerűen folyik egymásba, illetve tolódik egymásra.



El Mahdy Jr. azt mondja a zenéről, hogy „megpróbáltam értelmezni azt a kulturális kísértetet, amelynek köszönhetően a puszta térből hely válik”. Ami meglehetősen spekulatívnak tűnik, de azért első körben könnyen érhető: a hozzá tapadó kultúrá(k)tól lesz valami egy bizonyos, a többitől megkülönböztethető hellyé. Ám nem erről szól az idézet, és a zene sem, hanem a kultúra kísértetéről. Az egyértelmű jelzések (ez az arab kultúra, ez a nyugati zene) eltávoztak, de nem tűntek el; vannak kötöttségek, de inkább a személyes szűrőkön is átment emlékekből származnak, mintsem valami jelenvalóságból. Tágabb témáján túl erről a személyes szűrőről, egy több kultúra között mozgó emberről is szól ez a zene, de nem közvetlenül, hanem áttételesen: pont ettől igazán izgalmas.


Rupert Clervaux és Beatrice Dillon lemezének címe: Studies I-XVII For Samplers And Percussion egyszerre pontos (tényleg csak ütőhangszereket és ezek manipulált hangmintáit használták, semmi mást), másrészt a „tanulmányok” akadémikusabb zenét sejtett, mint amilyen ez a bő félórás album. Viszonylag összetett ritmusok és ritmushangszereken játszott egyszerű dallamok adják a rövid, átlagban kétperces darabok gerincét. Néha megjelenik bennük valami távoli visszhang vagy utalás az elektronikus tánczenére, vagy a klasszikus minimalizmusra; más darabok önmagukban, kontextus nélkül akár eladhatók volnának „afrikai törzs esőidéző rituáléja” típusú felvételnek (bár ehhez túl tiszták).



Az egészet áthatja a játékosság, néha még egyenesen vicces is - no nem a szélesen vigyorgós, inkább az „aha, látom ám, mit csináltatok” mosolygós. Egészében az „igazi” és a szimuláció voltát takargatni sem próbáló újrajátszás, illetve az intellektuális megközelítés és a (vélelmezett) ősi erő közötti feszültség, valamint ezen ellentétpárok felülírása adja meg a zene dinamikáját, izgalmát. Nem az a fajta lemez, amit gyakran elővesz az ember, hanem inkább az, amelyet ritkán, de akkor azt gondolja: gyakrabban kéne ezt hallgatnom. (Itt meghallgatható a nagy része.)


Nem elég? Még 5 jó lemez röviden

A félig mauritiusi származású, angol Mo Kolours a sega nevű hagyományos, ütősközpontú mauritiusi zenét is használja, valamint afrikai ritmusokat, soult, hiphopot, reggae-t, funkot, elektronikát. Zenéje laza szövésű és laza hozzáállású; minden feszültségtől – például feszes szerkesztéstől is – mentes. Úgy érezhetjük, mintha a főszereplő életéből fakadna szinte természetes módon a zene. 2015-ös lemeze kicsit sötétebb, több rajta a szakadás; ez izgalmasabb, beleszeretésre az első a jobb.

Az ügyes olasz globál-elektronikus DJ Khalab és a Maliban élő, nemzetközileg ismert Baba Sissoko közös lemeze is szép, sok rajta az ötlet, ügyes dramaturgiai érzékkel váltogatja a tradicionálisabb és az elektronikusabb hangzást, érdekes szintihangokkal és mormogó basszusokkal; itt hallgatható meg.

Iskeletor török, El Mahdy Jr.-hoz hasonlít a kiindulópontja (arab zene, hiphop, dub, sűrű effektezések), ám máshova érkezik: bemutatkozó lemeze ugyan sötétnek mondható részekkel telített, egészében igen viszont szórakoztató.



Dexter Story a Los Angeles-i soul-jazz-funk-hiphop szcénában elismert session zenész; Wondem című albuma számos afrikai stílust idéz, a legtöbbet túl tiszteletteljesen. Az alábbi dal viszont csodás: egyesíti a kedves, de ellenállhatatlan húzást és a könnyed, kecses lebegést.

Maalem Mahmoud Guinia Budapesten is járt gnawa-mester zenéjére két neves producer, Floating Points és James Holden vetette rá magát a Marhaba című lemezen. A négy hosszú szám közül háromban a gnawa a főszereplő; egy igazán érdekes, a Bania, amelyben a monoton és hipnotikus gnawa lant- és kasztanyetta-szerű hangszereivel (guembri és krakeb) párhuzamosan csúszkál Holden szintije; néha találkoznak, néha mintha versenyeznének.



Szintén ide kapcsolódik, hogy mintha az Egyesült Államokban megjelent volna egy új hulláma az olyan DJ-knek (nem egyszer nőknek), akik mai klubzenét, avantgárd durvulásokat és arab (kortárs és tradicionális) zenét mixelnek. Több ilyet összegyűjt a nagyszerű Rizzla itt; egyelőre nekem egyik sem éri el még messziről sem DJ /rupture hasonlóképpen leírható, 2001-es, innen letölthető Gold Teeth Thief mixének a színvonalát. DJ Haram alábbi mixét azért mutatnám meg külön (tracklista, interjú hozzá itt), ami a 25. perctől történik. (Mhysa és Abdul Kadar - aki DJ Haram - remixe külön nem érhető el.) Rihanna BBHMM-jának egy részlete szól, megvisszhangosítva, feldarabolva, megerőszakolva, miközben szirénák, zajok, mély basszusok, robbanások és csattogó dobok váltakoznak a háttérben. Az egyik legnagyobb mai popsztár olyan lesz itt, mégpedig viszonylag egyszerű eszközök alkalmazásával, mint egy háborús övezetben rikoltó, a dühtől elcsukló hangú, dadogó müezzin - egészen hátborzongató.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!