Hitler miatt csak a németeket nem tudtuk megverni

Fotó: Getty Images / Hulton Archive

-

Kevés hálásabb feladat akad, mint a magyar vízilabda nagy korszakairól és korszakos egyéniségeiről értekezni. Nagyjából hasonló lubickolással kecsegtet, mint a brazil futball, az amerikai kosárlabda vagy a kanadai jégkorong históriájának bemutatása. Csak el kell indulni a virtuális panteon elején, és közölni a kedves látogatóval: ne csodálkozzon, ahogy áthaladunk a dicső évtizedeket bemutató termeken – itt tényleg minden arany, ami fénylik.


A magyar pólót az teszi lenyűgözően egyedivé, hogy a sportág hőskorától a jelenig folyamatosan az elithez tartozott. A korai uralkodók közül idővel, a harmincas évek elejére eltűntek a britek, a franciák, majd a németek voltak az igazán nagy ellenfelek, az ő csillaguk a II. világháború kitörésével áldozott le – aztán váltott műszakban kellett vívni az olaszokkal, jugoszlávokkal, és miután megtanítottuk őket, a szovjetekkel, később a spanyolokkal is. Ám miközben nálunk voltaképpen egyetlen igazán sikertelen korszakot jegyezhetünk fel (a nyolcvanas évek második fele a barcelonai olimpiáig), addig a többieknek rendre akadtak szürkébb periódusaik, amikor el-eltűntek a színről.


Mi mindig ott voltunk, függetlenül attól, hogy a szabályok miként változtak, és gyakorlatilag legalább olyan hosszan tudnánk sorolni, hogy abból az ezüstből vagy bronzból csak azért nem lett arany, mert..., mint amilyen végtelennek tetsző a sikerek krónikája.

Tárlatvezetés a panteonban.


I.terem: A hőskor, Hégner Jenőékkel

A vízilabda is azon sportágak közé tartozik, amelyeket az angolszászoknak köszönhet a világ. A 19. század vége felé űzött változat résztvevői azonban aligha ismernének rá a mai műfajra: anno a tavakban két csónak között zajlott a water polo, ami inkább hasonlított egy irgalmatlan maszkulin erőfitogtatásra, mint labdajátékra. A labdát a ladikokra kellett eljuttatni, melyeket kapusok védtek, akik akár a feléjük úszó támadó nyakába is ugorhattak, csak úgy, sallangmentesen, a gerinccsigolyák épségével keveset törődve. (Csak magunk között: a jelen vízilabdája néha egyre inkább az akkori közelharcot idézi, csak a nyakba ugrálás hiányzik. Még.)



A domesztikált, medencében űzött változat hamar elterjedt Magyarországon, már a XX. század első évtizedében, és elég volt egy, a Beketow-cirkuszban eltöltött este, hogy a magyar vízilabda mindmáig tartó technikai fölénye megalapozódjék. Akkor a Fradi csapatának jelenlévő tagjai a kalapjaikat dobáló artisták mozdulatai láttán eltöprengtek: nemde sokkal jobban lehetne irányítani a labdát is, ha ők is használnák a csuklójukat? Merthogy az akkori sportágban nyújtott, merev karral hajigálták a bőrgolyót.

Hégner Jenő és társai másnaptól az artisták módján kezdtek gyakorolni – az eredmény pedig elképesztő volt. A tízes évek derekán az olimpiai bajnok britekhez látogattak, és úgy verték végig az összes csapatukat, hogy csak úgy nyekkentek. Tudjuk, a stockholmi olimpia 1912-ben még nem úgy sikerült, ahogy (5. hely, nyeretlenül), de a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy akkoriban még ismeretlen fogalom volt a szövetségi kapitányi pozíció, így az olimpiai részvételből presztízskérdést csináló klubok vezetőinek köszönhetően a hétfős csapat (még csere sem volt anno) úgy állt fel, hogy


aki a klubjában szélsőt játszott, az most hátvédet, a bekkből csináltak csatárt, a legjobb centernek, Wenk Jánosnak pedig csak a kapuban maradt hely a nagy variálás végén.

Később, amikor normalizálódtak a viszonyok, a Fradira épülő turné elképesztő sikerrel zárult, gyakorlatilag egyértelmű volt, hogy az 1916-os olimpiát csakis a mieink nyerhetik...

Csak hát Gavrilo Princip lelőtte Ferenc Ferdinánd főherceget Szarajevóban, így 1916-ban a medence helyett a világháború frontjain harcoltak a magyar pólósok. Állt rájuk a nagyszerű idézet: mert belőlük, ha megérik, nagy király vált volna még...

De nem érték meg. A tíz legjobb játékosból hat meghalt, három örökre megnyomorodott, csupán Wenk János tudta újrakezdeni a vízilabdázást.


Ferenc Ferdinánd főherceg Szarajevóban, percekkel a merénylet előtt


II.terem: A 110 meccses veretlenség, Németh Jamesszel

A háborúból nem csupán a válogatottak tértek meg maradandó sérülésekkel, de egy addig közepesnek számító pólós is. Komjádi Béla hamar felmérte, neki immáron csak a parton jut szerep – az őt feszítő hallatlan bizonyítási vágy, szervezőkészség alapozta meg a magyar póló első klasszikus aranykorát. A III. kerületi TVE mindeneseként fedezett fel egy sor tehetséget, miközben az újpesti öbölben, az UTE-t példátlan magaslatokba emelő mágnás, Aschner Lipót által építtetett 100 méteres (!) medencében is fantasztikus képességű ifjak pallérozódtak.


1924-ben jött az első áttörés: a párizsi játékokon az egyetemes vízilabda-történet egyik, ha nem a legnagyobb csatájában a magyar válogatott legyőzte az előző kettő (plusz egy) olimpián diadalmaskodó brit válogatottat. A ki-ki mérkőzés kétszer tíz perc után döntetlenre állt, és mivel ilyesmire addig nem volt példa, továbbá a szabálykönyv sem tartalmazott megfelelő paragrafust, ezért a zsűri némi tanakodás után úgy döntött, húzzanak rá a fiúk még 2x10 percet. Az újabb iksz után megint csak annyit. És mivel ismét csupán egy-egy gól esett, jöhetett a hetedik és a nyolcadik tíz perc.


vízilabda, pólótörténelem, 1924, Párizs

1924, Párizs


Azaz 20 helyett 80-at játszottak. Csere nélkül, továbbra is.

A végén már fél Párizs ott tülekedett a toulleres-i uszodában, mert híre ment, hogy valami eszement méta zajlik arrafelé. Hogy a média nagy úr, azt a mieink is lemérhették: a hatodik tíz perc közepén a játék megállt, a két gárdát kiparancsolták, hogy a riadóztatott és akkorra odaérő fotósoknak pózoljanak... Szóval, nyertünk 7-6-ra, és jártányi erőnk sem maradt, így másnap simán kikaptunk, és újfent üres kézzel jöttünk haza. Ám látható volt: Hunniában valami készül.


Az első ízben 1926-ban kiírt Eb-t menetből nyertük, történetesen Budapesten, a felújított Császár-uszodában derűs 10 ezer ember tombolt a lelátókon. Egy évre rá, Bolognában ismét miénk lett az Eb-arany, ezek után az 1928-as olimpiát menetből kellett volna nyerni, de ekkor valami hasonló történt válogatottunkkal, mint Puskás Öcsiékkel negyed századdal később: 2-0-ról veszítettünk, persze a németek ellen. Utóbb tudható, a vereség leginkább az elbizakodottságnak volt köszönhető,


a főkolomposok közül mindenki maga akarta megszerezni a harmadik gólt, egy lábbal szerzett találatunkat pedig elvette a belga bíró, utóbb kedélyesen beismerve: csak azért, hogy ne dőljön el túl hamar a parti.

Maradt az ezüst, és a kesergés...

Azt mindazonáltal kevesen gondolták, hogy az 1928-as vereséget 1939-ig nem követi több. A következő 110 mérkőzésen veretlen maradt a válogatott, ez pedig nagyjából egybeesik minden idők legjobb vízilabdázójának, Németh Jánosnak a színre lépésével.


vízilabda, pólótörténelem, Halassy és Komjádi

Halassy Olivér és Komjádi Béla (jobbra), az 1932-es Los Angeles-i olimpiára tartó óceánjáró fedélzetén


Pontosabban, ott volt ő a horizonton, csak éppen újpesti proliként nem igazán fogadta be az elitista közeg.

Merthogy a technikai fölény mellett az intelligencia az, ami a magyar vízilabdát folyamatosan a magasban tartotta: a húszas-harmincas években – az akkoriban még komoly szintnek számító – érettségi, utóbb az egyetemi diploma vált afféle belépővé. Sohasem volt ilyesmi hivatalosan lefektetve, a közeg azonban egyszerűen kilökte magából a bunkókat. Némethnek a saját klubvezetője mondta, ne is álmodjon addig a válogatottságról, amíg le nem érettségizik. Jamesz belefeküdt, megszerezte a papírt, aztán miután a németeknek egy kinti meccsen úgy lőtt gólt, hogy először lábbal a kapufára bombázott, majd a visszapattanót kapásból, a levegőből, svédcsavarral küldte a felső vinklibe – nos, akkor a társak is befogadták. Aki ilyesmire képes, az azért megüt mindenféle szintet.


Ettől fogva a Halassy-Németh-tengely szállított. Halassy volt az ész, egészen elképesztő érzékkel játszotta meg újpesti centertársát, akiről meg pattantak le a bekkek – agresszivitása és technikai tudása olyan bámulatos kombinációt alkotott, hogy tényleg nem lehetett semlegesíteni. Meccsenként 4-5 gólt szerzett átlagban, egyet-kettőt lábbal, rendszeresen. A korszak termése: két olimpiai bajnoki cím (1932, 1936), három Eb-elsőség (1931, 1934, 1938), továbbá az összes köztes torna és barátságos meccs megnyerése. Egyedül a berlini olimpia németek elleni mérkőzése lett döntetlen, de ott rettenetes nyomás alatt játszottunk Adolf Hitler jelenlétében: a játékvezető alapvetően nem csalt, csak mindent elnézett a németeknek, így valódi véres ütközetben hoztuk ki a 2-2-t. A többi mérkőzésen viszont érvényesült a tudás, így az aranyérmet jelentő jobb gólarány nem lehetett kérdéses a végén.

A kor nagyjai közül még megemlítendő Bródy György, a kapus, aki 75 meccsen védett, és soha nem volt részese vereséggel végződő találkozónak, aztán Homonnai Márton, aki elöl-hátul bármit meg tudott oldani, valamint az olyan nagyságok, mint Brandy Jenő vagy Vértesy József (és még sorolhatnánk).


vízilabda, pólótörténelem, 1936, Németh János Jamesz

A berlini olimpia magyar bajnokcsapata, középen Németh János


III. terem: Az ötvenes évek eldorádója Gyarmati Dezsővel

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején új vetélytársak tűntek fel a színen. Közülük egyedül a jugoszlávokat nem mi tanítottuk pólózni: az 1948-as olimpiát magukat is meglepve megnyerő olaszokat például Zólyomi Endre hozta fel (ő később a spanyolokat is elindította a világhír felé), a szovjeteket pedig Moszkvába vezényelve úgymond testületileg a válogatott volt kénytelen kiképezni.

Ennek megfelelően az addigi séma jelentősen változott: korábban az aktuális elsőség azon múlt, megverjük-e a németeket. A világháború után viszont immár a jugókkal, az oroszokkal és az olaszokkal is meg kellett vívni.

Elég jól ment, tegyük hozzá; ahogy a korszak legnagyobbja, Gyarmati Dezső fogalmazott:


valóságos eldorádója volt akkoriban a világklasszisoknak.

vízilabda, pólótörténelem, 1932, Los Angeles

Az 1932-es Los Angeles-i aranyérmes magyar vízilabda csapata (balról jobbra): Ivády Sándor, Bródy György, Vértesy József, Németh János, Homonnai Márton, Keserű Alajos, és Halassy Olivér, aki amputált lábával nem csak kiváló vízilabdázó volt, hanem hosszútávúszó bajnok is


A harmincas évek nagyjainak többsége edzőként folytatta, és mindegyiküktől lehetett valami extrát tanulni. Gyarmati például Vértesy Józsefet emlegette úgy, mint aki belőle is „embert faragott”: ő tartott a legjobbaknak olyan külön edzéseket, hogy azok után bármire képesek voltak a vízben. (Megjegyzendő: A tanú című film hírhedt uszodai jelenetét – „Van magának jegye?” – Vértesy kapitányi menesztése ihlette, a hirtelen haragú „Jozef” egy válogatott edzés elején egy ideig tűrte, hogy valaki a válogatott pályáján úszkáljon magányosan, és miután a felszólításokra sem reagált, tajtékozva üvöltötte „ki” a vízből; utóbb kiderült, a felső ötbe tartozó ÁVH-vezetőt sikerült ócsárolnia, amiért kirúgták, így a babérokat nem arathatta le.)


vízilabda, pólótörténelem, A tanú, Bástya elvtárs

A tanú című film uszodajelenetét Vértesy menesztése ihlette


Egyszóval, miután Németh Jamesz kapitányként „elálmodta” az 1948-as londoni aranyat (utóbb elmondta, egy éjszakai látomás késztette a csapat felforgatására az olaszok elleni sorsdöntő meccsen), majd az ezüst utáni kritikákat hallva dühödten lemondott (és visszament a vízbe, hogy negyvenen túl újra bajnoki gólkirály legyen...) – jött az ötvenes évek tarolása. Két olimpiai (1952, 1956) és két Eb-arany (1954, 1958) volt ekkor a mérleg, avagy minket az sem zavart, hogy 1950-ben, az első nagy szabályváltozással megszűnt az ún. állóvízilabda, azaz


sípszónál többé nem kellett megállnia mindenkinek a medencében.

vízilabda, pólótörténelem, 1948, ezüst

Az 1948-as olimpia díjátadója, baloldalt a csalódott magyar válogatott


Az új, mozgásra épülő játékban még inkább érvényesült a mieink kombinatív készsége, Gyarmati Dezső mellett olyan állócsillagok világították be ekkor a mennyboltot, mint Kárpáti György, id. Szívós István, Szittya Károly, Lemhényi Dezső, Kanizsa Tivadar, Mayer Mihály, vagy az óriáskapus, Boros Ottó. És persze az ész, az örökmozgó Markovits Kálmán.

Az 1956-os olimpia magyar–szovjet meccse nem csupán a sporttörténelem része: a vízilabdáról mindenkinek a forradalom leverése után néhány nappal lejátszott „melbourne-i vérfürdő” ugrik be még a külföldiek közül is (a 2000-es sydney-i olimpia magyar–orosz döntője előtt például ezen az alapon akart felvezetést készíteni több amerikai újságíró is). Holott ez az összecsapás nem a lefújás előtt fél perccel Zádor Ervin szemöldökét felrepesztő könyökös miatt volt mérföldkő.


Hanem mert akkor és ott feltaláltuk a zónavédekezést.

vízilabda, pólótörténelem, Zádor Ervin

Zádor felrepedt szemöldöke


Markovits Kálmán ötlötte ki azt a játékrendszert az előző este, amelyet a szovjetek irdatlan centere ellen fejlesztettünk ki: a grúz medvét, Msvenieradzét nem igazán lehetett lefogni, ezért Kálmán kitalálta,


hogy egy védő fogja hátulról, egy pedig beáll elé, és hagyja a leghátsó oroszt szabadon.

Addig csak szoros emberfogás létezett, az új taktika pedig sokkolta az ellenfelet: a hátul, hét méteren álló emberük próbált lövöldözni, ám a korszak bőrlabdájával nem igazán lehetett olyan hatékonyan tüzelni, mint a mai gumi-műanyag labdákkal (pattintani például képtelenség volt). Boros Api az irdatlan karjaival amúgy is mindent levadászott, és még integetett is a ruszkiknak, hogy csak lőjetek – miközben a javarészt magyar emigránsokból álló közönség már a meccs elejétől olyan hangulatot gerjesztett, hogy abban az acél is megolvadt volna.


vízilabda, pólótörténelem, Nukzar Mshvenieradze, Anatoly Akimov, Alexander Rodionov.

Az óriás Msvenieradze balról


Bár újabb nagyszerű korszakok jöttek, ennyi zseniális játékos, mint az ötvenes években, sosem volt egyszerre együtt a magyar pólóban. És csak egy oka volt annak, hogy nem taroltunk tovább: a Zádor-féle feltörekvő generáció tagjainak többsége 1956-ban egy szebb, jobb világ felé vette az irányt.

(A következő részben kitárgyaljuk a szikár hatvanas éveket, aztán jönnek az intelligens haramiák, Faragó Tamással.)