Határsértés saját felelősségre – riport a görög–macedón határról

Fotó: Kováts Dániel

-

Két napig követtük a macedón–görög határon az illegális menekültáradatot. Azt láthattuk, hogy hatósági irányítással indul a szíriaiak, afgánok, szomáliaiak tömege az Európai Unió felé. Az útkeresők nem sejtik, mi várja őket Szerbiában, Magyarországon, de pontosan tudják, mi elől menekülnek: számukra nem kérdés, mi erősebb, az előttük álló falak vagy a félelmük.


Szirénázó rendőrautó irányít egy görög rendszámú autóbuszt a görög–macedón határtól néhány kilométerre: a jármű megáll a mező közepén, a buszról emberek szállnak le. Muszlim nők, gyerekek, néhány férfi. Hatvan-hetven ember lazán szervezett csoportban. Gyalog indulnak tovább, a rendőrök hosszan néznek utánuk. Az európai határellenőrzésekhez szokott újságíróként Magyarországról és Romániából érkezünk ide, hogy riportot készítsünk a görög menekültválságról, nehezen értjük meg, mit látunk a két ország közötti senki földjén.


Illegális, de intézményesített átkelés

Az ENSZ itt dolgozó munkatársai magyarázzák el végül, mi történik: a görög hatóságok által szervezett, intézményesített illegális határátkelés tanúi lehetünk.

Törökország felől Görögország déli partjaihoz érkeznek a menekültek, akiket hajóval Athénba, onnan busszal Szalonikibe, majd a görög–macedón határ közelébe szállítanak a görög hatóságok. A segítség eddig tart, a határt már mindenkinek magának, „saját felelősségre” kell megközelítenie és átlépnie, így a görögök formailag nem segítik a határsértést.

„Megteremtik a lehetőséget a határátlépésre” – fogalmaznak diplomatikusan az ENSZ egyenruhásai. Hozzáteszik: néhány napja összecsaptak a menekülők a határra kirendelt macedón rendőrökkel, azóta megkönnyítik az átjutást. Minél szervezettebben halad a tömeg, annál kisebb az esélye az atrocitásoknak.

A görög menekülthelyzetről szóló riportunkhoz azért választjuk ezt a helyszínt, mert több helyen megjelenik az információ, itt működik az utolsó görögországi menekültközpont, itt látják el az áthaladókat a továbbhaladáshoz szükséges információkkal, segítséggel. Jeórjiosz Carbopulosztól, az ENSZ menekültügyi főbiztosságának (United Nations High Commissioner for Refugees – UNHCR)) helyi irányítójától tudjuk meg:


amit látunk, az nincs.

Idomeniben az ide szállított tömeg ellenére nincs menekültközpont, és nem is lehet itt ilyen. Elvileg senki sem hagyhatná el az országot erre, hivatalos határátkelőhely nem működik itt. Illegálisan viszont szabaddá tették az utat.

„Itt tartani nem tudjuk őket, nem is akarnak maradni, mindenki Nyugat-Európába igyekszik. A legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy megteremtjük a minimális feltételeket a menekültek számára az átkeléshez. Vizet és szendvicset kapnak tőlünk, és ha valaki sürgős ellátásra szorul, akkor segítünk neki” – magyarázza Carbopulosz.



„Valahogy csak átjutunk”

A határt drótgöngyöleg védi, Görögországot és Macedóniát vasútvonal köti össze: egyedül a síneket nem torlaszolták el a szöges akadállyal. A néhány méteres résen macedón katonák és görög rendőrök sorakoznak, ők zárják el az utat a frissen idebuszoztatottak előtt. A rendőrök által távolról szemmel tartva, hosszú sorokban menetelnek idáig az emberek. Amikor odaérkezünk, háromszáz-háromszáz ötven ember várakozik. Csoportokba terelik őket a görög rendőrök, adott jelre a macedón határvédők megnyitják a rögtönzött átkelőt, a várakozók futásnak erednek Macedónia felé: mindig csak ötven ember mehet át egyszerre. Amint a szerencsések átértek, újabb csoport szerveződik.


k, gyerekek várakoznak a tűző napon. Nagyon kevesen beszélnek közülük angolul. Nem értik a parancsszavakat, nem tudják, miért állnak velük szemben a katonák, és többnyire arról sincs fogalmuk, merre visz tovább az útjuk. Néhány férfi kíséri őket, ők azok, akik közül többen beszélnek angolul. Teljes családot alig látni. Kamasz fiúk, szűkebb és tágabb rokonság tagjai. A férfiak hallottak már Szerbiáról, Magyarországról. Van, aki a szerb–magyar határon épülő kerítésről is tudomást szerzett, de itt, Európa déli határvidékén ez még nem tűnik komoly akadálynak.

„Valahogy csak átjutunk Magyarországon is” – mondja első beszélgetőtársunk, a Szíriából érkező, húszas évei elején járó Muhammad. Ha – insallah (Isten is úgy akarja) – elérik Németországot, akkor „minden rendben lesz”. Várja ott őt és a gyerekével utazó nagynénjét a tágabb család, befejezi majd a háború miatt félbemaradt tanulmányait, Nyugat-Európában lesz majd állatorvos – magyarázza mosolyogva a fiatal fiú, aki nem retten meg a macedón és görög rendőrök sorfalától, az átkelésre várakozó több száz fős tömegtől. Figyeli és engedelmesen teljesíti a parancsszavakat. „Kár ellenkezni, ezek azt akarják, hogy minél hamarabb elmenjünk innen” – teszi hozzá egy idősebb társa.

Megérkezésünkkor nyugodt a helyzet, a határőrök gyakorlott gesztusokkal terelik a tömeget. A macedón határ mögött buszok várják az átérőket: itt sem veszik fel rögtön a menekülteket, betartják a „mindenki saját felelősségére sért határt” elvet. Szeretnénk újságírókként a távozókkal tartani, de a macedón rendőrök szigorúan intenek. Nem lehet, nekünk van érvényes útlevelünk, lépjük át a néhány kilométerrel arrább lévő hivatalos határátkelőt, és keressük meg így a gyevgyelijai állomáson az odaérkezőket.

Saját autóval vágunk neki az útnak, a megengedett maximális sebességgel rohanunk, mégis jóval a menekültek után érünk Gyevgyelijába. A macedónok villámgyorsan regisztrálják őket, és hivatalos okiratot állítanak ki számukra arról, hogy 24 órát tartózkodhatnak az országban. Az átérők választhatnak: a rendelkezésükre bocsátott autóbuszokkal haladnak tovább, vagy megvárják a vonatot, esetleg három-négy fős csoportokban taxival mennek a szerb határig.



Piaci réseket ütött a menekültbiznisz

Pontos költségvetése van a menekülésnek – tudjuk meg az átérőktől. Szíriából az Európai Unió határáig Törökországon át körülbelül ezer-ezerötszáz euróba kerül az út. Akinek több pénze van, az repülővel halad Isztambulig, akinek kevesebb, az busszal, bérelt autóval. Görögországban a görög hatóságok kedvezményes árú hajó- és buszjegyekkel viszik az utazókat a macedón határig. Ez fejenként 100 eurónyi költséget jelent. A macedón határon várakozó buszokon a 24 órás áthaladásra fejenként 25 euróért lehet jegyet váltani. Egy négyfős családnak azonban érdemes taxiba ülnie: száz euróért a sárga autóval felsorakozó macedón kisvállalkozók is elviszik az érdeklődőket.

Nem csak hivatalos, legális és illegális szállítás jelenti a „menekültüzletet”. Izmirben, Bodrumban tudjuk meg az úton lévőktől, hogy a helyieknek fizetni kell a helyszíni forgatásért, fotózásért is. A „menekültbiznisz” önálló piaci réseket nyitott. Macedóniában például egy olyan taxisofőrrel beszélgettünk, aki főállásban katona, katonaként kap információkat arról, mikor érkezik nagyobb tömeg, mikor van esély több taxizó kliensre. Láthatólag idegenkedik utasaitól: „ezek meg fognak enni minket itt Európában”– de azért pontos számítást végez arról, mennyit kereshet októberig, ha így tart a menekülthullám. Havi kétezer eurót is összemaszekolhat – mondja nevetve, és még arra is figyelmeztet: ne együnk a határzónába ültetett szőlőtőkékről. „Nem fehér embernek való az így, meg van permetezve” – kacsint ránk.

Kliensei, a menekülők, egy-két kis hátizsákkal kelnek útra, hogy könnyen és gyorsan haladjanak bizonytalan körülmények között is. Csereruhát nem visznek magukkal, inkább használt ruhákat vásárolnak vagy kérnek (Idomeni határában nagy kupacokban állnak a kabátok, cipők, ingek – ott is lehet hagyni a már nem kellő darabokat, el is lehet venni bármit, amire szükség van). Van fagyiárus, gyümölcsárus is a görög oldalon, a helyi idős emberek örülnek a görög válság kellős közepén felbukkanó váratlan üzleti lehetőségnek. Egy euróért nagy zacskó szőlőt, barackot lehet tőlük venni. „Szegény emberek ezek, ott segítünk nekik, ahol tudunk” – magyarázza az egyik szőlőárus férfi.


Időnként feszült a helyzet

Macedóniában a rendőrök, a taxisok árnyékában már dohányárusok is felbukkannak, kis hokedlin ülve pedig egy nő saját süteményét, teáját kínálja. Idillinek bizonyul ez az este: minden csoport átjut végül, megtelnek a taxik, autóbuszok, az utazók úgy érzik: győzelem a macedón határ átlépése, bizakodva indulnak – insallah – Szerbia és Magyarország felé.

Rövid pihenő után másnap délelőtt mi is folytatni szeretnénk a riportot, a görög határszakaszon azonban ostromállapot fogad. Ugyanazok a macedón katonák állnak őrségben, mint tegnap este. Négy görög rendőr és egy rendőrnő segíti őket, de ezen a napon túl sok menekültbusz érkezik egyszerre. A tömeg feltorlódik, lehetetlen ötvenfős csoportokba szervezni az embereket, hogy felférjenek a macedón oldalon várakozó buszokra. Kiabálás, gyereksírás, lökdösődés: körülbelül kétszáz ember tolong a szögesdrót előtt egymást taposva.



„Nagy baj van, ezek itt szíriaiaknak adják ki magukat” – magyarázza a harmincas éveiben járó Abdul. Jogászként indult útnak Damaszkuszból, tőle tudjuk meg, hogy a menekülttáborokban feszült a viszony az afgánok és a szíriaiak között, utóbbiak háborús menekültként méltányosabb fogadtatásban reménykednek Nyugaton. Minél hangosabb és nyugtalanabb a tömeg a drótakadály előtt, a felfegyverzett macedón katonák annál jobban összezárnak. Végül a filigrán görög rendőrnő teremt rendet. Gumibotját magasra tartva erős hangon kiabál: „Sit down! Sit down!” A tűző napon síneken várakozók lassan megértik, mit várnak tőlük, mindenki leguggol.

Csak akkor nyílik meg a határrés előttük, amikor biztossá válik a rend. Ahogy áthalad az első csoport, megint megrettennek a hátramaradók. Attól tartanak, nem lesz több transzport aznap, ott rekednek a senki földjén. Újabb ostrom kezdődik, a macedónok pajzsaikat előre tartva, test test ellen küzdve nyomják vissza a tömeget. A helyszínen dolgoznak az Orvosok Határok Nélkül és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat munkatársai (tíz-tizenöt ember fogadja az óránként érkező buszokat), ők próbálják nyugtatni a kétségbeesetteket: senki sem szakad el a családjától, előbb-utóbb mindenki mehet, amerre lát. Vizet, gyümölcsöt osztanak.


Amint nyugodtabbá válik a légkör, „beszélgetőkörök” alakulnak ki, mindenki az élményeiről mesél. Egy görög rendőr egy középkorú szíriai férfival barátkozik, aki egyéves kisfiát testére csatolt babahordozóban viszi magával. Tud-e járni és beszélni? – érdeklődik az egyenruhás rendfenntartó, a két férfi tört angolsággal cserél tapasztalatot a csecsemők gondozásáról. A barátságos rendőr végül hozzánk fordul, amikor megtudja, hogy Romániából és Magyarországról jöttünk. Hallott a falról, ezért kérdezi: Magyarország miért zárja le a határait? „Nem akarnak ezek semmit, csak továbbmenni, ráadásul a németek már nem regisztrálják, ki hol lépett az unió területére” – magyarázza a görög rendőr.

Ekkorra már a tömegből többen jelzik: hallottak arról, hogy Németország felmondta a dublini egyezményt, legalábbis a szíriai menekülteket érintően.


„Nem mi döntünk arról, hogy merre megyünk, arra haladunk, amerre terelnek minket, a lényeg az, hogy biztonságos területre érjünk. A családunkat, az életünket mentjük, értsék meg!”

– magyarázza a korábban a rendőrrel barátkozó szíriai férfi.


Mindenütt jó, csak otthon nem

A többórányi dulakodás után ezen a napon is megnyugszanak a kedélyek, elég időnk van ahhoz, hogy elbeszélgessünk a frissen érkező menekültekkel. Feltűnően szervezett csoportban damaszkuszi férfiak állnak be a várakozók sorába. Ők eltérnek az átlagtól: divatosan öltözöttek, egyiküknek vörösre van festve a haja, másikuk egyedi ékszereket visel. Van, akin vicces feliratú póló, máson rajzfilmfigurás sapka.


„Mi különösen veszélyben vagyunk, az Iszlám Állam rajtunk nem könyörül” – fogalmaz körültekintően a csoport vezetője. Nem mondja ki, de egyértelműen a tudtunkra adja: ők a damaszkuszi meleg közösség tagjai. „Mindenki útra kel most Szíriából, az is, aki eddig maradni akart. Teljesen megszűnt a közszolgáltatás, eddig napi két órára volt villany és víz, ma már semmi sem működik. Végleg bezártak az iskolák, ezért láthatunk ennyi gyerekes családot. Az emberek az utolsó tartalékaikat költik arra, hogy elindulhassanak.” Nem fog már ez így sokáig tartani – teszi hozzá – a török partoknál nagyon hullámzik a tenger, a napokban több, menekülteket szállító hajó is elsüllyedt. „Nincs idő gondolkodásra” – búcsúzik a tolmácsként dolgozó férfi, aki szintén hallott már a német menekültügyi szabályok könnyítéséről és a magyar határszakasz lezárásáról is.


Kár arról faggatni minket, hogy miért ezen az úton haladunk. Arra haladunk, amerre egy kapu kinyílik. Mögöttünk a háború, előttünk mindegy, hogy mi van, csak jobb lehet

– teszi hozzá. A macedón katonák megnyitják előtte az utat, köszönetképpen kezet nyújt nekik. „Thank you, my friend” – a szíriai férfi hangjában öröm, megkönnyebbülés. A fegyveresek zavarba jönnek a gesztustól, „You are welcome” – válaszolja egyikük, ugyanaz a férfi, aki néhány órával korábban gumibottal fenyegette az előtte térdelő asszonyokat és gyerekeket. Idomeni és Gyevgyelija között, a görög–macedón határon hol a fegyverek lengenek, hol emberek ölelkeznek és barátkoznak. A háborútól való félelem és a szabadulás öröme keveredik.

„Lehet ezt így is csinálni, meg úgy is. Erőszakkal meg békésen. Ha már lehet emberségesen, miért ne lennénk emberségesek? Mindenkinek jobb így” – búcsúzik az ENSZ munkatársait irányító Carbopulosz is. A nem létező görög–macedón határátkelőn számára most minden békés, atrocitásmentes pillanat nagyon megbecsült győzelem.