Harminc éve novemberben minden megváltozott

-

1985 novemberének közepén három bemutatkozó lemez olyan folyamatokat indított be, amely örökre megváltoztatta a popzenét. Az egyik az indie rockot forgatta ki a sarkaiból, a másik a hiphop új korszakát nyitotta, a harmadik a metál mai napig virágzó egyik alműfaját teremtette meg. Egyszerre jelentek meg, feltehetően nem is tudtak egymásról, valószínűleg nem is bírták volna egymást – együttes hatásuk mégis a mai napig érezhető.


Na persze minden pillanatban minden épp megváltozik örökre. A popzene mindenesetre a nyolcvanas években érte el először azt a burjánzó, multimediális, szintetikusan villogó ipari formáját, amit ma a kifejezéshez elsődlegesen társítunk – akár jónak tekintjük azt, akár rossznak, akár egyiknek sem. A nagyipari folyamatokkal és az MTV robbanásával párhuzamosan, illetve annak ellenhatásaként pedig épp a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján kezdett el globálisan kialakulni az egyre szaporodó független kis kiadók, szintetizátorozó amatőrök, punkok, metálosok, indiepopperek stb. infrastruktúrája. Tehát éppen a popzene hegemóniájának és agressziójának következményeként egy csomó szubkultúra fejlődött ki, amely minden korábbinál gyorsabban is hatott vissza a fősodorra is, még gazdagabbá téve azt, ami aztán további reakcióra késztette az undergroundot, és így tovább.



De ha kimegyünk a konyhából és csak 1985-re koncentrálunk: a Depeche Mode-nak novemberben jelent az első válogatása az Egyesült Államokban Catching Up with Depeche Mode címmel, hogy felzárkóztassa az amerikaiakat az Európában már több éve tartó divathullámhoz; Roger Moore majdnem hatvanévesen játszotta el utoljára James Bondot, és a Duran Duran írt alá zenét; ősszel a Black Flag és a Clash kiadta az utolsó lemezét, a Celtic Frost a másodikat, Bob Dylan a huszonharmadikat; Madonna épp túl volt a Like Virgin-turnéján; amerikai iparvárosi fekete fiatalok már épp ismerkedtek a TB-303-as szintivel, amelynek kétéves kifutása teljes kereskedelmi kudarc volt, de a „kukákból előkerülve” rövid időn belül az acid és a house forradalmához vezetett; Pataky Attila a Slamovits Istvánnal való összeveszése és a norvég vendéglátózás után pedig inkább fiatalokra cserélte a zenekarát és újraindította az Eddát.

1985 novemberének második felében pedig megjelent a The Jesus And Mary Chain első lemeze, a Psychocandy.



Ízlés és nézőpont kérdése, hogy a Psychocandyt minden idők legjobb rocklemezei közé soroljuk, vagy csak a nyolcvanas évek legjobbjai közé, esetleg az indie történeti fordulópontjaként hivatkozunk rá – mindenesetre ma is épp annyira átütő és eredeti, mint 30 éve volt.

A skót Reid testvérpár (Jim és William) által alapított zenekar újításának és friss hangzásának a lényege az volt, hogy zajfüggönnyé torzították, illetve az elviselhetetlenségig gerjesztették a gitárjaikat, mindezt pedig az ennek látszólag teljesen ellentmondó popzenei érzékenységgel és ösztönösséggel párosították. Szokás is mondani, hogy lényegében Beach Boys- és Shangri-Las-dalokat énekeltek, csak körfűrészként használták a hangszereiket. Egy punk utáni radikalizmust ötvöztek tehát a Phil Spector-hagyománnyal, abban a korszakban torzítva széjjel a gitárjaikat, amikor egyrészt a popzene elsősorban szintetizátorban gondolkodott, a sterilizált glam metal a csúcs felé tartott, a punk pedig végtelenül unalmas és tét nélküli volt már akkor.



A Psychocandy – hasonlóan egy csomó posztpunk zenekarhoz – sokkal inkább kötődött a Velvet Undergroundhoz, mint mondjuk a Sex Pistolshoz. Másrészt a JAMC színpadi (anti)performanszai és balhéi a Suicide-dal teszik rokonná, akiket megdobáltak, sőt megtámadtak a színpadon, amikor gitárok helyett kikukázott szintivel játszottak rockzenét. A The Jesus And Mary Chaint pedig azért dobálták meg eleinte, mert nem arra használták a gitárokat, amire a popzene szabályai szerint kellett volna.


The Jesus And Mary Chain 1985-ben


A Jesus And Mary Chain bemutatkozó lemezét Bobby Gillespie csupasz-tektonikus, szinte dobgép egyszerűségű ritmusai teszik kerek mesterművé. Ő később a Primal Screammel lett híres. A Psychocandy újraértelmezte a zaj és a dalforma viszonyát, aranylemez lett, majd stílust, mozgalmat, illetve egy csomó követőt teremtett, ezáltal pedig megváltoztatta a popzenét magát. Ráadásul úgy, hogy ma sem tűnik elavultnak.

A Psychocandyvel egy napon, azaz november 18-án jelent meg egy másik nagyon fontos lemez is. LL Cool J bemutatkozó albuma, a Radio.



A hiphop régi és új iskolája közti váltás fokozatosan ment végbe – ez a műfaj mozgalmi jellegéből is adódott –, a generációcsere és a formai megújulás kulcsmomentumai mindenesetre a nyolcvanas évek közepén történtek, 1985 környékén. És New Yorkban – a nyugati part csak pár évvel később került fel a térképre az NWA-vel.

Ekkoriban alakult át tehát a hiphop és a rap korai, nagyrészt a funkban és a hosszabb, diszkós struktúrában gyökerező, jammelős-partis stílusa egy sokkal egyenesebb, illetve keményebb, a rockhoz egyre közelítő formává. Ennek az átalakulásnak fontos formációja volt mások mellett a Run DMC és a Public Enemy is – előbbinek 1984-ben jött ki az első nagylemeze, utóbbinak 1987-ben –, de az 1985-ös Radio című album azért is fontos, mert egyrészt azt alig 17 évesen vette fel LL Cool J, másrészt pedig egyedül volt, ami szintén váltást jelentett a rapcsapatok addig megszokott felállásában és dinamikájában.



A Radio újszerűsége és ereje abban a csupasz agresszióban és lendületben rejlett, amit feszült minimalizmusa és rockos pillanatai sugároztak, és nem feltétlenül abban, ahogy LL Cool J az utcáról magyarázott. A Radio ráadásul a hiphop egyik első nagyobb piaci sikerét is hozta, nem mellesleg pedig Rick Rubin volt a producere, aki a kapcsot is jelentette a hiphop és a rock között: egy évvel később ő vette fel a Beastie Boys Licenced to Illjét, a Run DMC harmadik lemezét, illetve a Slayer Reign In Blood című albumát is.


LL Cool J

LL Cool J 1985-ben


Az időzítés és a hangzás, LL Cool J figurájának és egójának középre állítása, illetve a baszom boomboxot ábrázoló borító együttesen azt eredményezte, hogy a Radio szimbolikus kezdetévé vált annak a folyamatnak, ami aztán a hiphop népszerűségének csúcsáig és a rapperkultusz kialakulásáig vezetett a kilencvenes években, és a mai napig tart.

Eközben, 1985 novemberben pedig fennállása első, egyben legnagyobb arénakoncertjén lépett fel Montrealban a kaliforniai Possessed metálzenekar. Persze nem egyedül, hanem a Celtic Frost, a Destruction és a Nasty Savage társaságában. A metál tulajdonképpen azokban az években vált először popzenévé és arénaműfajjá, ennek következményeként (és ellenpontozásaként) pedig akkoriban született egy csomó, a mai napig létező és fejlődő extrémmetál alműfaj. És állítólag a Possessed énekesétől, Jeff Becerrától származik a death metal kifejezés is, ő maga 1983-ra datálja az elnevezést.



Szokás mondani, hogy a nyolcvanas évek különféle extrémmetál-leágazásai a Motörhead pár hete elhunyt eredeti dobosának, Phil Taylornak az 1979-es Overkill című dalban játszott (fent hallható) duplázó lábdobjából erednek mind. És persze a Possessed sem a mai értelemben vett death metal zenekar, de elsők között újította meg és formálta olyanná a thrash elemeit, hogy az később a műfaj első művelőit megihlette. Például annak atyját, a Death-t.



Az 1985 őszének végén megjelent, és az Ördögűző témájával induló Seven Churches című album bár nyers és lehengerlő album volt, továbblépett a thrash és a korai formáiban bimbódzó black metal punkos egyszerűségén és egyenességén, megjelentek benne a death metal összetettebb ritmikái és dalkompozíciói, nem beszélve Becerra hörgéséről és a death metal bizonyos jellegzetes gitárvinnyogásairól. A Possessednek azért is egyedülálló a lemeze és azért is vált kultikussá, mert szomorú véget ért: következő lemeze nem ütött akkorát, a zenekar feloszlott hamar (bár azóta voltak és vannak is új felállásai), Becerra pedig egy baleset miatt tolószékbe kényszerült. De 1985 novemberében az egyik legizgalmasabb dolog volt a metálban, ami történhetett.


Possessed


A The Jesus And The Mary Chain, LL Cool J és a Possessed harminc évvel ezelőtt novemberben mind úgy hatottak a popzenére, hogy valószínűleg nem ismerték egymást – és feltehetően nem is bírták volna egymást. De közvetlenül mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma magától értetődő dolog legyen, hogy egy ember akár mindhárom lemezt szeretheti és hallgathatja anélkül, hogy szégyellnie kéne magát.

Illetve hát ahhoz, hogy a kortárs popzene (illetve annak fogalma és hatása) ma irrelevánsabb, mint az elmúlt hatvan évben bármikor. Afféle érdekesség csupán.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!