Hálás vagyok az apámnak, hogy tönkretette az életemet

Forrás: Cannes Film Festival

-

Két mélyen filozofikus filmet is láttunk Cannes-ban: a német versenyfilm a külső okokból saját magunkra erőltetett korlátaink átlépéséről szól nagyon viccesen, Jim Jarmusch új alkotása pedig a külső körülményektől független, belső békéről mesél.


Mindenki a német versenyfilmről beszél Cannes-ban; az egyöntetű lelkesedést talán az mutatja legjobban, hogy a Toni Erdmann című film minden idők legmagasabb pontszámát kapta a Screen Daily nevű szaklap által megkérdezett kritikusoktól. Hogy Maren Ade (Mások vagyunk) filmje a maximális 4-ből 3,8 pontot szerzett, valójában persze nem jelenti, hogy ez volna a Cannes-ban valaha bemutatott legjobb film, sokkal inkább azt jelzi, hogy olyan film, amely mellé szinte mindenki oda tud állni, senki nem utálja. Evidencia, hogy a megosztó filmek gyakran sokkal izgalmasabbak, mint az univerzálisan kedveltek, de a Toni Erdmann esetében lényegesen többről van szó, mint hogy egy színvonalas, viszonylag könnyen nézhető, sokszor nagyon vicces és szerethető film.


Sandra Hüller és Peter Simonischek a Toni Erdmann című filmben


Bár könnyű lenne a fenti, felszíni jellemzőkkel magyarázni a sikert, szerintem valójában mélyebb, a nézőt nem is feltétlenül teljesen tudatos szinten megtaláló okai vannak annak, hogy ennyire szeretik a filmet. Mint az a hivatalos szinopszisból is kiderül, arról szól, hogy egy egymástól elhidegült apa és felnőtt lánya hogyan próbálnak újra közel kerülni egymáshoz. Hogy ez milyen eseményeken keresztül történik, azt nem fogom elspoilerezni, a lényeg úgyis az, hogy Ade képes valami lényegit, de szavakkal nehezen megfogalmazhatót közvetíteni az apa-lánya kapcsolatokról, ami a legtöbb nézőnek a lelke mélyéig hatol. Az pedig fantasztikus írói és rendezői bravúr, hogy ezt egy teljes mértékben realista filmen belül egyre inkább abszurdba hajló szituációkon keresztül éri el.


Peter Simonischek


A meglehetősen hosszú (2 óra 42 perc), de egyáltalán nem unalmas film alatt néhányszor felmerült bennem, hogy mégsem áll össze ez a dolog, nem lehet, hogy a főhősnő, aki egy két lábbal a földön álló, sikeres üzletasszony, váratlanul elkezd megmagyarázhatatlan, bombabiztosan felépített életét veszélybe sodró dolgokat művelni, de aztán világossá vált, hogy a film valójában a határátlépésekről szól. Arról, hogy a nyugati ember hajlamos szerepekből, szokásokból és önként magára erőltetett normákból álló börtönbe zárni saját magát és szeretteit, és hogy óriási bátorság kell ahhoz, hogy ebből kilépjen, és a belső szabadságot válassza. Leírva talán közhelyes ez a tanulság, de Ade iszonyú finoman és játékosan mesél, a szájbarágás vagy a leegyszerűsítés a lehető legtávolabb áll tőle. És azt hiszem, elsősorban ezért érint meg mindenkit a film: nincs a közönségben olyan ember, aki sose érezte volna magát korlátok közé szorítva, és ne akart volna ki- vagy felszabadulni.


Jim Jarmusch Paterson című versenyfilmje szintén arról ad leckét, hogy hogyan kellene élni, és végkövetkeztetése egyáltalán nem áll messze a Toni Erdmannétól, de éles ellentétben a dinamikus, sok konfliktust felvonultató német alkotástól, ebben a filmben szinte semmi sem történik. Lényegében egy zen buddhista koan. Egy Paterson nevű buszsofőrről (Adam Driver) és a feleségéről, Lauráról (Golshifteh Farahani) szól, akiknek az életébe egy hétre kapcsolódunk be. Paterson hétköznapjai észbontóan unalmasak és rutinszerűek: korán kel, felesége által csomagolt uzsonnájával dolgozni megy, egész nap buszt vezet, este megsétáltatja a kutyát, és beugrik a helyi kocsmába egy sörre. Eközben viszont mindent érzékenyen megfigyel, átfolynak rajta a környezete apró rezdülései, még a gyufásdoboz érdekes felirata sem kerüli el a figyelmét: mindenből vers lesz. Paterson ugyanis költő.


Adam Driver és Golshifteh Farahani a Paterson című filmben


Paterson bölcsessége a banálist emeli költőivé, imádott felesége viszont másfajta álmodozó. Ő közös otthonukat formálja át napról napra; fest, varr és süteményeket süt, közben zenei karrierről álmodozik, és sebesen változó terveivel kapcsolatban folyamatos pozitív visszajelzést igényel a férjétől, ami aranyosan komikus helyzetekhez vezet. Paterson befelé él, ő kifelé, de kontrasztos személyiségeik épp olyan harmóniában egyesülnek, mint Laura fekete-fehér mintái, amiket a zuhanyfüggönytől kezdve a sütikig mindenre rápingál. Akár ki is lehet nevetni ennek a két embernek az álomvilágban zajló, naiv életét, és azon is lehet vitatkozni, hogy Paterson versei egyáltalán jók-e, de szerintem eléggé jó úton járnak a teljesség felé, és azt hiszem, Jarmusch is így látja, miközben nem áll afölött, hogy maga is nevessen rajtuk.

Paterson persze nagyon tipikus Jarmusch-figura – legközelebbi rokona talán Forest Whitaker a Szellemkutyából –, de a rendező mostanra jutott el oda, hogy filmjét teljesen megtisztítsa a cselekménytől, és ennek a zen létezésnek az esszenciáját mutassa meg.