Halált hozó határzár – A görögök kerítésénél jártunk

Fotó: Kováts Dániel

-

Orbán Viktor hétfői beszédében lényegében Görögország nyakába varrta az európai menekültválságot. Ám ahhoz, hogy a görögök be- és átengedjék a menekülteket – sőt, gyakorlatilag szervezetten segítsék az illegális határátlépést –, hosszú és emberáldozatokkal teli út vezetett. Magyarország számára is elrettentő példa lehet, ami Görögország északi régióiban történt az utóbbi években.


A török–görög határszakaszon három évvel ezelőtt az akkori, menekültellenes politikát gyakorló kormány a szerb–magyar határszakaszon épülő akadályhoz hasonló falat építtetett. Az Évrosz folyó több mint 180 kilométeren át képez természetes határvonalat Görögország és Törökország között, további 12 kilométeren át szárazföldön is át lehetett kelni itt.

2010-ig az európai határvédelmet ellenőrző ügynökség, a Frontex adatai szerint Törökország felől a menekültek 90 százaléka itt jutott be az Európai Unióba. Az Évrosz menti határsértők miatt már akkor is számtalan bírálat érte Görögországot. Az osztrák belügyminiszter például úgy fogalmazott: az Évrosz völgye az unió „nyitott csűrkapuja”, sürgős intézkedésekre van itt szükség.


Határőrök a görög–török határon


A Pajzs hadművelet

Részben a nemzetközi nyomás hatására a 2012-es választások Görögországban jelentős részben a menekültproblémáról szóltak, a későbbi miniszterelnök, Antonisz Szamarasz például azzal kampányolt, meg kell akadályozni, hogy a „migránsok elfoglalják Görögországot”. A választási győzelem után, jeleként annak, hogy betartja menekültellenes ígéretét, a Szamarasz-kormány elrendelte a görög–török fal építését, 2012-ben megkezdődött az Aszpida (Pajzs) hadművelet.

2012 nyarán 1800 rendőrt rendeltek ki a szárazföldi határszakaszhoz, így a görög–török fal megépítését még ugyanabban az évben, decemberben be is fejezték. Egyetlen év alatt a harmadára csökkent az Évroszon átkelő menekültek száma. 2012-ben még 34 084 határsértőt, 2013-ban 12 556 menekültet regisztráltak itt.

Korábban sem volt egyébként teljesen védtelen ez az övezet, itt volt ugyanis Európa utolsó taposóakna-mezője. 1974 óta évente körülbelül száz ember halt meg, arról pedig, hogy hányan sebesültek meg, vesztették el végtagjaikat, nincs pontos adat. A görög kormány tájékoztatása szerint még 2009-ben is távolítottak el taposóaknákat innen.



A fal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a határon átkelők ezrei inkább lélekvesztő hajókon és csónakokban a déli szigetek, Leszbosz és Kosz felé induljanak el, de nem mindenki dönt így: még mindig van, aki vállalja az Évrosz folyása mentén a távolabbi és veszélyesebb útszakaszokat. A háborús övezetekből menekülőket ugyanis – mesélték egybehangzóan a macedón–görög határon átkelők és az itt dolgozó újságírók – legfeljebb eltéríteni, de megállítani biztosan nem fogja a fal, a háború borzalmait hagyták maguk mögött, egy ilyen akadálytól nem fordulnak vissza.

Az Évrosz sebes sodrású folyó, amelynek a vízszintje nagyon gyorsan változik, az utóbbi években többször olyan súlyos áradások voltak erre, hogy a helyi hatóságok katasztrófariadót rendeltek el. Árterülete nagyon széles: a folyó két ága és a tenger széles, mocsaras deltát alakított ki, a szárazföldi területek hol előbukkannak, hol víz alá kerülnek. Ha alacsony a vízállás, gyalog is át lehet jutni a földnyelveken, apró szigeteken; ha magas, akkor mindent víz vagy mocsár borít, és lehetetlenné válik az átkelés – így tulajdonképpen kiszámíthatatlan, merre lehet majd haladni.



Előbb a férfiak fulladtak meg, aztán már a nők is

Az ezredforduló óta hivatalosan 334 holttestet vetett ki az Évrosz, különböző források azonban arról számolnak be, hogy az áldozatok száma ennél sokkal magasabb, és a folyó mentén több illegális tömegsír is van. A regisztrált holttestek az alexandropouliszi kórház törvényszéki orvostani intézetébe kerülnek. Pavlosz Pavlidisz törvényszéki orvos neve jól ismert a környéken, közvetlenül vagy a Vöröskereszt közvetítésével hozzá fordulnak azok a hozzátartozók, akiknek családtagjai ebben az övezetben tűntek el.

Könnyen és gyorsan elérjük: nagyon készségesen fogad a kórház alagsorában, a kórbonctanon.

Beszélgetésünk kezdetén táblázatot tesz elém az Évrosz áldozatairól, majd a számokból levont következtetéseit kezdi magyarázni. A szíriai konfliktus kezdetéig állandó mértékű a nyomás a görög–török határon, a halottak számából arra lehet következtetni, hogy évről évre hasonló számú menekült próbálkozik az átkeléssel.

Az évezred első évtizedében az elhunytak többsége férfi volt, voltak olyan évek, amikor női holttestet egyáltalán nem hozott a folyó. Ez azt jelenti, magyarázza Pavlidisz doktor, hogy az Évroszon átkelők tisztában vannak azzal, milyen embert próbáló teljesítményt igényel az átjutás, ezért errefelé inkább férfiak kísérleteznek, bízva abban, hogy képesek megbirkózni a folyóval, illetve a mocsaras szakaszokkal.

Ám a 2010-es évek kezdetén, a szíriai konfliktus súlyosbodásával megháromszorozódott az áldozatok száma, és ekkor már nők is vállalták az utat. A fal felépítése előtti három évben 22 női holttestet regisztráltak. Gyerek holtteste sohasem került elő, a kórboncnok úgy véli, kicsikkel nem mernek nekivágni a határnak erre a családok.


Pavlosz Pavlidisz


Menekültsorsok a boncasztalon

A legtöbben belefulladnak az Évroszba, de nagyon sok áldozat átjut a folyón, és a folyó mentén hal meg hipotermiában, azaz a szervezet kihűlésétől. Pavlidisz doktor számítógépe képernyője elé invitál, tekintsük át vele adatbázisát. Fénykép készül a testek felbukkanásának helyszínéről, és fotókkal dokumentálják a boncolás eredményeit is.

Van olyan férfi holttest, amelyet tetőtől talpig sár borít: rá a deltában bukkantak helyi halászok, a mocsárban gyalogolhatott, és ott is fulladhatott bele a sárba. Egy másik vastag ruhába öltözött férfi átjuthatott az Évroszon, majd menedéket keresett egy part menti kunyhóban. Addigra azonban végzetesen kimerülhetett: a földön fekve, magzatpózban találtak rá helyi halászok. A törvényszéki orvos több olyan testet is mutat, amelyet végig sebhelyek borítanak, az egyik áldozat hátán széles vágásnyomok. Őt még az átkelés előtt bántalmazhatták. A vízbe fulladtakat a legnehezebb azonosítani: ezeket a testeket hosszú ideig sodorja magával az Évrosz, csak a DNS-mintából állapítható meg az identitásuk.


Evrosz, Görögország, Törökország, határzár, fal


Életek mementói egy kartondobozban

A menekülők általában csoportban utaznak – magyarázza Pavlosz Pavlidisz –, és gyakran kényszerülnek arra, hogy a sérülteket vagy azokat, akik képtelenné válnak a továbbhaladásra, hátrahagyják. Ilyenkor a haldoklót felkészítik a halálra. A doktor egy rasszjegyei alapján közép-afrikai áldozat fényképét mutatja. A fiatal ember (a fényképről nehéz megállapítani, hogy nő vagy férfi) szemét lezárták, összekulcsolt kezébe katolikus szokás szerint műanyag gyöngyökből fűzött rózsafüzért, keresztet illesztettek.

A határsértők eleve nem visznek magukkal olyan okiratot, amelynek révén azonosítani lehet őket, a hátrahagyott holttestek holmiját pedig vélhetően magukkal viszik a továbbhaladók, nem hagynak mást, csak néhány személyes tárgyat. Pavlidisz doktor félbehagyja a fényképalbum lapozását, szekrényéből lapos papírdobozt vesz elő.

Tele van kis műanyag zacskóba csomagolt apróságokkal: amulettekkel, mobiltelefontokokkal, SIM-kártyákkal, amelyek adatait már nem lehet leolvasni, de vannak ott orvosságos dobozok, szemcseppek is. A kórboncnok egyenként teszi elénk a tárgyakat, végigsimít egy-egy telefontokon, a szemcseppes fiolán kétszer is, a fejét ingatja. Láthatóan nagyon megindítja, ahogy a mocsárból kimentett emlékeket rakosgatja.

A hozzátartozóikat kereső családtagok kérésre elküldi az áldozatokról, illetve a hátramaradt tárgyakról készült fotókat, vagy a DNS-minták révén azonosítja a holttesteket. Volt már arra is példa, hogy tíz év után sikerült valakit azonosítani. A legutóbb Svájcból kértek és kaptak segítséget tőle a családtagok. Egyszemélyes intézmény ő, számítógépe és szekrényében a pizzásdoboznyi ereklye az utolsó nyom, amely az elveszettekről árulkodik.

Mint mondja, rendkívül fontos, hogy követni lehessen, hol temetik el az áldozatokat, csak így lehet sikeres azonosítás után visszaadni a testet a hozzátartozóknak. „Tudnom kell, mi történt ezekkel az emberekkel, tudnom kell, mi történik a holttestükkel” – ismételgeti a törvényszéki orvos, miközben visszarakosgatja a dobozba a karpereceket, gyűrűket és egy távol-keleti nő bélyegképeit. Valakinek utolsó vigaszt jelenthettek ezek a fotók.

Pavlosz doktor elmondása szerint a görög hatóságokkal jól együtt tud működni, a törökökkel viszont semmilyen kapcsolata nincs. Úgy véli, ugyanannyi halott lehet a török oldalon, mint ahány testet Görögországban vet partra az Évrosz.


Evrosz, Görögország, Törökország, határzár, fal


A menekültek temetője

A doktor útbaigazításának megfelelően Sidiro felé vesszük utunkat. A tengerparti várostól 70 kilométerre lévő trák erődítmény közelében elterülő kis faluban található a menekültek temetője, oda igyekszünk.

Évek óta lehet hallani arról, hogy az Évrosz mentén a görög hatóságok jeltelen sírokban hantolják el a menekülés közben elhunytak holttesteit, ám ezt sokáig tagadták az illetékesek. 2010-ben Joannisz Papajoannu, Évrosz térség prefektusa nyilatkozatban közölte: nem léteznek tömegsírok, az erről szóló híresztelések csak a görög hatóságok befeketítését szolgálják.

Ekkor azonban már nyílt titok volt, hogy legalább kétszáz holttestet temettek el Sidiro határában. A korabeli felvételek ugyancsak arra engednek következtetni, hogy a hatóságok kotrógéppel, földgyaluval dolgoztak, és valóban tömegsírba kerültek a testek.

A térséget jórészt a török kisebbség lakja, a helyi mufti, Mehmet Serif Damadoglou pedig mindent elkövet azért, hogy a muzulmán áldozatokat a vallási előírások szerint temethessék el. Hasonlóan Pavlidisz doktorhoz, ő is azzal érvelt: fontos, hogy a sírok azonosíthatóak legyenek, és valamennyi áldozat is megkapja a végtisztességet.

Mielőtt elérnénk a falu szélén álló házát (amely a helyi benzinkút is), egy fegyverrel szétlőtt tábla előtt megyünk el. A tábla a menekültek temetője felé irányít – nem tudjuk mire vélni rajta a golyónyomokat.

Damadoglou mufti is készségesen áll rendelkezésünkre. Az idős vallási vezető ünnepi ruhában, megilletődve vár ránk, fiatal férfi tolmácsolja angolul. Damadoglou arról beszél, az ő hite megköveteli a test és a lélek tiszteletét is, ezért fontos számára a rítusoknak megfelelő temetés.

„Úgy temetem el ezeket a halottakat, mint a saját apámat” – mondja. Kezdetben a falubeliek is részt vettek a szertartásokon, a közösségi támogatás azonban az utóbbi években elmaradt. A mufti szerint azért, mert a helyiek félnek. A muzulmán szabályok szerint ugyanis a halál napján el kell temetni az elhunytat, ezek a testek azonban a halál beállta után hetekkel-hónapokkal, eleve rossz állapotban kerülnek a kórbonctanra.

Ott elvégzik a boncolást, és még 80 napig hűtőházban tárolják a földi maradványokat. Bíznak abban, hogy ez idő alatt jelentkeznek a hozzátartozók, és elszállítják a halottakat. A türelmi idő lejárta után teszik lehetővé a rituális temetést Sidiróban, a falubeliek pedig ekkor már tele vannak rettegéssel. Egy-egy temetés után hetekig nyugtalanok az itt élők – meséli a mufti.

Van-e muzulmán szolidaritás – kérdezem kissé félénken beszélgetőtársamat, aki pontosan érti, mit szeretnék tudni. „Koránt és imaszőnyeget mindenkinek biztosítok, aki hozzám fordul, de ennél többet nem tehetek. Félek attól, hogy a hatóságok azt gondolják, én segítem a határsértést” – magyarázza Damadoglou, akinek arra is van rövid válasza, hogyan és miért vágnak neki a kíméletlen Évrosznak a menekülők. „Ez üzlet” – int határozott mozdulattal a dombok mögött elterülő Törökország felé.


Evrosz, Görögország, Törökország, határzár, fal

Mehmet Serif Damadoglou, a helyi mufti


A kerítés állatoknak való, nem az embereknek

– teszi még hozzá búcsúzóul a mufti.

Daciánkat a helyiek traktorral vezetik a temető felé. A sírokhoz már magunk kaptatunk fel, az irányt mutató traktorvezető váratlanul elköszön. Kétméteres vaskerítéssel körbezárt sírkerthez érünk, körülöttünk sötétzöld erdők tengere hullámzik a környező dombokon.

Nehéz eldönteni, teljesült-e Pavlidisz és Damadoglou kérése, hogy azonosíthatóak legyenek a sírok. A négy évvel korábban készült felvételekhez képest, amikor a titkolt temető felszínét legyalulták, most annyi változott, hogy sűrűn egymás mellett apró halmok sorakoznak. Mintha egy hatalmas vakond dolgozna erre szorgalmasan. A földkupacokat szúrós bogáncsok, száraz gyomok fedik, csak négy síron van sírkő. Kettőn nincs felirat, csak zöld cédrusok díszítik: utólag tudjuk meg, libanoni felségjelet látunk.


Evrosz, Görögország, Törökország, határzár, fal

Csak négy síron van sírkő


A mufti három hónappal korábban, idén májusban temetett itt utoljára, és többször jelentkeztek már nála hozzátartozók. Mint elmondta, egyszer hét pakisztáni holttestet exhumáltak és szállítottak el innen. A temető sarkában rátalálunk a kotrógéppel kiásott mély gödörre is. Van, akiért a személyazonosság megállapítása után végül mégsem jönnek el, a hozzátartozók nem tudják vállalni az exhumálás és a halottszállítás költségeit. Az áldozatokra a görög államnak is sokat kell költenie, a három hónapos hűtőházi tárolás és a temetés testenként 700 euróba kerül.


Sidiróból Oresztiáda felé vesszük az irányt, napokkal korábban kértünk engedélyt ahhoz, hogy az itt felépített falnál fotózzunk, forgassunk. A hegyek közül kikanyarodva katonákkal találkozunk. Nem meglepő, az Évrosz folyása mentén errefelé utazva mindenhol láttunk egy-két járőrt. Ha nem lenne rajtuk egyenruha, békebeli járókelőknek hinnénk őket: frappét kortyolgató fiatal fiúk, péksüteményt majszoló katonalányok bukkannak fel itt is, ott is. Most azonban a katonákat rendőrök követik, megállítanak, igazoltatnak. Hosszan vizsgálják a csomagtartót, aztán utunkra engednek.

A határ menti városba érve jelentkezünk a helyi rendőrőrsön, itt érdeklődünk, elfogadták-e az Athénba küldött kérelmünket, folytathatjuk-e a riportot immár valóban az Évrosz partján. Senki nem tud az illetékesek közül a kérvényről, de arra biztatnak, menjünk el a határ mentén addig, amíg a katonák lehetővé teszik, azon a területen még engedély nélkül is dolgozhatunk.

Napok óta tartó utunk végén Európa utolsó, hat éve felszámolt aknamezejének vidékére érünk. Dús termőföldeken haladunk, a közelből cséplőgép hangját halljuk, itt is, ott is felbukkannak a mezőn dolgozó helyiek, nyoma sincs annak, hogy tragédiák helyszínén járunk. Egyetlen tenyérnyi rozsdás tábla jelzi, hogy katonai övezethez érkeztünk. Meg is torpannánk, amikor kis bódé bukkan elő a sűrű bokrok közül. Pont olyan, mint amelyben a doktor számítógépén látott, magzatpózba kuporodott férfi holttestét felfedezték.


Evrosz, Görögország, Törökország, határzár, fal


A háromfős stáb szétszéled, megpróbáljuk kideríteni, tényleg erre történhetett-e az a haláleset, amikor katonai terepjárón egy járőr érkezik. Kedvesen szólít meg az egyik egyenruhás: figyelmeztet, hogy engedélyt kell kérnünk az itt tartózkodásra, majd készségesen felajánlja, elvisz a parancsnokhoz, hogy legálisan dolgozhassunk itt. Hosszabb autóút után újabb katonákkal, rendőrökkel találkozunk, majd bekísérnek ugyanarra a rendőrőrsre, ahonnan reggel tanácsokkal ellátva küldtek el.


Evrosz, Görögország, Törökország, határzár, fal


Görögország szégyene

Most más a hangulat, nem tudjuk pontosan, miért, a rendőrök rosszul beszélnek angolul. Különválasztanak minket, majd elkobozzák az összes adathordozót. Fehérneműre vetkőztetnek, megmotoznak, öt órán át tart az adatfelvétel és a kihallgatás. Honnan tudtunk a sidirói temetőről? Ki vezetett el a muftihoz? – ilyen jellegű kérdések röpködnek.

Majd egészen váratlan fordulatot hoz a beszélgetés, amikor elmeséljük: a macedón–görög határszakaszról érkeztünk ide, ahol nemcsak hogy nem tilos megközelíteni a határt, de maguk a görög rendőrök terelik át az illegális határátkelőn a menekülteket. „Hogy jutott eszükbe onnan ide jönni – kérdezi a rendőrőrs vezetője – most, amikor mindenki a déli határszakaszra figyel?”

Minket az érdekel, hogy mi volt a következménye az Évrosz menti fal felépítésének – válaszolom. Magyarázatom azonban nem elégíti ki. „Addig bezzeg nem érdekelt senkit, hogy mi van itt, amíg Európát nem érték el a menekültek” – zsörtölődik, majd megenyhül.

„Végül is jót teszünk mindenkinek, ha elmondják, milyen nehéz erre.” Belenéznek a felvételeinkbe, a muftival készült interjút hallgatják. Majd arról faggatnak, hogy miért vagyunk mi magyarok, ha Romániából jöttünk. A mufti nem török, csak törökül beszélő görög, Macedónia pedig nem Macedónia, hanem Szkopje, az igazi macedón terület ugyanis Görögországhoz tartozik – okít a velünk szemben eljáró rendőr.

Senki sem mutatkozik be, senki sem azonosítja a rangját. Végül görög nyelvű vallomást íratnak velünk alá – fogalmunk sincs, mi áll benne, de ez a feltétele annak, hogy szabadon engedjenek. Ujjlenyomatot vesznek, rendőrségi fotót készítenek, és búcsúzóul, mintegy véletlenül elejtve jelzik: ügyünkben körülbelül tíz hónap múlva kezdődhet per. Milyen per? Mikor kaphatjuk kézhez a saját vallomásainkat? Csak egy rövid, háromszavas választ kapok: „Balkan big problem” – mondja az oresztiádai rendőrség névtelenül, de határozottan intézkedő munkatársa, miközben vastag füstkarikát fúj az arcomba. Görögországban jól jártunk, a bolgárok egyszerűen lelőttek volna – teszi hozzá.

Szikrázóan süt a nap az Évrosz fölött a nap, amikor végre hazaindulunk. Előttünk a görög–török–bolgár hármas határ, mögöttünk az egykori aknamező, a siderói tömegsír, az alexandropouliszi kórház hullaháza.

Elrettentő példái annak, mit jelképez a határra épített fal, amit a helyi sajtó immár „Görögország szégyenének” nevez. A macedón–görög határon most szabad az út a menekülők előtt. Emberek százai az életükkel fizettek ezért a szabadságért.


Evrosz, Görögország, Törökország, határzár, fal


Köszönet Kluzsán Róbert operatőrnek és Kováts Dániel fotósnak a riportúton való részvételért és a látottak dokumentálásáért. Lukács Csabának, aki mindehhez technikai segítséget nyújtott. Gyöngyösi Csillának, Nágó Zsuzsának és Stamler Ábelnek, akik szakértőkként vettek részt a munkában.