Ha Robert Downey Jr. melegíti fel a töltött káposztát, ki is tunkolom

Forrás: Fórum Hungary

-

Másodszorra sajnos már nem üt akkorát Joss Whedon orgiája, a Bosszúállók. De még mindig zseniális, amit a képregényíró-filmrendező a banális hülyeségeken rágódó szuperhősökkel művel. A folytatás inkább arra jó, hogy tovább szője a Marvel-filmek egyre izgalmasabb, egyre több felé bomló szálait.


Egészen eleven emlékeim vannak a Bosszúállókról. A bemutató másnapján, 2012. április 27-én a Lurdy-házban láttam. Tisztán emlékszem arra is, hogy a mozipénztár előtti kirakatokban a képregényeket bámultam, és azon merengtem, vajon a nézők közül más is annyira rápörgött-e az Avengers-képregényekre, mint én. A válasz valószínűleg az volt, hogy nem, de ez egyáltalán nem vette el a kedvemet. Sőt, végig vigyorogtam, izgultam a filmet, és pont úgy éreztem magam, mint amikor a képregényfüzeteimet falom otthon.

Nyilván azért emlékszem ennyire hajszálpontosan, mert lenyűgözött a film. Joss Whedon tökéletesen érezte a képregények hangulatát, humorát, idiotizmusát, és ezt úgy pakolta oda a vászonra, ahogyan egészen addig csak a füzetek oldalain létezett számomra. A film szinte drogként hatott az agyamra, a Bosszúállók azóta is képregényfilmes toplistám örökös második helyét foglalja el a Sötét Lovag-trilógia (amit egyetlen gigantikus filmként kezelek) után.


Chris Evans és Chris Hemsworth a Bosszúállók: Ultron kora című filmben


Mióta a Marvel Stúdió nagyüzemben termeli a filmeket, kifejezetten jó érzés képregényrajongóként moziba járni. Ordít ezekről a filmekről, hogy szakértőként egy rakat képregényíró, rajzoló bábáskodik a megszületésüknél. Nem mondom, hogy mindegyik filmet imádom, de többségükkel kifejezetten elégedett vagyok. A Bosszúállókat azonban bármilyen beszélgetésen, bárkivel szemben képes vagyok megvédeni.

Akinek tetszett az első rész, valószínűleg az Bosszúállók: Ultron korában sem fog csalódni. A folytatás pontosan ugyanazt nyújtja, mint az előzmény, még több szereplővel, még gyorsabban, még több akciójelenettel. Sokan mondogatják, hogy ez jóval sötétebb film, én azonban olyan nagy komorságot nem éreztem. A film rendkívül szórakoztató, Robert Downey Jr. még mindig óriási király, rajta ötödszörre (három Vasember-film, plusz két Bosszúállók) is sokkal nagyobbakat nevettem, mint például A galaxis őrzői mosómedvés jelentein.


Robert Downey Jr.


Az Ultron korának alapkonfliktusát is ő szállítja. Tony Starkot (Robert Downey Jr.) megbabonázzák, ettől látomása támad, amelyben lezúzzák az összes csapattársát, csak ő marad talpon. Ezért Bruce Bannerrel (Mark Ruffalo) közösen megépíti a mesterséges intelligenciát, Ultront (James Spader), akinek az lenne a dolga, hogy helyettük harcoljon. „Pajzsot emeljen a világ köré” – fogalmaz Stark. Csakhogy Ultron azonnal a teremtői ellen fordul, gyermeki őrültséggel a végletekig egyszerűsíti a problémát, és arra jut, hogy az emberiségre a Bosszúállók tagjai jelentik a legnagyobb veszélyt.

Ez megosztja a csapatot, végeláthatatlan vitákat generál köztük arról, mennyire élnek vissza hatalmukkal, mennyire viselkednek istenként. (Mondjuk Thor esetén ez nem merül fel, ő tényleg isten.) Stark állandóan keresi a kiskapukat, hogyan lehet megakadályozni a különböző véres konfliktusokat, Amerika kapitány (Chris Evans) pedig próbálja meggyőzni, hogy ez áldozatok nélkül nem megy. A favágós jelenetük felvezeti a következő filmet, a Polgárháborút, amelyben a szuperhősök a két karakter vezetésével külön táborra szakadnak. Már, ha hűen követik a képregényt, de hát miért ne tennék? Hidegrázós, hogy a Marvel mennyire tudatosan építkezik, és filmesíti meg futószalagon a leggrandiózusabb sztorikat.


Scarlett Johansson


Whedon ügyesen zsonglőrködik a rengeteg karakterrel. Egy-egy nagyobb akciójelenet után mindegyiken elidőzik, Scarlett Johansson Fekete özvegyéről most tudunk meg a legtöbbet. A balett-táncos, kiképzős flashback akár egy önálló film előzeteseként is megállná a helyét. Scarlett Johansson és Mark Ruffalo (aki most is zseniálisabb Hulk, mint amilyen Eric Bana vagy Edward Norton volt) kapcsolata egészen megható, de Johansson segítségével bontják ki Sólyomszem karakterét is. Utóbbi különösen megérdemelne egy külön filmet, nemcsak azért, mert Jeremy Renner a legemberibb a mindenféle szuperképességek nélküli Sólyomszem szerepében, hanem azért is, mert a Marvel legtökösebb képregénye jelenleg a Hawkeye.


Elizabeth Olsen


Az új szereplők (Aaron Taylor-Johnson, Paul Bettany, Elizabeth Olsen) közül egyértelműen Olsen a legmeggyőzőbb, róla tényleg elhiszem, hogy gyűlöl, gyötrődik, szenvedéllyel küzd. De nem csak külön-külön működnek a karakterek, most is a köztük lévő dinamika, a párbeszédek adják a film igazi erejét. Egészen zseniális például a bebaszós jelenet (lásd a lenti videóban), amikor egymást ugratva, egyesével próbálják felemelni Thor (Chris Hemsworth) kalapácsát, amire elvileg halandó nem képes. Whedon az ilyen kisstílű hülyeségeknél van leginkább elemében, többek között ezek miatt nem válik a kezei között nevetségessé a film.



A látványra sem lehet panasz: a nyitójelenet csatája talán kevésbé jó, túl gyorsak, nehezen követhetők a szereplők, de aztán később ezen a téren is szépen építkezik a film. Az előzetesben beharagozott összecsapás a böszme nagy páncélt (amelyet egyébként Veronikának hívnak) viselő Vasember és Hulk között egészen szórakoztató. Bár engem még mindig a Kapitány mozgása nyűgöz le – ugyanolyan koreográfiával tolja, mint a Tél katonájában –, ezt egészen hosszan tudnám nézni. Szinte már a pajzsdobáló mozdulat is benne van a karomban.


Chris Evans


Különösebb baj tehát nincs a filmmel. De végig motoszkált bennem valami olyasmi, amit általában akkor érzek, amikor lustaságból nagy adagot főzök. Elsőre baromi jó, másodikra sem rossz, de harmadikra már unom. Most épp a második adagnál vagyok, ízlik, meg minden, de azért el tudom képzelni, hogy mást is egyek. Éppen ezért nem biztos, hogy évek múlva tökéletes pontossággal fel tudom majd idézni, milyen volt az a nap, amikor az Ultron korát láttam. Abszolút dicsérendő, amit a Marvel Stúdió A Vasembertől eddig a filmig befutott, de talán célszerűbb az a kísérletező hozzáállás, amellyel a Tél katonája, a Galaxis őrei vagy a Daredevil-sorozat készült.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!