Figyelem! Felnőtteknek szóló tartalom.

Elmúltam 18 éves, Belépek. Még nem vagyok 18 éves.

Ha óránként ezer dollárért dugnál, te sem lennél jókedvű

Fotó: Starz / KERRY HAYES

-

A Girlfriend Experience című sorozat a Steven Soderberghtől megszokott komótos tempóban, ítélkezés nélkül mutatja be a luxuskurvák végül mégis iszonyú nyomasztó világát. A gyönyörű képek és a profin építkező dramaturgia mellett a legnagyobb felfedezés azért mégiscsak a főszerepet alakító Riley Keough.


Bár a tizenhárom részes The Girlfriend Experience teljes első évadját egyszerre tették elérhetővé a neten, csak az igazán keményeknek javasolnám, hogy darálják le egy hétvége alatt. A chicagói luxusprostituáltak kedélyét ugyan 900 dolláros borok olajozzák, nem teljesen meglepő módon a sorozatból mégis az derül ki, hogy az életük nem annyira szívderítő, sőt, ez a meló bizony kiszívja a lelket, és a szép test mögött csak tátongó üresség marad. Ha ez spoilernek számít, elnézést kérek, több nem lesz, ígérem.

A Girlfriend Experience több szempontból is kiemelkedő, de a legnagyobb teljesítménye az, hogy főhősével, a Chelsea néven kurvának álló Christine-nel együtt minket is teljesen beszippant ennek a foglalkozásnak a gránitból, krómból és üvegből összerakott luxusvilága. Ez nem azt jelenti, hogy a sorozat kívánatosnak ábrázolja azt a közeget, amelyben óránként ezer dollárt lehet keresni azzal, hogy „igazából csak odafigyelek, és kérdéseket teszek fel. Meg baszok”, hanem azt, hogy olyan hatásosan teremti meg ezt az alternatív univerzumot, hogy amíg nézzük, számunkra is egészen messzire kerül és valószerűtlenné válik a megszokott, ún. normális világ. Én egy nap alatt néztem végig, és kellett egy kis idő, míg magamhoz tértem utána.



Amit előre lehetett tudni: a sorozat Steven Soderbergh azonos című (nálunk Barátnő rendelésre címen is futott), 2009-es mozifilmjén alapul. Viszont a sorozat inkább csak továbbviszi az alapötletet, nagyon szorosan nem kapcsolódik a filmhez (ahogy a végefőcím mondja: „suggested by”). Ugyanakkor a sorozaton, elsősorban a képi világán, nagyon is ott van a rendező keze nyoma: az Ocean's Twelve óta Soderbergh filmjein rendszeresen kameramannként dolgozó, most operatőrré előlépő Steven Meizlernek a hideg szürkéket, kékeket és barnákat felvonultató, sok mély árnyékot használó színvilágán és jellegzetes beállításain is erősen érződik a rendező hatása.

Hogy az executive producerként közreműködő Soderberghnek ezenkívül mekkora szerepe volt a sorozatban, nem igazán tudni, de az biztos, hogy a Christine-t alakító Riley Keough-t, akinek volt egy pici szerepe a Magic Mike-ban (és mellesleg Elvis Presley unokája), ő ajánlotta a széria alkotóinak figyelmébe. Ők pedig Lodge Kerrigan és Amy Seimetz, és aki látta az előbbi Claire Dolan című, egy apatikus luxusprostituáltról szóló, figyelemreméltó filmjét, az biztosan borzongva fog ráismerni a Keough tekintetében időnként megnyíló feneketlen sötétségre.


Riley Keough a The Girlfriend Experience című sorozatban


Az ő alakításán áll vagy bukik, hogy hajlandók vagyunk-e fejest ugrani a sötétbe, de Keough annyira profin uralja a képernyőt, hogy annak ellenére végig rátapadunk, hogy figurája a szeretetreméltóságnak egészen halovány szikráját sem villantja fel. Christine másodéves joghallgató, aki mindent belead az egyetemen, közben rámenősen megszerzi a város egyik legirigyeltebb gyakornoki pozícióját, nem tűnik úgy, hogy komoly anyagi gondjai lennének, és mégis, mindezt kockáztatva elmegy kurvának. Keough-nak nincs könnyű dolga azzal, hogy ezt eladja nekünk, de Christine rögtön izgalmas rejtvényként jelenik meg, amit szeretnénk megfejteni.


Riley Keough


Folyamatosan változó érzéseket ébreszt: eleinte csak kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi motiválhatja, aztán részről részre egyre elidegenítőbb a viselkedése, és ő válik a szimpatikus alakoktól nem éppen hemzsegő jogászcég legutálatosabb figurájává, míg a legvégén mégis megszánjuk egy kicsit. Keough hibátlanul rajzolja fel ezt az ívet, és annak ellenére, hogy figurája szinte végig maszk mögé bújik, fenntartja az érdeklődésünket. Pedig Christine még csak nem is egy vonzó és lenyűgöző femme fatale, avagy sármos pszichopata. Ezt nemcsak onnan tudjuk, hogy – amint az el is hangzik az egyik jelenetben – aki aggódik amiatt, hogy esetleg pszichopata, az biztosan nem az, hanem egy remekül megkonstruált epizódból, amely hirtelen kirántja Christine-t a sokszoros tükörteremből, amelybe bezárta magát, és egy emberi, hétköznapi közegbe helyezi, ahonnan ugyan nagyon kilóg, de mégis felsejlik itt az a szerethetőbb lány, aki lehetne vagy lehetett volna. Nem lappang a múltjában feltáratlan pszichés trauma, amely miatt kisiklott az élete, az alkotók nem adnak nekünk ilyen megnyugtató fogódzót, hanem azt kérik, hogy fogadjuk el Christine-t annak a szélsőségesen individualista, hagyományos emberi kapcsolatokra nem vágyó és beilleszkedni nem is próbáló embernek, akinek azért szemlátomást vannak őszinte érzései, ha ezeket nagyon mélyre ásta is el.


A Christine főnökét alakító Paul Sparks


Tökéletesen támogatja egymást Keough remek, minden szükséges árnyalatot felvonultató játéka és az idegenség, szerepjátszás és személytelenség képekbe kódolt, olyan hatásos kifejeződései, mint például a tükrök és visszaverődések visszatérő használata, a résre nyitott ajtókon keresztül, távolról meglesett figurák és a hideg szimmetriában elhelyezett alakok. Ezek mellett a zenét és persze a forgatókönyvet kell kiemelni. A sorozat atmoszférája egyre fojtogatóbbá, nyomasztóbbá válik, és ennek megteremtésében fontos szerepet játszik a feszültségteli, fenyegető, de sosem hivalkodó kísérőzene, amely az elsősorban rendezőként ismert Shane Carruth (Találmány, Feltörő színek) munkája. Őt valószínűleg Amy Seimetz vonta be a projektbe, aki a Feltörő színek női főszereplője is volt.


Riley Keough és Mary Lynn Rajskub


Seimetz és Kerrigan együtt jegyzik a forgatókönyvet, amely nemcsak a kifinomult karakterábrázolás és a nézőre helyezett egyre nagyobb nyomás (ennek egyik eszköze bizonyos felvételek ismétlése, ami pillanatokra egészen kellemetlenné teszi a nézői élményt) tekintetében erős, hanem az is mesteri, ahogyan a hangvétel finom ide-oda tologatásával végig fenntartja az érdeklődésünket. A Girlfriend Experience néha átmegy krimibe, sokszor inkább erotikus thriller, időnként pedig az alkotók becsúsztatnak egy-egy nem várt, iszonyú vicces momentumot is. (Kedvencem, amikor Christine-nek és egy kolléganőjének óránként 1500 kanadai dollárért annyi a dolga, hogy egy kanapén ücsörögjenek. És ennek nem örülnek.)


The Girlfriend Experience

Riley Keough és Aidan Devine


És akkor még ott van a szex kezelése: habár a sorozat akár explicitebb is lehetne (fedetlen mellet és feneket látunk, de mást nem), ha már olyanokról szól, akik dugásból élnek, mégsem tűnik finomkodónak, és egyszer-egyszer, szintén váratlanul egészen szexivé válik. Ez is ügyes húzás, mert egyébként tárgyilagos hűvösséggel ábrázolja a szakma technikai részleteit, tényszerűen és ítélkezésmentesen, körülbelül, mintha elegáns környezetben lezajló autószerelést mutatna be.

Mire az évad végére jutunk, olyan valósnak tűnő problémákkal is szembesülünk, hogy például mit tehet a luxusprostituált, ha rendszeres kuncsaftja egyszer csak kedvezményt kér? És mi a helyes reakció, ha egy kliens felesége megtudja, hogy kurvázik a férje? És ami a növekvő feszültség elsődleges forrása: hogyan lehet bombabiztosan szeparálni egymástól a nyilvános, civil életet és a rejtegetett, illegális másikat? Erre persze az a válasz, hogy sehogyan, és amikor Christine is ráébred erre, akkor már kész is a terep a megrendítő befejezéshez.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!