Ha ők nem halnak meg AIDS-ben, ma minden más volna

Forrás: Berlin Film Festival

-

A 80-as évek második felében a New York-i művészeti színteret megtizedelte az AIDS-járvány. Ennek két áldozatáról, Howard Brookner rendezőről és Robert Mapplethorpe fotóművészről is remek film készült most.


Van két izgalmas film a Berlinale programjában, amik olyanok, mintha testvérek lennének: az Uncle Howard és a Mapplethorpe: Look at the Pictures egy-egy olyan művész életét mutatja be, aki a 80-as évek New Yorkjának pezsgő, dekadens művészeti szcénájában mozgott, meleg volt és AIDS-ben halt meg. Nem egészen két hónap különbséggel mentek el 1989 tavaszán. Óriási különbség viszont köztük, hogy az Uncle Howard alanya, Howard Brookner filmrendező szinte teljesen feledésbe merült, Robert Mapplethorpe-ot viszont ma a fotóművészet egyik legjelentősebb alakjának szokás tartani.


William S. Burroughs és Howard Brookner valamikor a 70-es és 80-as évek fordulóján


William S. Burroughs, a beatnemzedék apafigurája a 70-es évek közepétől a 80-as évek elejéig a Bunkernek becézett épületben lakott a New York-i Bowery Streeten. A ma már menőnek számító városrész akkoriban lepusztult, kifejezetten veszélyes környék volt, minden utcasarkon lehetett heroint venni – csak az öltönyben járó, 60-as éveit taposó Burroughsnak nem voltak hajlandók eladni cuccot a dealerek, mert folyton rendőrnek nézték, úgyhogy neki a menedzsere és jó barátja, James Grauerholz szerezte be az anyagot. Ezt a világot örökítette meg a huszonéves Howard Brookner első dokumentumfilmjében, a Burroughs: The Movie-ban, amin '78-tól kezdve öt éven keresztül dolgozott Burroughs aktív közreműködésével. A kitartó és nem mellékesen felháborítóan jóképű Howardnak sikerült összebarátkoznia a bizalmatlan, majdhogynem paranoiás íróval, olyannyira, hogy Burroughs később még arra is hajlandó volt, hogy egy cameo erejéig beugorjon Howard harmadik, utolsó filmjébe, a Bloodhounds of Broadwaybe (nálunk A Broadway vérszopói címmel adták le a tévében), amit már a rendező halála után mutattak be, a stúdió újravágott változatában.



Az Uncle Howard című dokumentumfilm organikusan nőtt ki abból, hogy Howard Brookner unokaöccse, a szintén filmes Aaron Brookner elkezdte keresni a nagybátyja után megmaradt filmfelvételeket, dokumentumokat, és kiderítette, hogy a Bunkerben, ahol jelenleg John Giorno költő lakik, sok-sok órányi soha nem látott filmfelvétel sorakozik a polcokon, amiket Howard a Burroughs: The Movie-hoz csinált. Giornót egyébként többek közt onnan lehet ismerni, hogy Andy Warhol Alvás című filmjében ő alszik öt órán keresztül.

Az Uncle Howard azzal kezdődik, hogy Aaron beimádkozza magát a nem éppen együttműködő Giornóhoz, operatőre kezében rázkódik a kamera, a hang rémes – valószínűleg titokban filmezték le az eseményt.

Rögtön nagyon intimmé teszi a filmet ez a nyitás, világos, hogy – a nagybátyjára egyébként kísértetiesen hasonlító – Aaron személyes motivációból akarja megszerezni a felvételeket, meg akar tudni minél többet a nagybátyjáról, akire kisfiúként felnézett, és akinek nagy szerepet tulajdonít abban, hogy maga is rendező lett. Aaronnak ez mindössze a második egész estés filmje, de elképesztően jó érzékkel szerkeszt feszes, másfél órás munkát ebből az iszonyatos mennyiségű, ezerfelé széttartó anyagból. A film hatásosan, fennakadás nélkül ötvözi a Howard által felvett snitteket, a Howardról készült korabeli, privát felvételeket, a mai interjúkat olyan kulcsfigurákkal mint a két függetlenfilmes isten, Jim Jarmusch és Tom DiCillo – előbbi a Burroughs: The Movie hangrögzítője, utóbbi az egyik operatőre volt –, személyes hangvételű interjúkat többek közt Howard anyjával és egykori szerelmével, Aaron kutatómunkájának dokumentálását és saját kommentárjait, narrációját.


Aaron Brookner és Jim Jarmusch napjainkban a Bunkerben


Olyan döbbenetes felvételeket látunk, mint például a Bunker tetőteraszán összekapaszkodó Burroughs és Allen Ginsberg: előbbi megpróbálja felidézni barátja Üvöltés című versének első sorait, több-kevesebb sikerrel. Előkerül egy polaroid, amin Howard heroint ad be magának, „de érdekes, nem is látszik rajta, hogy junkie” – jegyzi meg unokaöccse Howard deltás felsőtestén merengve. Látjuk a Madonnát és Matt Dillont instruáló Howardot, aki ekkor már haldoklott, de ezt a pasiján kívül nem árulta el senkinek, a Bunker falán egy Keith Haring – nyilván eredeti, miért ne volna az. Pusztán exkluzív kordokumentumnak is bőven elég érdekes lenne az Uncle Howard, de több annál: a rendező és alanya személyes viszonya miatt megható családtörténet, egyben annak a kérdésnek a finom boncolgatása, hogy a filmek szeretete, a filmkészítés vágya hogyan öröklődik, adódik át egyik generációról a másikra.

Eggyel hátrább lépve pedig a film mint fizikai anyag megőrzésének problémáiról és lehetőségeiről is szól. Egészen megejtő, amikor Aaron celluloidszalagokat tart a fény felé, és próbálja kivenni, mi van rajtuk, talán az utolsó pillanatban érkezett, hogy megmentsen valamit belőlük. A berlini vetítést követően Aaron és producere arról is beszélt, hogy mekkora dilemmát jelent számukra, hogy mit kezdjenek az általuk előásott rengeteg felvétellel. Mint kiderült, nem igazán van olyan intézmény az USA-ban, amelyik vállalja a felvételek digitalizálását és a közönség számára elérhetővé tételét, ugyanakkor az eredeti felvételek megőrzését is.

Mi egyelőre ennyit kapunk az újra felfedezett Howard Brooknerből, de Aaron Kickstarter-kampányának köszönhetően már elkészült a Burroughs: The Movie digitálisan felújított változata, most pedig azon dolgozik, hogy Howard második, Robert Wilson színházi rendezőről szóló filmjét is nyilvánosságra hozhassák valahogyan.


Éles ellentétben az Uncle Howard intimitásával, a Mapplethorpe: Look at the Pictures bombasztikusan kezdődik, rögtön abba a botrányba dobja be a nézőt, ami Mapplethorpe 1989-es posztumusz kiállítása miatt robbant ki Amerikában, ahol nem mindenki értett egyet azzal, hogy az egymás szájába vizelő meztelen férfiak vagy a saját végbelébe ostort feldugó művész önarcképe művészetnek tekinthető. De a hatásvadász nyitás után egy viszonylag hagyományos portréfilmet látunk, amelyben gyerekkorától haláláig haladunk végig a művész pályáján és életén. A Fenton Bailey-Randy Barbato rendezőpáros nagy teljesítménye, hogy kendőzetlenül őszinte beszélgetésekre tudtak rávenni egész sor, Mapplethorpe életében fontos szerepet játszó figurát a nővérétől és az öccsétől, a szintén fotós Edward Mapplethorpe-tól kezdve számos egykori szeretőig, barátig, művész- és munkatársig.


Robert Mapplethorpe fotója Ken Moodyról és Robert Shermanről


A legendás Chelsea hotelben Patti Smith társaként, majd a Bond Street-i stúdióban – alig néhány utcára a Bunkertől – formálódó Mapplethorpe-ról nemcsak mint művészről kapunk képet: a sokszor egészen vicces interjúkból egy szélsőségesen nárcisztikus, félelmetesen sikerorientált zseni képe bontakozik ki. Egy olyan emberé, aki neheztelt mindenki másra, aki sikeres volt (cseppet sem meglepő, hogy a szintén saját szobrát építgető Andy Warhollal nem bírták egymást), aki rá akarta venni az öccsét, hogy változtasson nevet, és akit AIDS-ben haldokolva egy dolog érdekelt: hogy amíg még lehet, minél több pénzt keressen a fotóival.

A Mapplethorpe mégsem szenzációhajhász leleplezőfilm, egyszerűen csak a pályakép részletes felrajzolásával párhuzamosan igyekszik minél őszintébben megmutatni alanya összetett személyiségét is. Remek Mapplethorpe-gyorstalpaló, ami akár még meghökkentő is lehet azok számára, akik még sosem látták a művész szexuálisan explicit képeit, emellett kompakt, kerek munka. De van egy erősen megkérdőjelezhető eleme, amire talán sosem fogunk magyarázatot kapni: bár a film foglalkozik Mapplethorpe első nagy szerelmével, Patti Smith-szel, a zenésznek csak a hangját halljuk röviden, ő nem beszél a kamera előtt. Tekintetbe véve, hogy még olyan fontosnak nem nevezhető figurák is megszólalnak, mint Mapplethorpe alkalmi beosztottai, ez több mint furcsa. A vetítés után a rendezőktől rögtön meg is kérdezték ennek okát, de ők azzal intézték el a témát, hogy a lehető legtöbb embert meg akarták szólaltatni, ezért Pattire csak ennyi jutott.


Mapplethorpe: Look at the Pictures

Robert Mapplethorpe 1988-as önarcképe


'88-as életmű-kiállítása megnyitóján már kísértetiesen fest a csontvázszerű Mapplethorpe, az egykor gyönyörű férfiról 41 éves korára gyakorlatilag lerágta a húst a betegség. A túlélők mesélik, mennyire természetessé vált számukra akkoriban a halál, hetente jártak temetésre, ha valakit nem láttál pár hónapig, tudtad, valószínűleg meghalt. Az Uncle Howard és a Mapplethorpe után még napokig motoszkál az emberben a kérdés, hogy milyen lenne ma a (művészeti) világ, ha abban a néhány évben nem tűnik el a Földről ennyi jelentős, fiatal művész. Mit nem adnék érte, ha láthatnám Howard Brookner negyedik filmjét és Mapplethorpe 90-es években készült fotóit.


Egyelőre sem az Uncle Howard, sem a Mapplethorpe magyar forgalmazásáról nincs információnk. Utóbbit az HBO gyártotta, de mivel több pénisz és seggluk látható benne, mint egy melegpornóban, nem fogadnánk rá nagyobb összegben, hogy a csatorna Magyarországon felveszi a műsorába.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!