Ha nincs szíved, nem is sírsz Amy Winehouse történetén

Fotó: Getty Images / Chris Jackson

-

Az Amy című dokumentumfilm korábban nem látott házivideókkal, interjúkkal meséli el a 27 évesen alkoholmérgezésben meghalt énekesnő tragédiáját. Illetve annak történetét. És most mindenki emlékezzen csak vissza arra, hogy nevetett-e öt évvel ezelőtt, amikor Amy Winehouse dülöngélt és elesett egy YouTube-on terjedő koncertfelvételen. Az Amy nem azért megrázó, mert jó film lenne.


Tavaly Budapestre jött Mitch Winehouse, Amy Winehouse apja, hogy promotálja egy évvel lánya halála után kiadott, majd két évvel később magyarra is lefordított könyvét, amely arról szólt, hogy milyen volt a drog- és alkoholproblémáitól, illetve démonaitól szabadulni képtelen, huszonhét évesen meghalt Amy Winehouse apjának lenni. Röviden: nagyon nehéz és nyomasztó. „Ha egy drogfüggőt szeret és ápol az ember, akkor a legnehezebb az, hogy minden egyes nap egy újabb legrosszabb nap” – ahogy egy interjúban mondta akkor. És ahogy ugyanabban a cikkben Rónai András írja, a könyvből ugyanakkor nem sok minden derül ki Amy Winehouse-ról.

Ennek két oka lehet, feltehetően a kettő egyszerre igaz:

  • Mitch Winehouse nem feltétlenül ismerte a saját lányát;
  • a „történetek” elsődleges funkciója nem az igazság felfedése, hanem egy narratíva megteremtése.



Utóbbi persze vihet közelebb az igazsághoz, áttételesen, de az embereket az igazság önmagában nem ríkatja meg. Amy Winehouse története szomorú, a halálától függetlenül is. A halála teszi azonban történetté.

Ebbe a gondolatmenetbe – anélkül, hogy túlságosan belegabalyodnánk – az Amy című film magyar fordítása szépen illeszkedik, ugyanis az egészen fantasztikusan újrahasznosítható Az Amy Winehouse-sztori címmel fut a mozikban. Asif Kapadia rendezte, ő csinálta a Senna-filmet is – az egy fiatalon meghalt híres autóversenyzőről szólt.



És a film felületes ugyan és hatásvadász (még vadászni sem kell a hatást Amy Winehouse esetében, bőven elég, ha hagyományosan meséljük el a történetet), de az biztos, hogy közelebb kerülünk általa ahhoz, hogy megértsük Amy Winehouse története mögött az ok-okozati összefüggéseket, vagy legalábbis elhiteti ezt velünk, hisz például egy csomó eddig nem látott házivideót használ fel, ami esztétikai szempontból is a hitelesség hatását szolgálja. Mindenesetre fontos, hogy az apát más megvilágításba helyezi, mint az apa önmagát korábban. A történet szerint Amy Winehouse kilencéves volt, amikor Mitch Winehouse elhagyta a családot, de korábban se foglalkozott a lányával, így Amy lényegében apa nélkül nőtt fel, és ez nem csak azt eredményezte, hogy Amy hamar belépett a „lázadó korba”, hanem lényegében határozta meg az élete során később is, ahogy a férfiakhoz viszonyult, és a hiányt, amit általuk próbált betölteni.


Blake Fielder és Amy Winehouse


A történet szempontjából két „ellenszenves figura” van. Ahogy Blake Fielder belép a képbe, egyértelművé válik, hogy a közte és Amy Winehouse között kialakuló szinte rögeszmés, kölcsönösen önpusztító kötelék lesz a tragédia motorja. Ő viszi bele a kemény drogokba, és a film egy pontján ki is mondja egy pszichiáter, hogy lényegében neki köszönhető, hogy Amy képtelen volt leállni a drogokról, mert az énekesnő függősége támaszt jelentett számára. Fielder gyerekkori traumájáról (szexuális zaklatás) csak egy elejtett mellékmondat emlékszik meg.

A másik negatív színben feltüntetett figura pedig Mitch Winehouse, aki akkor kerül vissza a képbe, illetve Amy Winehouse életébe, amikor utóbbi híres lesz. Afféle kéretlen menedzserként fontoskodik körülötte, beszéli le az első rehabról, majd később saját dokumentumfilmes stábbal ront be Amy Winehouse magánszférájába, amikor az éppen elvonul egy sikertelen elvonókúra után. Akkor látszik, hogy Amy Winehouse szenved az apja miatt, de képtelen szabadulni a befolyásától, mert „isteníti”, ahogy mondják a hozzá közel állók.


Mitch Winehouse


Persze, Amy Winehouse történetének (és a traumák szülte művészetnek) a tragikuma abban a jól kiragadható ellentmondásban sűrűsödik, miszerint Winehouse leghíresebb száma (Rehab) épp arról szól, hogy ő ugyan nem megy be az elvonóra. Méghozzá az apja tanácsára nem megy be. Állítólag akkor lehetett volna még megmenteni. De akkor, ugye, nem születik meg a legsikeresebb műve.

A film rámutat arra is, amire egy ember, akit alapvetően mindig hidegen hagyott Amy Winehouse munkássága (én ilyen ember vagyok), nem feltétlenül gondol egy popsztár esetében: azaz hogy Amy Winehouse mennyire a vele történt dolgokat énekelte meg mindig. Méghozzá kifejezetten direkt módon, nevén nevezve a dolgokat. A filmről persze sokat elmond az is, hogy ezt egy olyan ótvar filmes eszközzel nyomatékosítják, mint a vásznon megjelenő szövegek kézírást imitáló tipográfiájával.



Az Amy-t a leginkább élet közelivé egyébként ez teszi, azaz hogy Winehouse-t is azon emberek sorába helyezi, akik számára a művészet (tökmindegy, hogy jó művészetnek ítéljük vagy sem) az élet okozta traumák feldolgozásának intuitív és egyedüli módja. Azaz terápia, szükségszerűség, kommunikációs eszköz. Ez teszi hitelessé az énekesnő alakját, küzdelmét és leépülését pedig ténylegesen megrázóvá, nem pedig a tucatnyi amatőr videó és „lopott pillanat”. De ez általában mindig akkor válik témává, amikor ez a bizonyos művész éppenséggel meg is hal. (Kivéve, ha jó filmek készülnek minderről.)

Mert az Amy – és lényegében ez oltja ki mindazt, ami izgalmas benne – elképesztően sablonos, a tragikus végkifejletre szinte vészvillogókkal kihegyezett, és igazából végtelenül leegyszerűsített narratíva mentén mutatja be Amy Winehouse-t, típustörténet csinálva belőle, épp akkor halasztva meg a végén, amikor úgy tűnik, hogy a legközelebb került ahhoz, hogy legyőzze önmagát és kimásszon a gödörből. Giccs lesz a történetből, kukkoló a nézőből, automatizmus a sírásból. Ezzel pedig az Amy tökéletesen illeszkedik az „Untold Story” alcímekkel ellátott tucat dokumentumfilmek sorába.


Amy Winehouse


„De hát mit lehet tenni? Ez történt Amy Winehouse-zal” – mondhatja erre bárki. És igaza is lenne. Ez az ördögi kör teszi lényegében megismerhetetlenné Amy Winehouse történetét. És sokak másokét is.

Van azonban a filmnek egy rövid, ám annál érdekesebb része. Amikor felidézi azt az időszakot, amikor egy időre – még a halála előtt, ám már azután, hogy az őt övező botrányok sokkoltak volna – általánossá vált nevetni azon, hogy Amy Winehouse mennyire készen van. A filmnek ezen a pontján, és aztán, amikor YouTube-videókon mutatják a híres belgrádi esetet, óhatatlanul is felidézi az ember, hogy mit csinált, amikor annak idején a Facebookon vagy máshol szembejött vele a videó. És hogy hányszor nézte meg, és hogy miért.

Én például amikor a halálhírét írtam annak idején, mert ez volt a munkám, kurvára nem örültem neki, mert hétvége volt, és lett volna jobb dolgom is.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!