Ha jönnek még menekültek, legfeljebb nagyon sűrűn tesszük az ágyakat

Fotó: Picasa

-

Donauwörth 18 ezres német kisváros a Bajorországhoz tartozó Schwabenben, amely a történelmi Svábföld része. Egy 330 fős menekülttábort működtet, hamarosan viszont ezer embert kell ellátnia. A helyiek aggódnak, miképp birkóznak majd meg a tömeggel, főleg, hogy most sincsenek álomszerű körülmények a táborban.


Donauwörth középkori belvárosában semmi sem látszik abból, hogy menekültek lennének a városban, sőt inkább kihaltnak tűnik a település. Aki idegenként arra jár, csodálkozik, hogy a rengeteg bolt miből élhet, hiszen alig van ember az utcákon.

Pedig ez is egy olyan német település, amelynek egyre nagyobb részt kell vállalnia az országba érkező menekültek fogadásából. A 18 ezer lakosú településen egy egykori kaszárnyában, a belvárostól mintegy 20 perces sétára 330 személyes menekülttábor üzemel. Ez arányában olyan, mintha Budapesten lenne egy 33 ezer fős tábor.


Donauwörth főutcája


És ez csak a kezdet: a férőhelyek számát előbb 600-ra akarták növelni december közepéig, majd ottjártunk előtt egy nappal jelentették be, hogy ezerfős lesz a tábor. Vagyis statisztikailag a város minden 18. lakójára juthat majd egy menekült.

A menekültek az osztrák határról és Münchenből érkeznek ide, elméletben csak pár napot – a jogszabályok szerint hármat – vannak itt, a gyakorlatban viszont ez inkább két-három hét. Aztán továbbmennek egy olyan táborba, ahol megvárhatják menedékkérvényük elbírálását.



A nácikkal szembeszálló ellenállás jezsuita papjáról, Alfred Delpről elnevezett kaszárnyából tavalyelőtt költöztek ki véglegesen a katonák, korábban páncélos és elektronikus hadviselési zászlóalj teljesített itt szolgálatot. És noha két éve még laktak itt, rengeteg dolgot kell megjavítani és átalakítani, hogy fogadni tudják az egyre nagyobb számú menekültcsoportokat, és teljesíteni tudják a központilag előírt létszám elhelyezését.

A kaszárnya kapuján belépve, a portánál néhány biztonsági ember beszélget egymással jó kedélyűen, miközben a másik oldalon egy épületet újítanak fel a munkások. A teherautók ötpercenként járnak ki-be a kapun.

A portások útbaigazítanak Alfred Schneidhez, a befogadóállomás tartományi kormányzati munkatársához. A szoba puritán, pár szék és két asztal a berendezés. Van két nyomtató is, de csak fénymásolásra használják, mert számítógépük és internetük egyelőre nincs.

A 66 éves, nyugdíjas Alfred Schneid a menekültválság miatt tért vissza a kormányzati munkához. Elmondta, hogy már nem sokáig vannak ebben a szobában, hamarosan befejezik a munkások a szemközti ház építését, ahol a tábor vezetése mellett a menekültek papírügyeit, regisztrációját és egészségügyi átvizsgálását végzik majd.

Mindez most még egy átalakított konténerben történik, megmérik az érkezők testhőmérsékletét, megnézik és megkérdezik őket, hogy van-e valamilyen betegségük és sérülésük.


A leendő igazgatási épület


A táborban ottjártunkkor mintegy hetvenen, jellemzően szíriaiak és afgánok voltak, négy-ötágyas szobákban. A tábor többi lakóját előző nap szállították el, hogy másnap már érkezzen is helyettük egy következő csoport.

Többször megkérdeztük vezetőnket, hogy készen lesznek-e a határidőig a táborbővítéssel. Magabiztos igen a válasz, az indoklás pedig az, „kész leszünk, mert késznek kell lennünk”. Később aztán elárulta, most úgy számolnak: ha a megkívánt ezer hely nem is lesz meg határidőre, 880 embert el tudnak majd szállásolni.

December közepétől egyébként a rendszer is megváltozik. Most még előre, pár nappal korábban jelzik a tábor vezetésének, hogy jönnek a buszok, akkortól viszont bejelentés nélkül is érkezhetnek a menekültcsoportok, de erre is felkészültek:


Legfeljebb nagyon sűrűn kell elhelyezni az ágyakat.

A bővítés miatt a szinte vadonatújnak tűnő sportcsarnok sem a gyerekek játszóhelye lesz, hanem 110 emeletes ágyat raknak be a következő napokban, 220 ember szállását tudják le így. Az ágyak már megérkeztek – Törökországból, ugyanis onnan rendelték.

„Ez csak egy hely, ahol aludni lehet, és enni valamit, többre nincs itt lehetőség” – mondta Schneid.



A menekülttáborban nem megy minden simán. A kazán kétnaponta lekapcsol, mert két évig nem használták,, és szinte teljesen tönkrement. A kazánház épülete egyben hangár is, amely régen teherautók és tankok parkolója lehetett. Ma viszont emeletes ágyakkal zsúfolták tele, sokról leszedték a matracot, a lepedőt pedig az ágyak oldalára húzták fel. Így alakítottak ki maguknak a menekültcsaládok valamennyire elszeparált alvóhelyeket. Itt van az étkező is, éppen az ebédosztást kapjuk el fél 12-kor. Rántott sajt a mai menü.


Étkezősarok a hangárban


Németül először hiába próbálkoztunk beszélgetni a menekültekkel, aztán mégis sikerült egy két hete itt lévő fiúval szóba elegyedni. Azt mondta, négyszer kapnak enni naponta, amivel ő még elégedett is, de vannak olyanok is, akik nem. Szerinte csak azért, mert nem olyan ízvilágú az étel, mint amit otthon megszoktak.

Ő a családjával van most Donauwörthben, Afganisztán egy háború sújtotta részéből érkeztek. Szeret itt lenni, mert noha egyelőre semmit sem tudnak csinálni egy kis focizáson, kártyázáson kívül,


de nyugalom van, és nem fegyverropogás, mint otthon, Afganisztánban. 

Azoknak, akik a hangárban laknak, nem csak azért rosszabb a helyzetük másoknál, mert többekkel kell együtt élniük, hanem azért is, mert nekik négy, az udvaron felállított vécé-zuhanyzón kell osztozniuk, míg azoknak, akik a szobákban kaptak helyet, van saját zuhanykabinjuk és vécéjük.

Néha pedig bemennek a városba is, ugyanis szabadon kijárhatnak a táborból.

A németek ott sokszor megnézik őket, de alapvetően kedvesek, mondja, igaz, szinte sose szólnak hozzájuk, csak akkor, ha esetleg vesznek valamit egy boltban.

Alfred Schneid arról beszélt nekünk, hogy sem a táboron belül, sem a városban nem volt atrocitás, bár lélekben felkészültek, hogy a későbbiekben előfordulhat ilyesmi, ha majd sokan lesznek összezsúfolva a táborban. „Ez a legnagyobb félelmünk” – mondta.

Minden olyan épületre, amelyben menekültek laknak, három biztonsági őr vigyáz, nemcsak azért, nehogy a táborban egymásnak essenek a menekültek, hanem azért is, mert félnek az olyan tűzesetektől, gyújtogatásoktól, amelyek más táborokban az elmúlt időben többször is előfordultak.

Egy biztonsági őrrel is sikerült beszélnünk, aki azt mondta, hogy ilyenkor, amikor kevés a menekült, nyugodt a munkájuk. Ha viszont sokan vannak, akkor stresszes. És szerinte milyen lesz akkor, ha már ezren lesznek a befogadóállomáson? „Nagyon stresszes” – mondta szűkszavúan.

A tábor egyébként bővíthető, egy részét, ahol szintén emeletes házak vannak, most még kordonnal kerítették el. „Hiszen mi van, ha jön még egymillió ember? Ki tudja?” – jegyezte meg vezetőnk.


A táborból kimegyünk a városba. Idősek mellett sétálunk el, ők is éppen a menekülthelyzetről társalognak. Nem csoda, nem nagyon van Németországban mostanában olyan beszélgetés, amelyben ne kerülne szóba ez a téma. A németek alapvetően megértően állnak a menekültekhez, de tartanak attól, hogy nem tudnak mit kezdeni ennyi menekülttel, főleg azután, hogy beindulnak a családegyesítések.

Egyrészt szerintük korlátozni is kéne valahogy a létszámot, másrészt többen is megemlítették, hogy Európa cserbenhagyta őket, mert szinte mindenki hozzájuk érkezik és a kvótarendszerből sem valósul meg semmi. „Mi az a pár tízezer ember, amit hajlandóak átvenni? Nálunk erre az évre egymillió érkezővel számolnak” – hallottuk a beszélgetésekben.

A menekültek körül sokan önkénteskednek. A donauwörthi kaszárnyában az egészségügyi sátort és a kantint is civil szervezetek üzemeltetik, és lelki segítségnyújtással is foglalkoznak. Nem tartják ugyanakkor biztosnak, hogy az országnak sikerül ennyi embert integrálnia. Reménykednek ebben, de – mint mondták – tele vannak kételyekkel is.