Ha itt akarsz élni, előbb csináld meg az anyóstesztet!

Fotó: AFP / BULENT KILIC

-

Mélykék óceán, pihe-puha koalák, tenyérből etetett kenguruk, csodás korallzátonyok, rendszeres barbecue-partik, terjedelmes kertes házak és sokszínű kultúra. Sokan látatlanban is beleszeretnek Ausztráliába, ahol jelenleg több tízezer magyar él. Az álmok és lehetőségek országát azonban nem olyan egyszerű bevenni, a világ másik felére költözni pedig sokkal komolyabb döntés, mint ha valaki Európán belül vándorol ki. Sokan nem is mérik fel megfelelően a teljes elszakadás következményeit.


Világszerte egyre többen akarnak Ausztráliában élni, és miután az ottani bevándorlási hivatal rájött, hogy a bevándorlókat érdemesebb egymással versenyeztetni, mint a szabályokkal, a letelepedni vágyó magyarok dolga is sokkal nehezebb, mondjuk a gyakran angol iskolákban végzett kelet-ázsiai vetélytársakkal szemben.

Túl azon, hogy egyre többet kell fizetni a különböző típusú vízumokért – legközelebb júliusban emelnek a díjakon –, a bevándoroltatási gyakorlat mára tulajdonképpen egy szigorú felvételivé vált, ahol a jelentkező kvalitásai alapján kapott pontszám az egyik legfontosabb tényező (ahogy egyébként a szintén népszerű célpontnak számító Új-Zélandon is). Az általunk megkérdezett, az utóbbi években Ausztráliában letelepedett magyarok egybecsengő tapasztalata szerint az egészbe belevágni sem érdemes anélkül, hogy igénybe vennék egy úgynevezett bevándorlási ügynök szolgáltatásait, aki segít eligazodni a követelmények és intézni valók sűrű erdejében.

Zoltán ilyen hivatalosan regisztrált ügynökként dolgozik, főként olyan magyaroknak segít, akik nem közvetlenül Magyarországról vándorolnának ki, hanem például az Egyesült Királyságból, Japánból, Burmából vagy épp Ománból. Az ő tapasztalatai szerint még elindítani is nehéz a kivándorlási folyamatot, ha valaki nem tesz eleget a nagyon magas nyelvi és szakmai követelményeknek. És hogy milyen az ideális bevándorló a hatóság szemében? 33 év alatti, jobban beszél, de legalábbis helyesebben ír angolul, mint egy angol szakközépiskolás, meggyőző és lekövethető szakmai múlttal bír, van egymillió forintja a vízumra, kalandvágyó, és nem túl ragaszkodó. Nem mindenki pont ilyen, aki törvényesen tartózkodik Ausztráliában, de a nulladik körben kitöltött kérdőívre adott válaszok sokszor egyértelműen bizonyítják a bevándorlási ügynök számára, hogy nem érdemes tovább folytatni a procedúrát.

Persze az ausztráliai letelepedés brutális anyagi vonzata már önmagában is elég erőteljes szűrőként működik, és az utóbbi évtizedben némileg vissza is vetette a magyarok bevándorlási kedvét.



A 2011-es népszámlálás alapján az Ausztráliában élők között:

  • 19 089 fő született Magyarországon
  • 20 875 fő beszél otthon magyarul
  • 69 159 fő magyar származású

A 2013-as adatok szerint az ausztrál lakosság 27,7 százaléka született külföldön, ez 6,4 millió embert jelent. Tíz év alatt 4,1 százalékkal nőtt a bevándorlók száma, az utolsó évben viszont már csak 0,4-gyel. A magyarok benne vannak az 50 legnépesebb migráns csoportban, de az elmúlt tíz évben évente átlagosan 1,3 százalékkal csökkent a számuk. Évente körülbelül 300 magyar kap állandó lakosi vízumot.


Persze, ahhoz így is bőven elegen vannak, hogy élénken tartsanak jó pár online közösséget, ahol lelkesíthetik, elbizonytalaníthatják vagy érdemben segíthetik egymást. Sokaknak el is kél a támogatás, hiszen ez nem Anglia vagy Németország, ahonnan pár tízezer forintból bármikor haza lehet ugrani egy kis feltöltődésre: Ausztráliából egy repülőjegy mintegy negyedmillió forintba kerül (bár gondos tervezéssel azért olcsóbban is kihozható), nem beszélve a talpon maradás erőpróbáiról egy teljesen idegen közegben.

De mi indít valakit arra, hogy szó szerint a világ másik felén kezdjen új életet, és hogyan dolgozza fel, hogy ezzel a döntéssel adott esetben talán örökre, de alkalmasint hosszú évekre elszakad a hazájától és az otthoniaktól?



Ha már ilyen messzire jöttem, megmutatom, mire vagyok képes

„Mindig más akartam lenni, és ez itthon nem kellett” – ez volt a rendezvényszervezéssel és vállalkozásfejlesztéssel foglalkozó Orsi legmeghatározóbb motivációja a kivándorlás előtt. Ő tíz évvel ezelőtt, huszonévesen, diákvízummal „még pont jókor” ment el, mert – mint mondja – rugalmasan tudott alkalmazkodni a körülményekhez. Gyorsan céget alapított, hogy ne csak kedve, de oka is legyen a maradásra, már azon kívül, hogy talált egy olyan közeget, ahol értékelik a „különcködő” hajlamát. Közben elindult a másodállásként is felfogható ügyintézés az ausztrál állampolgárság megszerzéséért, ami csaknem tíz évbe telt. Úgy érzi, megérte végigmenni a sok nehézségen, mert odakint olyan szakmai lehetőségek adódnak előtte, amilyenekre itthon szerinte esélye sem lett volna.

„Számomra hihetetlen, hogy Magyarországon elmegyek egy drága belépős rendezvényre, ami ráadásul agyon van reklámozva, és ott egy ‘90-es évekbeli felállás fogad. Az előadók 80 százaléka férfi, ahogy a főszervezők is ugyanolyan háttérrel rendelkező, ugyanúgy kinéző, ugyanúgy beszélő férfiak. És nincs egy kis doboz vagy bármi, ahová a főként sikeres üzletemberekből álló közönség dobhatna némi adományt például egy közhasznú szervezetnek.”

Barnabás és felesége egy kétéves kislánnyal érkezett Ausztráliába. Azért vándoroltak ki, mert úgy érezték, itthon a sok szakmaiatlan döntés ellehetetleníti a munkájukat, különösen a korrupcióból lett elegük. Mivel nem zárják ki, hogy egyszer talán még visszatérnek, nem szeretnék elárulni, hogy itthon mi volt a munkájuk, de odakint egy, az addigi életüktől nagyon távol eső területen próbáltak szerencsét: kutyanyakörveket kezdtek forgalmazni. A legnehezebb időszakban sem érezték az esélyegyenlőség hiányát a különböző segélyeknek köszönhetően, de akadályok azért bőven akadtak. „Élni és élni hagyni – ez a tipikus ausztrál hozzáállás, ami nekünk is bejött, de ettől még rengeteg energiát emésztettek fel a mostanra már bejáratott körök. Az otthonos védőburok teljesen megszűnt, ugyanakkor ránk is átragadt a kinti magyarokra jellemző ha már ilyen messzire jöttem, megmutatom, hogy mire vagyok képes hozzáállás.”

Ezt a fajta a mentalitást mások is megemlítették beszélgetőpartnereink közül, Orsi például több olyan magyar párt is ismer, akik ugyan már régen szakítottak, de inkább nem költöztek szét, ugyanis még pár évig hivatalosan együtt kellett maradniuk, nehogy elölről kezdődjön az egész letelepedési hercehurca.

Sokaknak azonban nem sikerül megbirkózni a sokrétű kihívásokkal, vannak, akik a drága életfeltételek megteremtésébe buknak bele, mások azután jönnek haza, hogy a sokéves igyekezet után végre megszerezték az állandólakos-vízumot, mert alábecsülték a honvágy erejét.

Barnabás szerint olyan magyarok is bőven akadnak kint, akik ugyan még kitartanak, de kizárólag a nosztalgiára specializált Magyar Házakban érzik magukat felszabadultan, még akkor is, ha sokkal jobb munkájuk van, mint amit itthon hagytak.


Az anyósteszt

A kivándorolni vágyó pároknál Zoltán rendszeresen alkalmazza saját fejlesztésű „anyóstesztjét”, amely gyakorlatilag egyetlen kérdésből áll: milyen gyakran látogatják a feleség édesanyját? A szóhasználat mutatja, hogy a bevándorlási ügynök szinte minden esetben a férfiakkal tárgyal, és azt is, hogy általában a nők azok, akik nehezebben viselik a családdal, barátokkal való szakítást. A kérdésre érkező válaszok árulkodóak: van, aki azt mondja, hogy „ritkán”, majd hozzáteszi, hogy „havonta egyszer”, míg más az évente egyszeri látogatást is gyakorinak érzi. Előbbinél a szakember szinte minden esetben azt tanácsolja, hogy alaposan gondolják át ezt a nagy lépést, mert a válaszból számára egyértelmű, hogy ez túl erős kötödés a sok ezer kilométeres távolsághoz. Arra vonatkozóan is vannak jósló kérdései, hogy alkatilag ki mennyire alkalmas a kivándorlásra.

Azzal azonban minden kivándorló magyar szembesül, hogy jó pár év kell ahhoz, hogy megértse, mit, miért csinálnak az ausztrálok, illetve az ott élő, egészen más kulturális háttérrel bíró lakosok. „Mi tulajdonképpen dacból mentünk ki, de elképesztő nehézséget jelent, hogy nap mint nap egy máig szokatlan rendszerben kell helytállni, teljesíteni, előrejutni” – fogalmazott egy magyar családfő. „Ausztráliában megvannak a lehetőségek, csak nagyon ambiciózusnak kell lenni, hogy ezeket megragadd. Azt látom, hogy sokaknál jól sült el a dolog az életminőségüket tekintve, van nagy házuk, két autójuk és kiszámítható jövőképük, de őrületesen hiányzik nekik a »túrórudi«.”



Csipkés közösség

Azt gondoltuk, a honvágyat talán enyhítheti, hogy a nagyobb városokban könnyedén lehet találni más magyarokat, de beszélgetéseink alapján úgy tűnik, mintha a legnagyobb szakadás épp az említett Magyar Házakba járó, magyaros ételeket főző, hagyományőrző bevándorlók és azt ezt nagy ívben elkerülő magyarok közt lenne. Az idősebb generáció jobban összetart, aminek egyik oka az is lehet, hogy a világháború után, illetve az ‘56-ban kimenekülteknek lehetőségük sem volt hazamenni. „Nekem a legérdekesebbek azok a menekültek, akik tízévente egyszer mennek le a partra, a házban pogácsáznak, magyar zenét hallgatnak. Sokan nem is próbálnak nyitni” – mondja Orsi. „A második generációs magyarokat pedig gyakran jellemzi az anakronisztikus magyarságtudat, ami bárkinek feltűnik, aki nem 150 évvel ezelőtt hagyta el az országot. A fiatalok közt is jó páran élnek olyan vizuális környezetben, mint a nagyszüleink: csipketerítős zongora, régi bútorok, kalocsai mintás tányérok töltik meg az otthonaikat.”

„Nálunk az identitással kapcsolatos beszélgetések inkább az ausztráliai magyarságról szóltak, mesélni nem nagyon kellett Magyarországról, mert rendszeresen jöttünk-mentünk” – mondja Ildi, akinek az édesapja vissza is költözött Magyarországra. Neki és a testvérének a gyakran karikírozott Magyar Ház is egy kedves intézmény volt, amely különböző rendezvényekkel egészítette ki a néptáncfoglalkozást, az otthoni éneklést, illetve a nagyszülők által közvetített meséket.Kint sem homogén közösség a magyar. Sokan lelkesek a magyarságuk miatt, van, aki valahol magyar, de nem beszéli a nyelvet, és egyáltalán nem érdekli a téma. Neveléstől, családtól függ, de családokon belül is van olyan, akit érdekel a magyarság, és olyan is, akit taszít valamilyen rossz élmény, esetleg félreértés miatt. Én se itt, se ott nem érzem magam százszázalékosnak, de szerencsés vagyok, hogy mind a két országot megismerhettem.”


A gyerek miatt szomorú

Az egyik leginkább megosztó kérdés a kiköltözött magyarok körében az oktatás. Van, aki szerint a jobb színvonalú alapítványi iskolák remek terepet biztosítanak a versenyszellemtől fűtött gyerekeknek, a többségben lévő, belülről kevésbé motivált gyerekekkel viszont gyakorlatilag nem kezdenek semmit, így ők csak lötyögnek a semmiben ahelyett, hogy „rugdosnák őket előre”.

„Ugyanakkor nagyon meg kell választani, hogy hová járjon a gyerek iskolába, mert van, ahol tényleg kritikán aluli a színvonal” – mondja egy kint élő magyar tanítónő, aki szerint az állami iskolákban gyakran lehet éhes gyerekekkel találkozni, a kifejezetten jó iskolák pedig tele vannak idegileg gyenge, problémás, különféle érzékenységgel és betegséggel küzdő gyerekekkel. „Nagyon gyakori az epilepszia. Ez nekem új volt, az otthoni tanítványaim körében egészen ritkán fordult elő ez a betegség” – teszi hozzá.

Noha a magyarsághoz fűződő viszonyuk nagyon is változó, a gyereknevelésben szinte mindegyik beszélgetőpartnerünk hangsúlyozta a gyökerek fontosságát, illetve annak sajnálatos hiányát. „Én szomorú vagyok, hogy a gyerekem itt nő fel, és nem érti az otthoni kultúrát. Ekkora távolságot és kulturális különbséget nem nagyon lehet kompenzálni” – mondja egy kinti szülő.



Miben jók a magyarok?

Több kivándorolt magyar éppen azokból a sajátosságokból kovácsol előnyt, amelyekről kint derült ki számára, hogy valószínűleg a magyarországi szocializációval állnak összefüggésben. Sokan kiemelték például, hogy a közösségi élet megszervezése és működtetése nem nagyon megy a helyieknek. „Én hozom a gyökereimből, hogy egy csoportosulást hogyan kell életben tartani, valószínűleg azért is tudok kint sikeres lenni” – mondta Orsi, aki női vállalkozók hálózatára építő céget vezet. Azt viszont nagyon nem szereti, amikor valaki a származására fogja a tehetséget, a szerencsét vagy épp a szorgalmat. „Nem azért vagyok valamiben jobb, mert magyarnak születtem, amiatt maximum más vagyok. Az viszont, hogy mit hozok ki ebből a különbségből, már csak rajtam múlik.

Arra nem nagyon tudják a választ a kint élő magyarok, hogy sikerült-e beilleszkedniük. Egyáltalán mit jelent a beilleszkedés egy olyan nagyvárosban, ahol az ember afgán péktől veszi a kenyeret, ha ropogós héjra vágyik, keresztényként a szomszédjával ünnepli a ramadánt, és a legjobb haverja az indiai ortodox katedrálisban imádkozik vasárnap reggelente? Leginkább a nyitottságot.

Sokak szemében éppen ettől fantasztikus hely Ausztrália, de a kint elérhető nyugalomnak, szabadságnak és anyagi biztonságnak a kemény munkán túl az is feltétele, hogy az ember tudjon itthon felejteni dolgokat. Ahogy Barnabás fogalmaz: „Olyan nincs, hogy valakit egy ország boldoggá tesz, ha közben hiányzik neki a sajátja. Még akkor sem, ha eszményi a természet, és jól keres. Legfeljebb olyan van, hogy a lehetőségek felülírják a honvágyat.”