Ha fociztam, nem féltem a haláltól

Fotó: POOL / OWEN HUMPHREYS

-

Tragikus történet egy vidéki, szegény, duci kölyökről, aki a gyermekkorát végigkísérő traumák és borzalmak hatására játék- és alkoholfüggővé vált. Senkinek nem kellett, míg tizenhárom évesen a Newcastle United le nem igazolta. Profinak állt, huszonhárom évesen nemzeti hős lett. Csak saját magát nem volt képes legyőzni.


Paul John Gascoigne 1967. május 27-én született egy északkelet-angliai gyárvárosban, Gatesheadben, közel a skót határhoz. Gyermekkora az egész későbbi pályafutását meghatározta: a züllött családja, a barátai halála, a függőségei és a rendszeres terápiái mind-mind gyógyíthatatlan sebeket ejtettek benne, és alapvető hatással voltak felnőtt korára, kiváltképpen a pályán kívüli életére.

„Hétévesen már azon kaptam magam, hogy meg akarok halni. Megijedtem, ezért egész nap üvöltöztem és sírtam otthon. Azon a napon a szüleimmel aludtam, bepréseltem magam közéjük, és mindkettejüket átöleltem. Nem mondtam el nekik, mi a bajom, elrejtettem magamban” – vallotta be egy interjúban.

Ha a labilis lelki alkata nem lett volna elég, egészen fiatalon szemtanúja lett egy tragédiának: „Tízévesen láttam, ahogy a barátom kifut az úttestre, és elüti őt egy fagyis kocsi. A mai napig az én hibámnak tartom, ha csak beszélek róla, már könnyezem is.”

Paul egészen kis korától mentális zavarokkal küzdött, amin az sem segített, hogy melós édesapja egyszer csillapíthatatlan fejfájással jött haza Németországból, és többé nem volt képes dolgozni. Édesapja munkaképtelenségével az amúgy sem idilli családi háttér csak tovább romlott, Paul pedig tizenhárom évesen depresszióssá és játékfüggővé vált.



Ilyen tehetség ezerévente születik

Kiút kellett, meg is találta – vagy az találta meg őt. A focipályán minden más volt, a tehetsége szinte egy másik világba repítette. Az érzést úgy írta le, hogy „ha fociztam, nem féltem a haláltól”. A játékosmegfigyelők hamar kiszúrták, de egy csapattal sem sikerült megállapodnia, mígnem 1980-ban leigazolta a Newcastle United. Amikor Jack Charlton, a csapat akkori menedzsere meglátta a kócos, széllelbélelt fiút focizni, odafordult asszisztenséhez, és azt mondta „ilyen tehetség csak ezerévente születik.”

Ám már iskolásként állandó balhéba keveredett Newcastle-ben, barátjával, Jimmy „öttüdejű” Gardnerrel egyszer bíróság elé is állt utcai verekedésért. A ragyogó, de kezelhetetlen tehetségről Stan Seymour, a klub elnöke egyszer megjegyezte: „Ő egy George Best, agy nélkül.”



Abban nem is kételkedik senki, hogy Paul „Gazza” Gascoigne minden idők egyik legjobb angol focistája (lehetett volna), korosztályának pedig egyértelműen a legjobbja. A Newcastle felnőtt csapatában már tizenhét évesen bemutatkozhatott (Charlton kezei alatt), pár hónapra rá pedig megkapta élete első profi szerződését.

Akkoriban mindenkinek Gazza kellett: messze kitűnt tehetségével, állóképességével, sebességével, agresszivitásával, csibészségével és odaadásával – húszas évei elején már komplett box to box középpályásként tartották számon, vagyis oda-vissza cikázott a két tizenhatos közt. Alex Ferguson, a Manchester United legendás menedzsere könyvében ki is fejtette, hogy Gazza „megígérte, hogy hozzánk igazol, én csak Máltán, a nyaralásom alatt tudtam meg, hogy közben aláírt a Spurshöz. Egyszerűen lekenyerezték, vettek egy házat az édesanyjának.”


Anglia szíve, lelke

Bobby Robson szövetségi kapitány már a Newcastle-ben is felfigyelt Gascoigne-ra, ám a Tottenhamnél egy szezon alatt legalább húsz jelentést kapott róla. „Abban az érában, ahol a fegyelmezettség, a megbízhatóság, a kiegyensúlyozottság szükségeltetett, ő képes volt gondolkodás nélkül, spontán a legjobb döntést meghozni – emlékezett rá később. – A legjobb játékos, akivel valaha együtt dolgoztam.”


Robson 1988-ban, egy Dánia elleni barátságos meccsen cserélte be a válogatottba az akkor 21 éves Gazzát, aki később 57 válogatottságon tíz gólig jutott. Végérvényesen az 1990-es olaszországi vébén futott be. Rengeteget cikkeztek a fel-alá robotoló, agresszív, de csupa szív angol fiúról, aki egy személyben garancia volt arra, hogy a játékosok az utolsó vérükig küzdenek majd.


Az 1990-es vébén Belgium ellen


„A Belgium elleni nyolcaddöntő előtt mindenki pihent, őt viszont a teniszpályán találtam – emlékezett Robson. – Nem hittem a szememnek, de nem tudtam rá haragudni. Mondtam neki, hogy holnap Angliáért játszik, mégis hogy gondolja, hogy kockáztatja az egészségét? Erre ő lehajtotta a fejét, és gyermeki ártatlansággal a szemében elnézést kért. Elképesztő figura, másnap megnyerte nekünk a meccset.”

De tudta ezt fokozni is. A németek elleni elődöntőben sárga lapot kapott egy ártalmatlan, kissé buta becsúszás után. A vébék történetének egyik nagy pillanata, ahogy Gascoigne elsírja magát, miután rájön, hogy ha döntőbe is vezeti Angliát, ő bizony nem játszhat.



Mindenki tudta, hogy Gazza milyen személyiség, félő volt, hogy elborul az agya, de nem így történt: összeszedte magát, nem ült fel a németek provokációjának, csakis csapattársaiért és az országáért játszott, tökéletesen levette a pályáról a világ egyik legjobbját, Lothar Matthäust. Végül tizenegyesekkel a németek jutottak döntőbe, de az igazi hős Gascoigne volt.

A vb után egy ország kedvence lett, a Tottenhamben is népszerű volt, két év múlva mégis Rómába, a Lazióhoz szerződött angol rekordot jelentő, 8,5 millió fontért. Egy, még a Tottenhamben lejátszott mérkőzésen súlyos térdsérülést szenvedett, egy évet ki kellett hagynia. Bár nagy reményekkel várták, végül hamar véget ért az olasz kaland: nem tudott beilleszkedni, felszedett tizenöt kilót, további sérülések hátráltatták.


154669396

A Lazio-kaland azért most is szép emlék a számára


1995-ben Skóciába, a Rangershöz szerződött, ahol ismét régi fényében csillogott, a szurkolók imádták. Egy Celtic elleni városi rangadó alkalmával viszont Gazza rossz fát tett a tűzre, a protestáns Orange Order hagyományait megidézve furulyázást imitált a Celtic Parkban, ezzel felbosszantotta a katolikus hazaiakat, olyannyira, hogy halálos fenyegetéseket kapott, az IRA pedig kiadta rá a tűzparancsot.

Ezekben az időkben már késő esti kimaradásokról, töménytelen buliról, alkoholról és családon belüli problémákról szóltak a hírek. A Gascoigne-varázs megszűnőben volt, bár a legnagyobb gólja még hátravolt: az 1996-os Európa-bajnokságon Skócia ellen villant meg.



Aztán szép lassan szétesett a világ körülötte. Saját bevallása szerint nem tudta kezelni, hogy nem telt el úgy hétvége, hogy legalább egy címlapos, kitalált sztorit ne hozzanak le róla. Állítása (és most már bírósági bizonyíték) szerint a Mirror lehallgatta a telefonját, amitől teljesen bekattant, és kokainozni kezdett. Ekkor állt végleg a feje tetejére az élete, de a labdarúgásnak már hamarabb befellegzett.

Senkiben nem bízott többé, nekiment a saját apjának is, mondván, biztosan ő szivárogtat az életéről. Elfordult a barátaitól is, depresszióval és alkoholizmussal küzdött, megtörtént, hogy napokon keresztül csak anyagozott és vedelt: „Egyszer azért buktam egymillió fontot, mert lehallgattak, és hazugságokat terjesztettek rólam. Az italhoz nyúltam, teljesen egyedül voltam, nem volt senkim, akire támaszkodhattam volna.”


Rendőrkézen egy londoni nightclubban rendezett balhéja után


Számtalan rehabilitációval próbálkozott, amelyek legjobb esetben is csak rövid ideig hoztak eredményt. Pedig amikor egy orvos először szembesítette azzal, hogy csak hetei, legfeljebb hónapjai vannak hátra, ha így folytatja, egyszerűen elájult.

„Nem én kértem, hogy alkoholista legyek. Miért akarnék az lenni?” – tette fel a költői kérdést kétségbeesetten. Évek teltek el, de semmit sem javult az állapota, verekedésekről, hatalmas esésekről, ájulásokról szóltak a vele kapcsolatos hírek. Egyszerűen nem talál kiutat az alkoholizmusból. Az egész gyermekkorát végigkísérő mentális zavarok, a káros szenvedélyei, a sérülések és a média támadásai visszafordíthatatlan láncreakciókat indítottak el benne, és sem a szűkebb családja, sem a tágabb, a foci közege nem segíthet rajta.

Gascoigne személyében már a halála előtt elveszítettünk egy harcos, csibész, őrült zsenit.


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!