Ha ezt elárulnám, meg kellene hogy öljelek – interjú a Viszkissel

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Tizenhárom évet ült börtönben, három és fél éve szabadult és kerámiákat készít, de a vásárokon még mindig úgy érzi magát, mint egy arapapagáj. Ambrus Attila korábban minden nőt megdugott, akit csak lehetett, és egy noteszbe gyűjtötte azoknak a neveit, akiken bosszút akart állni. Azt állítja, már felszámolta a régi életét, és a Viszkis becenévtől is szeretne megszabadulni, de épp most írt egy könyvet arról, hogy újra rabolni kezd.


A Haramia című könyv félig önéletrajzi írás, félig fikció. Ambrus Attila felidézi benne a gyerekkori emlékeit, a javítóintézetben töltött éveit, és azt is, ahogy egy vonat aljára felkapaszkodva átszökött a román-magyar határon Ceaușescu idején. Ezzel párhuzamosan viszont arról is mesél, hogy újra a bankok és posták teli kasszáira áhítozik. Kerüli a virágnyelvet, baszást , farkakat és pinát emleget, és elhiteti az olvasóval, hogy elege van a kerámiázásból, a visszahúzódott életből, újra csajozni akar és nagy lóvékat rabolni. Hogy a története hihető legyen, rendre aktuális kitekintéseket tesz a könyvében. Hol a kaposvári trafikos meggyilkolását hozza fel, hol az öngyilkosságot elkövető Germanwings-pilótát.


Ezek után nem csoda, hogy a legégetőbb kérdésünk: mennyire gondolta komolyan a fikciót?


Hogy újabb rablásokról fantáziálsz a könyvedben, abból az olvasó arra következtethet, hogy hiányzik a régi életed.

Nem, maga a rablás már egyáltalán nem hiányzik, raboltam én már eleget ahhoz, hogy lenyugodjak. A könyvem megírásának két oka volt. Az egyik, hogy tisztázni akartam bizonyos dolgokat az életemmel kapcsolatban, mert ugyan sok könyv született már rólam, de mindegyik esetében hiányérzetem volt. Bizonyos részletek nem úgy voltak megírva, ahogy én azt gondoltam. Szerettem volna a saját verziómat is elmondani. Másrészt az az ötletem támadt, hogy az önéletrajzomat összeboronálom egy fikciós szállal, a fantáziám szülte történettel is. Írhattam volna a kerámiázásról, de az a kutyát nem érdekelte volna. Mivel a másik dolog, amihez viszonylag értek, az a rablás, így ebből merítettem ihletet. Ráadásul az emberek többségének van valamilyen affinitásuk a bűnhöz, még ha nem is követnek el konkrét bűncselekményeket, azért a hírekben nem a kulturális perceket szeretik nézni.



Meg vagy elégedve az új, hétköznapi életeddel?

Nem vagyok boldogtalan, és azt sem gondolnám, hogy olyan ember lennék, aki nem találja a helyét a társadalomban. Persze, ennek az életnek vannak unalmas részei, néha alkotói válságban vagyok, néha nem akarom sokadjára is ugyanazt a munkát megcsinálni, de túlteszem magam rajta, hiszen ebből tudom kifizetni a számláimat. A régi életemet már teljesen lezártnak tekintem. Persze most még könnyen beszélek, hiszen csak közel három és fél éve vagyok kint, viszonylag új vagyok a civil pályán, de bízom benne, hogy tíz év múlva ezt már végérvényesen ki tudom jelenteni.

Azért folyamatos emlékeztetőként ott van, hogy pártfogói felügyelet alatt állsz.

Igen, ez azért van, mert ugye négy év kedvezményt kaptam, és korábban kijöhettem a börtönből. A pártfogói felügyelet azonban lejár 2016-ban. Addig elméletig minden hónapban be kell mennem a pártfogóhoz, aki megkérdezi, hogy követtem-e el bűncselekményt, és hogy éppen merre jártam. Tulajdonképpen nyomon követ, figyel rám. Ez egyúttal azzal jár, hogy én is fokozottan figyelek, nehogy elkövessek valami szabályszegést, de egyébként sem akarnék semmi ostobaságot csinálni.

A könyvben olyan hangnemet ütsz meg, ami az eddigi nyilvános szerepléseidhez képest viszonylag szokatlan. Egy nőfaló férfit ismerünk meg belőle, aki a börtön előtt és után is minden nőt megdugott, akit csak elé sodort az élet. Költői túlzás ez a történet kedvéért, vagy valóban ekkora macsó voltál?

Nem túlzás, ez valóban így volt. Amikor szabadultam, nagyjából úgy működtem, mint egy tengerész, gyakorlatilag minden városban volt egy lány, akit felkereshettem. 13 év börtön elég sok idő ahhoz, hogy az ember hölgyek társasága nélkül legyen. De aztán rájöttem, hogy ha így folytatom, akkor ezzel csak elpocsékolom az életemet, és két és fél éve megállapodtam, megnősültem, boldog kapcsolatban élek. Közel az ötvenhez amúgy sem dolgozik már úgy a tesztoszteron, lehiggadtam.



A szabadulásod után hogyan kerülted el, hogy újra balhékba keveredj?

Egyrészt eleve kerülöm azt a kört, amelyik újra behúzna. A börtönből is csak kevés emberrel tartom a kapcsolatot. Másrészt nem akarom már én sem megváltani a világot, és végképp nem szeretnék börtönben meghalni. Szabadulás után fontos volt, hogy találjak valami olyan elfoglaltságot, életpályát, ami nyugis, ahol nem kell parázni, hogy rád törik az ajtót, és amiben megtalálom a magam szabadságát. Gyakorlatilag a véletlennek köszönhetem, hogy olyan dologgal tudtam foglalkozni, amiben örömömet leltem, mivel nem voltak főnökeim. Ha én azt mondtam, hogy valamit három hét alatt tudok csak megcsinálni, akkor nem sürgettek, nem szóltak bele. Nyilván teljesítenem kellett a leadott rendelést, legyártottam a kért kerámiákat, de valójában szabad ember voltam a börtönben, miközben piszok sok rács vett körül. Az ország legszigorúbb fegyintézetében a nap 24 órája kőkeményen le volt szabályozva, mégis belül rendben éreztem magam. Az sem frusztrált, hogy egy olyan műhelyben dolgozom, ahol nincs ablak, inkább az zavart, ha hozzányúltak a cuccaimhoz, nem szerettem, ha babráltak a termékeimmel.

Írod a könyvben, hogy próbáltál valami rendszert vinni az életedbe. Ez hogy nézett ki?

Először is bent a legfontosabb szabály az alázat, anélkül nem tudsz előrehaladni. Ott szembesültem először azzal, hogy nagyon keményen meg kell izzadni mindenért. Miután ezt megtanultam, megpróbáltam belőni az éveket. Egészen pontosan az olimpiákat, mert azokban mértem az időt az évek helyett.

Aztán egy ingerszegény környezetben nagyon fontos a sikerélmény, az visz előre. Fontos volt, hogy legyen mindig motivációm, hogy ne pusztuljon hatványozottan a szürkeállományom, csak annyi agysejtem fogyjon, amennyi a korral amúgy is fogyna. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de úgy éreztem, hogy fontos tagja vagyok a benti társadalomnak vagy szubkultúrának. Mert én voltam az, aki készített tárgyakat, aki az őrök barátnőinek poharakat csinált, volt saját kiállításom is, és szereztem egy diplomát. Nyilván egy tücsök szakon, de attól még elég sokat tanultam rá. Szóval nem puszira kaptam a dolgokat, mindezért nekem meg kellett szenvednem, amellett, hogy a büntetésemet is töltöttem.



A könyvben egy fekete noteszt említesz, amelyben olyan emberek nevei szerepelnek, akiken bosszút akartál állni, miután kijöttél a börtönből. Valóban létezik ez a notesz?


Létezett, de már rég elégettem. Elég sok frusztrációval kellett szembenéznem az elején, mert úgy éreztem, hogy a világ ellenem fordult, mindenki ellenem esküdött össze, és sokáig másban kerestem a hibát. Az a legkönnyebb, ha az ember áttolja a felelősséget a másik oldalra. Viszont miután sikerült elfogadnom magam, a dühöm is elszállt.

Mit akartál csinálni azokkal az emberekkel, akik a noteszben voltak?

Ha ezt én itt most elmondanám, akkor meg kellene hogy öljelek, úgyhogy légy szíves, ne hozz zavarba! (nevet)

Vannak még aktív, bennfentes rendőrségi kapcsolataid?

Erre ugyanazt tudom válaszolni, amit az előbbi kérdésedre is. Van egy klasszikus maffiaszabály, miszerint minél kevesebbet tudsz, annál tovább élsz. Na, de csak viccelek, nehogy félreértsd. Túlzás, hogy vannak kapcsolataim, de valóban ismerek néhány rendőrt, maradjunk ennyiben.



Még mindig kuriózumként kezelnek az emberek?


Úgy érzem magam a vásárokban, mintha egy arapapagáj lennék. Nem szeretem, ha a múltammal azonosítanak, akkor vagyok elégedett, ha úgy veszik meg a termékeim, hogy nem tudják, ki vagyok. Ha csak azért vásárolnak tőlem, mert tetszik nekik, amit csinálok, és ennyi. Csak azért ne vegyen tőlem senki semmit, hogy otthon a szomszédnak két feles között elmondhassa, kitől vette a bögrét. Sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, de hosszú távon, talán tíz év múlva már nem leszek kuriózum.

Szeretnéd, hogy a Viszkis név lekerüljön rólad?

Ez egy nagyon pici ország, és engem beletettek egy dobozba. Ha fejre állnék, akkor is csak a Viszkis maradnék. Sokszor nem is tudják a nevem, csak azt, hogy a Viszkis. Egy-egy vásárban néha 5-600 fotót is készítenek rólam vagy velem az emberek, egyszer még a végén besokallok. Sosem felejtem el, hogy egy tízéves kisfiú odajött hozzám, és azt mondta, hogy „a Viszkis bácsival szeretnék fényképezkedni”. Kérdeztem tőle, hogy tudja-e egyáltalán, hogy ki vagyok. Az felelte, hogy nem. Erre én: hát akkor miért akarsz fotózkodni? Jött a válasz: azért, mert az apám ideküldött. Százmillió hasonló sztorim van. Sokszor nincsenek tisztában vele, hogy én pontosan mit csináltam, csak hallottak rólam egy félmondatot.

Antal Nimród filmet készít rólad. Mit szólsz hozzá, hogy valaki ismét fel akarja dolgozni a történeted?

Nehezen tudtam ezzel az elején megbarátkozni. Ha viszont ennek a filmnek a szórakoztatás mellett lesz egy olyan üzenete is, hogy abból a mélységből, amiben én voltam, fel lehet állni, és a filmnek köszönhetően legalább néhány ember nem fogja a bűnözést választani, vagy nem fog a börtön után újra a bűnözés mellett dönteni, akkor elégedett leszek.

A filmről egyébként inkább hagynám, hogy Nimródot beszéljen, én annyit tudok mondani, hogy másfél éven keresztül írta a forgatókönyvet, és piszok sokszor felhívott, hogy átbeszéljük a gyerekkoromat, az emlékeimet. Nemrég voltunk kint Erdélyben is, megnéztük néhány helyszínt, amiben tudtam, segítettem, megpróbáltam mindent pontosan felidézni.