Ha egy másik testben kezdesz új életet, hamar beleőrülsz

Forrás: Kobal

-

John Frankenheimer sosem tartozott a divatos rendezők, illetve azon alkotók közé, akikre utólag mesterként szokás hivatkozni.Többnyire megbízható iparosként él az emberek fejében. Hullámzó karrierje ellenére azonban a hatvanas években megújította a hollywoodi filmnyelvet, amivel egy csomó embert ki is akasztott annak idején. Legnagyobb kultuszfilmje – amely Gaspar Noé egyik kedvence, illetve amelytől a Beach Boys dalszerző zsenije annyira beparázott, hogy 15 évig nem mert utána moziba menni – idén 50 éves.


John Frankenheimert a kilencvenes évek végén fedezte fel magának egy új generáció, miután bemutatták a mozik a Ronin című filmjét. A csavaros krimit nagyszerűen fényképezett autósüldözések dobták fel, digitális trükkök és látványos robbantások helyett Párizs szűk utcáin és alagútjaiban vették fel a mesteri precizitással megkomponált száguldozásokat. A Ronin legemlékezetesebb, hétperces gépkocsis hajszájának ott a helye a filmtörténet legjobb autósüldözései között a Száguldás a semmibe (Vanishing Point), a Francia kapcsolat (The French Connection) vagy a San Franciscó-i zsaru (Bullitt) mellett.



Nagy visszatérése után Frankenheimernek azonban már csak egy csalódást keltő krimi (Hulla, hó, telizsák) és egy kifogástalan politikai tévéfilm (Háború a háborúról) elkészítésére jutott ideje. Az eredeti tervek szerint ő rendezte volna Az ördögűző negyedik részét, ám a forgatás kezdete előtt egészségügyi okokból kénytelen volt kiszállni a projektből. Paul Schrader ugrott be a helyére, John Frankenheimer pedig egy hónappal később, 2002 júliusában váratlanul elhunyt. 72 éves volt.



Habár a nevéhez számos klasszikus fűződik, Frankenheimer mintegy fél évszázadon átívelő karrierje során sosem tartozott a legdivatosabb hollywoodi rendezők közé. Manapság sem hivatkoznak rá mesterükként sokan, ritkán emlegetik mint előképet, de megkerülhetetlen hatását sem hangsúlyozzák lépten-nyomon. Quentin Tarantino a kevés kivételek egyike, aki többször is bevallotta, hogy a Kill Bill kórházas jelenetét a nővérnek öltözött Daryl Hannah-val Frankenheimer 1977-es Fekete vasárnap (Black Sunday) című filmjének hasonló jelenete ihlette.


Frankenheimer forgat


Pedig feszült politikai thrillerei és társadalmi kérdéseket feszegető drámái révén Frankenheimer a hatvanas évek amerikai mozijának egyik legmeghatározóbb rendezője volt.


Forradalmasította a tévézést

Az 1930-ban született John Frankenheimer eredetileg teniszezőnek készült, a filmezés pedig csak a hadseregben kezdte el érdekelni. Mint a korszak sok más neves amerikai rendezője – Sidney Lumet, Arthur Penn, Sam Peckinpah vagy Robert Mulligan –, Frankenheimer is a televízióban kezdte pályafutását. Leszerelése után, 1953-ban került a tévéhez, a CBS csatornán élőben közvetített tévédrámák rendezőasszisztense lett.

Az ötvenes évek során több mint száznegyven ilyen élő tévéjáték-epizódot rendezett (Climax!, Danger, Playhouse 90), munkája során ügyesen kamatoztatta újító szellemiségét és kísérletező kedvét. A színházi múlttal rendelkező munkatársaival ellentétben Frankenheimer szakított a tévét addig uraló statikus látványvilággal, és az első rendezők egyike volt, aki olyan innovatív beállításokat és megoldásokat alkalmazott a tévés közvetítések során, mint például a több kameraszög és a mozgó kamera használata, a gyors vágások vagy a közelik.


A veszettek


Az 1961-es év jelenti az első fordulópontot a pályafutásában: ekkor szakított – hosszú ideig úgy tűnt, hogy végleg – a tévézéssel, illetve rendezte meg második mozifilmjét, A veszetteket (The Young Savages). Tárgyalótermi dráma és nagyvárosi krimi hatásos keveréke ez a film, ami a harlemi bandaháborúk körül forog, miközben egy elszánt kerületi ügyész (Burt Lancaster) egyre mélyebbre ássa magát a három fiatalkorú elítélt gyilkossági ügyébe, ami korántsem olyan egyértelmű, mint azt eleinte gondolta.

A társadalmi problémák iránti érzékenységét Frankenheimer a különleges tévés technikákkal ötvözte, sikerült is ezzel a frászt hoznia Burt Lancasterre, aki teljesen elhűlt, amikor az első forgatási napon meglátta a földön heverő és felfelé néző kamerát. Az alacsony szögből és mély fókusszal felvett szokatlan beállítások az elkövetkező évek során aztán Frankenheimer markáns stílusjegyeivé váltak, A veszettek után pedig még négy további filmet forgatott Lancasterrel, de arról se feledkezzünk meg, hogy ebben az alkotásban kapta élete első filmszerepét Telly Savalas is.


Izzó belső terek és a paranoia-trilógia

Az 1961-es évvel és A veszettekkel hihetetlenül intenzív és sikeres periódus kezdődött Frankenheimer karrierjében. 1961 és 1966 között nyolc játékfilmet készített, szinte mind filmtörténeti klasszikus ma már.

1962-ben mutatták be a Mindenki elesett (All Fall Down) című családi filmdrámát Warren Beattyvel, Eva Marie Sainttel, Angela Lansburyvel és Karl Maldennel, illetve ugyanabban az évben készült el korai remeke, Az alcatrazi ember (Birdman from Alcatraz) is. Frankenheimer utóbbiban az egykori alcatrazi elítélt, Robert Stroud életét dolgozta fel, aki életfogytiglani büntetése alatt kezdett el a cellájában beteg madarakat gondozni, a rácsok mögött képzett és elismert ornitológus lett.


Burt Lancerster Az alcatrazi ember címszerepében


A humanista üzenetet közvetítő film sok szempontból elrugaszkodott a valóságtól, túl pozitívan rajzolta meg a hidegvérű gyilkos figuráját, Frankenheimer rendezőként azonban az elemében volt, hiszen tapintható izzással töltötte meg a szűk belső tereket, ami nagy bravúr, mert Az alcatrazi ember jelentős része egy cellában játszódik. Frankenheimer gyönyörű filmjét négy Oscar-díjra jelölték, a színészek – Burt Lancaster, Telly Savalas és Thelma Ritter – mellett Burnett Guffey operatőr is esélyes volt, ám végül egyikük sem nyert.

Frankenheimer ezek után az Álom luxuskivetelben (Breakfast at Tiffany’s) című romantikus filmet rendezte volna Truman Capote népszerű könyvéből, ám mivel a női főszereplő Audrey Hepburn sosem hallott még korábban a rendezőről, ezért a kérésére lecserélték, és Blake Edwards kapta meg a feladatot.


A mandzsúriai jelölt


Ennek köszönhető, hogy Frankenheimer lehetőséget kapott A mandzsúriai jelölt (The Manchurian Canditate) megrendezésére, Richard Condon ötvenes évek Amerikájában játszódó, agymosásról és politikai paranoiáról szóló regényéből pedig remekművet forgatott, ráadásul Frank Sinatrával a főszerepben. Az 1962-es A mandzsúriai jelölt a mai napig Frankenheimer legismertebb filmjének számít, bár a közönség nem fogadta túl jól, az elhúzódó jogi viták miatt pedig csak a nyolcvanas évek végén kezdték el újra forgalmazni.



A mandzsúriai jelölt csak az első hátborzongató felvonása volt Frankenheimer kultikus paranoia-trilógiájának. Ezt követte 1964-ben a nem kevésbé nyugtalanító Hét májusi nap (Seven Days in May) című politikai thriller. A két Oscar-díjra jelölt alkotás intelligens és pattanásig feszült „beszélgetős film”, aminek a középpontjában a hadsereg vezetőinek (élükön Burt Lancasterrel) titokban megszervezett katonai puccsa áll, amellyel az elnök hatalmát akarják megdönteni, a Kirk Douglas által alakított ezredesnek pedig mindössze hét napja van, hogy leleplezze és megakadályozza ezt az összeesküvést.


Frankenheimer legnagyobb kultuszfilmje idén 50 éves

John Frankenheimer két évvel később, 1966-ban tette fel a sötéten ragyogó koronát paranoia-triológiájára a Második lehetőség (Seconds) című filmjével – ami nálunk Másolatok címen is ismert. Míg a korabeli közönség úgy-ahogy megbirkózott A mandzsúria jelölttel, ez a filmnyelvi és narratív szempontból egyaránt radikális film már megakadt a torkán. Csak évtizedekkel később kezdték el felismerni értékeit, ma pedig már Frankenheimer szabálytalan életművének leginkább nagyra tartott és legnépszerűbb kultuszfilmjeként hivatkoznak rá.

A csavaros és lehangoló történet ma is ugyanolyan kellemetlenül frusztráló, mint a bemutatása idején lehetett, sőt, a technika és az orvostudomány fejlődése miatt manapság talán még annál is nyugtalanítóbbnak hat. A film főszereplője egy Arthur Hamilton (John Randolph) nevű középkorú bankár, aki unalmas külvárosi életébe belefáradva úgy dönt, hogy aláveti magát egy szokatlan eljárásnak, aminek köszönhetően új testben és új személyazonossággal kezdhet új életet. Ahogyan más ügyfeleivel, a rejtélyes Cég vele is alapos munkát végez harmincezer dollárért cserébe: aprólékosan és mindenre részletre kiterjedően megrendezik a halálát, majd egy fájdalmas operációsorozat során teljesen átszabják a külsejét.


John Frankenheimer, Seconds


A házasságába és munkájába egyaránt belefásult, öregedő Arthur Hamilton egy jóképű, sikeres és gazdag malibui agglegényként, Antiochus „Tony” Wilsonként (Rock Hudson) születik újjá, akinek ezek után már tényleg semmi kihívás nem maradt az életben: befutott és elismert festőművész, akinek újabb festményeiről is a Cég gondoskodik. Ez az újrakezdés Amerikában azonban korántsem olyan könnyű, mint amilyennek első pillantásra tűnik.

Frankenheimer filmje Tony Wilson elkerülhetetlen bukásának és mentális széthullásának vérfagyasztó krónikája, egyre mélyebbre hatolunk az elidegenedés és a paranoia mocsarába, Wilson lidércnyomásának egyre durvább és megterhelőbb stációi teljesen összeroppantják elméjét.


Ki is akasztotta az embereket rendesen

Frankenheimer pályafutása elejétől fogva nagyban hozzájárult a hollywoodi filmkép megújításához jellegzetes hosszú beállításaival, a nagy mélységélességű lencsék alkalmazásával, az alsó és felső kameraállásból vett, illetve kézi kamerás felvételekkel és az izgalmasan megkoreografált vizuális megoldásokkal stb., a Második lehetőség viszont azért is egyedülálló és fontos alkotás az életművében, mivel ezúttal narratív szempontból is bátran kísérletezett. A szokványos elbeszélői struktúrák helyett Frankenheimer egy bizarr és elkeserítő rémálom-szimfóniát rendezett, a zavarba ejtő, homályos korporatív háttér és a történet különböző rétegeinek szerteágazó olvasatai miatt filmje pedig ma is bénítóan elevennek hat.



Már Saul Bauss hallucinogén főcíme is – Jean-Pierre Jeunet is biztosan szerette, hiszen az Alien 4: Feltámad a Halál főcíme kísértetiesen hasonlít rá – is jelzi, hogy nem egy szabályos hollywoodi drámával lesz dolgunk. A Második lehetőség öntörvényű módon feszíti szét a klasszikus hollywoodi filmstílust, ebben pedig a legendás operatőrnek, James Wong Howe-nak is fontos szerepe volt, aki nagylátószögű és halszemoptikával felvett, lázasan lüktető és torzított képsoraival hatásosan érzékeltette a fokozatosan elszabaduló jeges borzalmat az elme féregjárataiban, mindezekhez pedig Jerry Goldsmith komponált hol rémisztő, hol pedig szívbemarkolóan melankolikus aláfestő zenét.

Ez a féktelen és szélsőséges remekmű volt Howe és Frankenheimer utolsó fekete-fehérben forgatott filmje, Howe-t kilencedszer jelölték érte Oscar-díjra, ám a Második lehetőség kiakasztotta a közönséget a cannes-i filmfesztiválon, ahol az Arany Pálmáért versenyzett.


John Frankenheimer, Seconds


Persze valahol érthető, hiszen Második lehetőség egy hajmeresztő mozgóképes trip, amihez hasonlót azóta se sokat forgattak. A romantikus filmek sármos sztárját, Rock Hudsont is nehezen fogadták el ebben a furcsa szerepben, Frankenheimer ráadásul kegyetlen kritikát fogalmazott meg a hedonizmusról, a sznobériában és önpusztításban dagonyázó polgárságról, a bürokrácia gépezetéről és a láthatatlan multicégek működéséről. A Második lehetőség a kapitalizmus kafkai kritikája, de főhősének parabolikus történetét értelmezhetjük az identitás fokozatos feloldódásának visszafordíthatatlan folyamataként is, ami totális elidegenedésbe és elmezavarba torkollik. A vizuálisan mesterien ábrázolt pszichológiai rémálom a filmtörténet egyik legpesszimistább fináléjában teljesedik ki.

A Második lehetőség műfai szempontból is összetett alkotás, hiszen disztopikus sci-fiként, paranoiával telített pszichohorrorként, keserű élettapasztalatokat összegző férfidrámaként és társadalmi kritikával telített film noirként is egyaránt letaglózó élményt nyújt. Emlékezetes anekdota a filmmel kapcsolatban, hogy a Beach Boys dalszerző zsenije, Brian Wilson, aki akkor már komoly mentális problémákkal küzdött, magára ismert a Wilson nevű meghasonlott főhősben, és ettől annyira beparázott, hogy csak évtizedekkel később ment újra moziba, de akkor is csak Spielberg 1982-es E.T. - A földönkívüli című filmjére mert jegyet váltani.


John Frankenheimer, Seconds

Brian Wilson magára ismert Rock Hudsonban


Napjaink rendezői közül Gaspar Noé egyik kedvence a Második lehetőség.


A fénykor vége

Néhány hónappal a Második lehetőség októberi premierje után, 1966 decemberében mutatták be a mozik újabb, az előzőnél sokkal könnyebben befogadható és közönségbarát autóversenyzős moziját, A nagy versenyt (Grand Prix). A látványos mozi három technikai Oscar-díjat is kapott (legjobb hang, hangvágás és vágás), ám míg vizuális szempontból a száguldó versenyjelenetek – Saul Bass pop artot idéző, lenyűgöző osztott képernyős kompozícióival megfejelve – ma is szédítő hatást keltenek, a Forma 1-es pilóták magánéletének szappanoperaszerű fordulatai viszont már elcsépeltnek és közhelyesnek hatnak. A kilencmillió dollárból forgatott A nagy verseny végül több mint húszmillió dollárost bevételt hozott, ezzel az eredménnyel pedig az év tíz legnagyobb kasszasikerének egyike lett.



Az 1966-ben véget ért John Frankenheimer közel tíz éven át tartó fénykora. Bernard Malamud A mesterember című regénye alapján készült 1968-as Az ezermester (The Fixer) című filmje számunkra elsősorban azért lehet érdekes, mert a szocialista Magyarországon forgatták. A főszereplőt alakító Alan Batesnek Oscar-jelölést ért Jakov Bok, a cári birodalomban vérvád áldozatává váló ukrajnai zsidó mesterember szerepe, de a film másik sztárja, Dirk Bogarde ki nem állhatta Frankenheimert, akit csak Frankensteinnek hívott, Ian Holm pedig negyven évvel később kiadott életrajzában írta meg, hogy Frankenheimer a film készítése során elcsavarta a forgatókönyvet jegyző Dalton Trumbo lányának fejét, annak ellenére, hogy második felesége, Evans Evans is elkísérte a forgatásra.

Az 1968-as év egy személyes tragédia miatt is fontossá vált Frankenheimer életében: június elején ugyanis ő vitte kocsijával az Ambassador Hotelbe közeli barátját, Robert Kennedy New York-i szenátort, ahol az nem sokkal később merénylet áldozata lett.



Frankenheimer az évtized végén készített egy háborúellenes komédiát (A különleges tengerész), ami a benne szereplő sztárok impozáns névsora ellenére (David Niven, Faye Dunaway, Alan Alda és Mickey Rooney) óriásit bukott, a borzalmas kritikai fogadtatás miatt pedig szinte nem is került kereskedelmi forgalomba. Maga Frankenheimer egyébként ezt a filmjét tartotta a legrosszabbnak az összes közül, és később „az elejétől a végéig tartó totális katasztrófának” nevezte. A szintén 1969-ben bemutatott, ejtőernyős kaszkadőrökről szóló Halálugrás (The Gypsy Moths) viszont a személyes kedvence volt. Burt Lancaster ebben dolgozott utoljára Frankenheimerrel.


A formabontó filmes lassú haldoklása, néhány villanással

A hetvenes évek elején többnyire felejthető zsánerfilmek kerültek ki a keze közül (Törvénysértő seriff, Lovasok), 1973-ban pedig egy maratoni négyórás adaptációt készített Eugene O'Neill 1939-es Eljő a jeges című színdarabjából Lee Marvinnal a főszerepben.

1975-ben megrendezte azonban a Francia kapcsolat második részét, ami méltó folytatása lett Friedkin néhány évvel korábbi komor bűnügyi klasszikusának. Az akkor már évek óta Párizsban élő Frankenheimer ezúttal is a zárt térben felvett jeleneteknél remekelt a leginkább: Popeye Doyle (Gene Hackman) lepusztult szobában zajló elvonókúrája a legemlékezetesebb a filmből.


John Frankenheimer és Gene Hackman a Francia kapcsolat 2. forgatásán


Frankenheimer a Francia kapcsolat II. közönségsikere miatt kapott lehetőséget két évvel később a Fekete vasárnap (Black Sunday) című nagyszabású thriller megrendezésére, ami Thomas Harris első és egyetlen nem Hannibal Lecterről szóló regényének feldolgozása. A történet egy terrorista merénylet körül forog, amit a Super Bowlon akarnak végrehajtani, és bár a nézők imádták a filmet tesztvetítéseken, végül mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hiába az ambiciózus léghajóüldözős finálé, nem lett kasszasiker, a csalódott rendező pedig a pohár után nyúlt.



Az elkövetkező évek során az alkoholizmus egyre inkább maga alá gyűrte Frankenheimert, aki 1979-ben egy mutáns medvéről szóló horrorfilmet készített, és bár a Jövendölés (Prophecy) kifejezetten rossz kritikákat kapott, a nézők szerették, és a tizenkét millió dollárból forgatott mozi végül ötvenkét millió dolláros bevételt termelt.

Alkoholizmusa a nyolcvanas évek elejére olyan súlyossá vált, hogy az 1982-es Szamurájkard (The Challenge) című harcművészeti kalandfilm japán forgatásáról visszatérve elvonóra vonult.


Azt terjesztették róla, hogy ő Michael Bay apja

A nyolcvanas évektől kezdve Frankenheimer szinte kizárólag közepes színvonalú műfaji filmeket készített. A kilencvenes években viszont nagy sikerrel tért vissza tévés gyökereihez, az HBO és a TNT számára forgatott politikai tévéfilmjeivel (Fejjel a falnak, Lassú tűzön, Andersonville, George Wallace) négy Emmy-díjat nyert zsinórban. Az 1996-os Dr. Moreau szigete (The Island of Dr. Moreau) karrierje legnagyobb bukása lett, a legendásan rossz hangulatban és kaotikusan zajló forgatásról egy dokumentumfilm is készült 2014-ben Lost Soul: The Doomed Journey of Richard Stanley's Island of Dr. Moreau címmel.

1998-ban azonban megrendezte a Ronin című kiváló, régimódi krimit – sokan akkor fedezték fel maguknak a rendezőt és kezdtek el ismerkedni korai életművével.

Frankenheimer a halála előtti évben még egy különös pletyka miatt is a bulvárlapok címlapjára került. 2001-ben terjedt el Hollywoodban az a szóbeszéd, miszerint ő lehet Michael Bay vérszerinti apja. Noha Frankenheimer beismerte, hogy valóban volt egy rövid viszonya Bay édesanyjával, azt következetesen tagadta, hogy ő lenne az apa.


John Frankenheimer, Seconds

John Frankenheimer


Kései munkáit látva feltűnő az a folyamat, ahogyan a televíziózást megújító műfaji filmesből többé-kevésbé megbízható és rutinos bérrendező lett, miközben ezzel párhuzamosan egyre inkább a háttérbe szorultak és elhaltak Frankenheimer merész és kreatív szerzői víziói, amelyekkel szinte valamennyi zsánerbe képes volt új életet lehelni. Habár utóélete és munkásságának nagyobbik fele meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült, szuggesztív atmoszférájú, korai műfaji filmjeivel kikövezte az utat a hollywoodi rendezők új nemzedéke előtt. Ötven év távlatából a Második lehetőség pedig többek között arra emlékeztet minket, hogy Frankenheimerre nem csupán iparos mesterember, hanem egy kivételes tehetségű, látomásos erejű és érzékeny filmrendező volt.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!