Ha bármit olvasol a hírekben, ne pánikolj, már kijöttem a metróból

Fotó: BELGA MAG / LAURIE DIEFFEMBACQ

-

Hozzá lehet szokni a szirénákhoz, és ahhoz is, hogy a terroristák készülnek valamire. De amikor karnyújtásnyira robbantanak, kell valamiféle önvédelmi mechanizmus a történtek feldolgozására. A franciáknak ez a bor, a belgáknak a sör. Ilyen volt a terror napja testközelből.


Amikor fél éve Brüsszelbe költöztem, nem gondoltam volna, hogy milyen gyorsan hozzá tudok szokni bizonyos dolgokhoz: a mindennapos esőhöz, az állandó dugóhoz, és ahhoz, hogy ha már hét foknál melegebb van, a fél város az utcai teraszokon ülve issza a sört.

Igazából azt is meg lehet szokni, hogy a tavaly novemberi, párizsi terrortámadás óta éjjel-nappal egy gépfegyveres katona áll a lakásunk melletti hotel előtt. Már nem annyira szorul össze a gyomrom attól sem, ha egy teljesen átlagos napon hat-hét rendőrautó és katonai jármű száguld el őrülten szirénázva az ablak alatt. A híreket a városról, amelyben lakom, úgy nézem, mint egy elég vontatott akciófilmet: Salah Abdeslamot elfogták, néhányan fellélegeznek a moziban, de valami sejtelmes zene kíséretében a belga hatóságok jelzik, hogy „a terroristák készülnek valamire”.


Tegnap reggeli közben érkezett az első üzenet: „ugye nem vagytok a reptér közelében”? Én otthonról dolgozom, a barátom pedig még csak akkor húzta a kabátját, hogy a belvárosi munkahelyére induljon – a robbanásokról szóló legelső híreket olvasva még mindig arra gondoltam, mi szerencsére biztonságban, a reptértől messze vagyunk.

A Twitter és a híroldalak szörnyű híreire tapadva alig vettem észre, hogy eltelt majdnem egy óra, és csörög a telefonom. „Ha bármit olvasol a hírekben, ne pánikolj, én már kijöttem a metróból” – a barátom volt az, akinek a hangját alig hallottam a zajtól és a körülötte kiabáló emberektől. „Mindenki rohan összevissza, nem tudom, mi van, majd hívlak később” – aztán nem hívott, mert órákra lebénult az összes telefonszolgáltató.



Ahogy az internetről próbáltam kinyomozni, hogy mi történt, életemben először éreztem azt, hogy minden hír túlságosan is „közel” történik: a barátom két perccel azután hívott, hogy a Maalbeek metróállomásnál bomba robbant. Ő az ahhoz legközelebbi, Arts-Loi nevű állomáson volt. A túlélők nagy része később erre az állomásra gyalogolt a metrósíneken, hogy itt meneküljenek ki a metróból.

„Én mindennek csak a legelejét láttam: ahogy a lépcsőn gyalogoltam felfelé, négy fegyveres rendőr ordibálva elrohant mellettem, majd kissé összezavarodva megálltak a lépcső tetején. A felszínen több járókelő is állt már falfehér arccal bámulva a rendőröket és a metrólejáratot – ők már talán olvasták a telefonjukon, hogy mi történt. Aztán a rendőrök hirtelen elkezdtek visszafelé rohanni a metróba. Az egyikük húsz év körül lehetett. Az ő arca még a járókelőkénél is ijedtebb volt” – mindezt már este, a munkából hazaérve mesélte el.


Azt is megtudtuk, hogy az egyik ismerősünk éppen a reptérre igyekezett, és a szeme előtt robbant fel az épület. Egy másik barátunk azon a metrókocsin utazott, amely közvetlenül a felrobbantott szerelvényt követte. Miután hazament, órákig sokkos állapotban ült a kanapén. Eközben én itthonról számolatlanul küldözgettem az „Igen, jól vagyunk” válaszüzeneteket az aggódó kérdésekre. Valószínűleg csak önvédelmi mechanizmus, de megint kezdtem úgy érzeni magam, hogy másokhoz képest én igencsak távoli megfigyelője voltam az eseményeknek.




A várost járva úgy láttam, ezzel nem csak én vagyok így. A belvárosban késő délután még szirénáztak a mentőautók, és az átlagosnál is gyakrabban húztak el rendőrautók- és motorok az utakon. Azok a brüsszeliek, akik aznap szerencsére kellően távol voltak a tragikus eseményektől, estére mintha ehhez az új helyzethez is hozzászoktak volna. Az egyik legforgalmasabb téren, a Flagey-n gördeszkások gyakoroltak, a város egyik legnépszerűbb sült krumplisa előtt hosszú sor állt, és a Café Belga is ugyanúgy tömve volt, mint bármelyik nap. „Olyanok vagyunk, mint a franciák. Ők is kint ültek már másnap este a kávézókban” – magyarázta egy fiatal srác, aki a piros székekkel teli teraszon ült. „Csak ők bort ittak, mi meg sört.”