Eltemeti önmagát a felsőoktatás. Versus

Gyenge Zsolt

filmkritikus, egyetemi adjunktus, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem

A világ legjobb egyetemei közt találhatók a magyar egyetemek – ha a rangsorok számításánál nemcsak az eredményeket, hanem az azok eléréséhez biztosított forrásokat is figyelembe vesszük, mint mondjuk az olyan számításoknál, ahol az egy főre eső GDP-t veszik tekintetbe.


Siralmas körülmények, mélyen alulfizetett oktatók és alkalmazottak, szinte nem létező kutatói költségvetések között évről-évre tömegesen végeznek olyan hallgatók, akik sikerrel tanulnak tovább külföldi egyetemeken, nyernek rangos díjakat, vagy helyezkednek el szakmájukban a hazai vagy külföldi munkaerőpiacon.

Ennek ellenére a továbbiakban nem dicshimnusz következik, a versus vita során merült fel néhány olyan gondolat, amelyre válaszként ez az írás született.


„Nem pénzkérdés”

A hallgató hallgat!” – avagy miben különbözik egy svájci egyetem? című írás – bár elismeri a finanszírozási hiányosságok következményeit – alapvetően azt sugallja, hogy sok minden nem a pénz hiánya miatt ilyen rossz a magyar felsőoktatásban. Az ott említettekkel kapcsolatosan sok olyan félreértés van, amelyek általánosan elterjedtek, így érdemes tisztázni őket.

Az alapvető különbség a jóléti államok felsőoktatásához viszonyítva a hallgatókhoz képest sokkal kevesebb tanár, aminek mélyreható következményei vannak. Egyrészt a szerző által kifogásolt szorosabb hallgató–oktató-viszony, a részletes személyes értékelések hiánya vagy ritkasága egyértelműen innen eredeztethető. De ennek következménye az is, hogy Magyarországon egy oktató óraterhelése bármely szinten minimum a duplája „nyugati” kollégájának. És ez nemcsak azt jelenti, hogy jóval kevesebb felkészülési idő jut egy órára, hanem mivel a tantervi hálóban előírt tantárgyakat mind le kell adni, egy-egy oktatónak sokkal több területen kell(ene) járatosnak lennie. Sajnos túl gyakran fordul elő, hogy kénytelen-kelletlen olyan témákban is adunk elő, amelynek mi magunk is csak érintőlegesen vagyunk szakértői. És igen, innen nézve már talán nem olyan meglepő, ha a félévente különböző 5-6 tantárgy leadása közben bizony előkerülnek az oly sokat kárhoztatott 10 éves jegyzetek.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a korrekt színvonalú kutatáshoz nem áll rendelkezésre kutatási keret, könyvtár és persze idő (egy egyetemi oktató munkaideje ritkán esik 60 óra alá). Az egyetemi szintű munka legalapvetőbb feltételeinek hiányáról legújabban az ELTE BTK oktatóinak nyílt levelében olvashatók részletek.


A versenyképesség lázálma

Mindez azonban csupán részletkérdés a cikksorozat kissé elhibázott kérdésfeltevéséhez képest. Ugyanis az egyetemek versenyképességi hajszájában elfelejtjük észrevenni azt, hogy az egész értékelési rendszer rengeteg sebből vérzik, és azt, hogy a globális felsőoktatási rendszer a gazdag és kapcsolatokkal rendelkező mindenkori elit újratermelődését segíti elő.

A Somogyi Dorottya írásában ismertetett egyetemi rangsorok egyik óriási hibája, hogy az oktatók értékelése kizárólag kutatói munkájukon alapszik, szinte egyáltalán nem veszi tekintetbe a tanári/pedagógiai, illetve az egyetemen kívüli szakmai, például ismeretterjesztői tevékenységet. Ennek eredménye az, hogy a legnevesebb egyetemeken rengeteg olyan remek kutató és tudós ül, aki nem képes például készségfejlesztésre, esetleg a hallgatók neveltetéséből vagy pszichés hátteréből fakadó gátak feloldására, a tehetség kibontakoztatására. Ebben a tekintetben egyébként az általam ismert itthoni fiatalabb/középkorú oktatók nagy többsége messze felülmúlja a nyugati kollégákat – elég megkérdezni a külföldön tanuló hallgatókat.

De ha el is fogadjuk az oktatók (és így maguk az egyetemek) értékelésében a kutatásra fókuszálás elvét, maga a módszertan, az úgynevezett tudománymetria a tudományosság és a kreatív gondolkodás működésétől teljesen idegen, és megfojtja a valódi innováció lehetőségét. Az elsősorban a természettudományok működésére szabott, ezért más területeken alig használható, mennyiségfetisiszta rendszer látszatpublikációk generálására ösztönöz, az erőforrások jelentős részét ezen látszateredmények adminisztrálására fordíttatja, és szinte bünteti a tudományos eredmények nyílt felületeken (open access) való nyilvánossá tételét. Ebben a rendszerben azok tudnak „eredményesen” publikálni és pályázatokat nyerni, akik már eleve részei a kutatói hálózatoknak, és hozzáférnek a méregdrága adatbázisokhoz és folyóiratokhoz.

Globális szinten bevett gyakorlat, hogy igazán nagy volumenű kutatási pályázatot csak neves professzor csendestársként való bevételével lehet nyerni, aki minden eredményre társszerzőként felkerül, így értékeltsége még tovább növekszik.

Nem arról van szó, hogy ne kellene az egyetemi oktatók teljesítményét mérni, értékelni, hanem arról, hogy sokkal árnyaltabb és sokoldalúbb módon kellene ezt tenni.


Drogdílerek vagyunk mind

Ez a probléma is eltörpül azonban az egész tudományos világ egyre általánosabbá váló válsága mellett. Az angolszász zsargonban „academia”-nak nevezett közeg féltékenyen zárt rendszer, amelyben nagyon kevés, valódi megélhetést és társadalmi presztízst jelentő pozíció reményében rengetegen dolgoznak ingyen vagy éhbérért.

Már magyarul is elérhető annak az eredetileg a London School of Economics blogján megjelent tanulmánynak az összefoglalása, amely a tudományos világ szerkezetét az összes üzleti modell közül a drogkartellekéhez találja a legközelebb állónak. Ugyanis az ilyen típusú, rendkívül egyenlőtlen jövedelemelosztású munkaerőpiacokat – ahol nagyon sok a „kívülálló”, bizonytalan helyzetű, de biztonságra pályázó aspiráns, és nagyon kevés a „beágyazott”, biztos és jól fizető pozícióval rendelkező szakember – nevezik kettős munkaerőpiacnak. Ilyen kettős munkaerőpiacuk van a drogkartelleknek és a tudományos világnak.

Mindennek eredményeként az academia területén rengeteg a pályaelhagyó, akiknek a családja képtelen addig finanszírozni a pályaszéli tevékenységet, míg az illető megélhetést biztosító állást talál magának. Ez azt jelenti, hogy – bár hajlamosak vagyunk a tudományos világra az emberiség szürkeállományának krémjeként tekinteni – valójában kontraszelekcióval állunk szemben: nem a legtehetségesebbek, hanem a leginkább módosak maradnak a pályán. De azok közül is sokan rendkívül túlterheltek, stresszesek, és éppen ezért igen kevéssé alkalmasak arra, hogy a kutatás mellett az oktatástól elvárható sok egyéb feladatot is elvégezzék. Ezekről a kérdésekről szólnak a Guardian Academics Anonymous blogján megjelenő írások – érdemes beleolvasni.

Úgy gondolom, a fentieknek – a neoliberális gazdasági elvek mentén kialakított szerkezetnek és tudománymetriának, valamint az alulfinanszírozottságnak – köszönhető az, hogy nemcsak a magyar, hanem az egész jelenlegi „nyugati” felsőoktatás nem teljesíti be minden oktatás legfontosabb célját, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését. Valójában erről kellene ennek a Versus-vitának szólnia.


Versenyképes-e a hazai felsőoktatás?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN