Gondolta volna? Nem csak attól jó egy ország, hogy sikeres

Fotó: PAGEO BUDAPEST / Hajnal András

-

Sokkal inkább az számít, hogy mennyit tesz az emberiség jövőjéért – véli Simon Anholt, az országmarketing módszertanának megalapozója, a Good Country Index (GCI), azaz „Jó Ország Index” megalkotója, aki a PAGEO Alapítvány meghívására Budapesten tartott előadást, és ebből az alkalomból interjút adott a VS.hu-nak. A szakember szerint már elindult egy folyamat, amely során a fontosságot tekintve elindultunk a gazdagtól a boldog felé, ám ez nem elég, hiszen a boldog még mindig egy elég önző fogalom, amelynek tartalma azon is múlik, hogy milyen boldog lehetek én, így a szakember állítja: a „jó” a végső megoldás.


Miért készítette el a Good Country Indexet (GCI)?

Miután 53 országban mintegy 20 éven át dolgoztam különböző államfőkkel, miniszterelnökökkel, sikerült mindegyikkel bizalmasan beszélgetnem arról, hogy ők mit szeretnének elérni. A válaszuk pedig nem különbözött attól, amit a legutóbbi évszázadokban megszokhattunk: növelni a versenyképességet, védeni a nemzeti érdekeket, több pénzt termelni, esetleg háborúzni a szomszéd országgal. Az államok tehát még mindig versengeni akarnak egymással, hiszen máig él az az ortodox felfogás, miszerint innen jön majd a gazdasági növekedés. Ezután hazamegyek, és azt olvasom az újságban, hogy egyre nagyobb gondot okoz a klímaváltozás, a szegénység, a terrorizmus, a nukleáris fegyverkezés, a drogkereskedelem, vagy éppen azt, hogy továbbra is rabszolgasorsra ítélik embertársainkat. Én úgy látom, hogy ez a kettő kezdi elveszíteni egymással a kapcsolatát, így szerintem a fő problémát az okozza, hogy a 21. század kihívásaira 17. századi állami gondolkodással keressük a választ. Azaz ahelyett, hogy együttműködnénk, az egymással való versengésre pazaroljuk az energiáinkat. A GCI tehát az emberek megsegítése érdekében készült, hogy az államok minél hamarabb észrevegyék, hogy nem az számít, hogy egy ország mennyire sikeres, hanem hogy mennyit tesz az emberiség jövőjéért.

És mit tesznek?

Nem sokat. Vagy legalábbis nem stratégiai elképzelés mentén. Sokan véletlenül tesznek viszonylag sokat, például egy gazdag országnak könnyű pénzt adnia a szegény államoknak. És bár butaság lenne tagadni, hogy a lista elején főképp gazdag országok vannak, de találunk ilyeneket a lista végén is. Az ok, amiért jók, nem az, hogy gazdagok, hiszen az index 35 komponenséből összesen kettőnek van bármi köze a pénzhez. Jó bizonyíték erre, hogy Kenya is a legjobb 30 állam egyike. Azokban az országokban, amelyek állandó gazdasági nehézségekkel küzdenek, szinte természetes magatartás, hogy a belső gondokra fókuszálnak. Úgy látják magukat, mint veszteseket, akiket esetleg győztes szomszédok vesznek körül. Ez persze rossz meglátás szerintem, hiszen egy fejlődő ország nagyobb előrelépést tud elérni, ha belép a nemzetközi közösségbe. Az EU országai egyébként az átlagnál többet tesznek a közös jövőért, ami szerintem azért van, mert az itt élőknek a DNS-ében van az együttműködés, egyszerűen ilyenek vagyunk. A skandináv országok még inkább, mint az európai átlag, hiszen ők az EU-n belül is jobban együttműködnek egymással. A világ maradék része viszont sehol sincs, legalább annyi kárt tesz, mint jót.


Simon Anholt, az ország-marketing módszertanának megalapozója, a Good County Index (GCI), azaz “Jó Ország Index” megalkotója

Simon Anholt a tavaly elindított kutatásával vizsgálta először, hogy mitől lesz „jó” egy ország vagy egy város, vagyis mennyivel járul hozzá a Föld és az emberiség hosszú távú fennmaradásához. A Good Country Index 125 országot jegyző listáján Magyarország a 61. helyen áll, míg a tudomány és technológia területén a 9. helyen szerepel, a kultúra területén pedig a 13. a sorban. A nagyobb államok közül Németország a 13., az USA a 21., Oroszország a 95., Kína a 107. A szakértő az országmarketing módszertanának megalapozója. Az Anholt-Gfk Index évről évre 50 országot és 50 várost rangsorol hat különböző aspektus alapján 25 ország 20 000 állampolgárának véleményének megkérdezésével. Simon Anholt számos ország vezetőinek adott már tanácsot, és olyan multinacionális cégek márkáit építette fel, mint a Nike, az IBM, a Microsoft, a Coca-Cola vagy a Samsung. 2009-ben 25 Nobel-díjas javaslatára elnyerte a Nobels Colloquia Prize for Economics díját.

Ezek után nem meglepő, hogy a lista élén Új-Zéland mellett csak uniós országokat találhatunk. Mit mutat ez?

Hogy Új-Zélandot fel kéne venni az EU-ba (nevet). Új-Zéland egyébként azért van ott, mert földrajzi elhelyezkedése miatt is sokszor kellett együtt dolgoznia a többi országgal, így egy teljes mértékben együttműködő ország lett. Olyan, amilyenné mindenkinek válnia kellene. Az EU-t én a legbölcsebb kísérletnek tartom az emberiség történetében. Ezeknek az országoknak megvolt a tudásuk és bátorságuk, hogy a nagyobb jó érdekében feladják a függetlenségük egy részét, ami hatalmas fegyvertény, hiszen erről csak a legvégső esetben hajlandóak lemondani az államok. Sok helyen szeretik kritizálni az EU-t, ám ezek az emberek elfelejtik, hogy bár vannak komoly kihívások, a dolog – a maga hibáival, persze – mégis működik. Éppen ezért nagyon remélem, hogy az EU megoldja a migráció problémáját. Az a sorsa, hogy ezt megoldja, a feladat pedig adott, hiszen a második világháború óta ez a legnagyobb kihívás, amellyel szembe kell néznie. Remélem ebben a harcban az EU nem veszíti el a hitét a saját értékeiben, saját magában.

Az unió a második világháború után jött létre, hogy békét hozzon az itt élők számára. Ezt elérte, így most egyre több kritikát kap amiatt, hogy elvesztette a meghatározott célját, nem is tudja, miért létezik. Amennyiben az a cél, hogy egységes roamingdíjakkal tudjunk telefonálni Európában, akkor az nem jó cél a létezésre. A Föld lakossága manapság egyre kevésbé tartja fontosnak az államhatárokat, és a szabad mozgásban hisz. Ezt pedig kezelni kell, és az EU-nak kell kezelnie, hiszen se az USA-tól, se Kínától, se Oroszországtól nem lehet ezt elvárni.


Ezen országok nem is szerepelnek túl fényesen a GCI-n.

Kína és Oroszország nem, de persze ez nem azt jelenti, hogy ők rossz országok lennének, csak annyit, hogy inkább belső folyamatokra koncentrálnak. Kínában például több mint egymilliárd ember él, így érthető, hogy befelé fordulnak, ám mivel a világnak szüksége van Kínára, így remélhetőleg a közeljövőben nagyobb szerepet játszanak a nemzetközi színtéren.

Magyarországról mi a véleménye?

Nem volt időm rájönni, mi történik itt pontosan, így nem akarok elhamarkodott döntést hozni. Kívülről persze nem néz ki jól a nemzetközi imidzs, az EU és a világ kezdhet arra gondolni, hogy Magyarország talán egy rossz fiú. Ez persze nem fair, de jelenleg nem néz ki jól a helyzet, az tény. Minden döntést meg kell vizsgálni, hiszen a mögöttük álló indokok rendkívül komplexek lehetnek.

Az előbb említette, hogy a legtöbb ország legalább annyi kárt tesz, mint jót. Mit ért kár alatt?

Számtalan dolog tartozhat ebbe a kategóriába: részvétel valamilyen erőszakos cselekedetben, de akár a fegyverkereskedelem is ide tartozhat. Amennyiben fegyvert adok el, tudom, hogy azzal valahol embereket fognak ölni. Vannak, akik háborúkban vesznek részt, és persze meg is magyarázzák: vannak a jó és a rossz fiúk, mi pedig a rosszakat öljük. Hívjon régimódinak, de szerintem bárkit megölni rossz dolog. Ha szennyezed a környezetedet, akkor nemcsak a közvetlen környezetedben teszel kárt, hanem az egész világot szennyezed.

És mit jelent, ha egy ország „jó”?

Én a jó kifejezést nagyon sajátos módon használom, nem az etikai szempontból értendő jót értem alatta, mert az nagyon szubjektív, függ többek közt az ember vallásától, a kultúrától, amelyben felnőtt, de a demográfiától és a kortól is. Számomra az a jó ország, amely az emberiség egészéért tesz lépéseket, megvizsgálja, hogy tetteinek milyen következményei lesznek a határain túl is. Például, amikor Norvégia tevékenyen részt vett a palesztin–izraeli békefolyamatokban. Ekkor nem a saját érdekükben, hanem a békéért cselekedtek. Hiszem, hogy elértünk arra a szintre, amikor már csak együttműködve lehet az emberiség jövőjét szebbé tenni. Az is igaz ugyanakkor, hogy David Cameront nem úgy küldjük a G20-ak találkozójára, hogy mentsd meg a világot, vagy menj, segíts Bangladesen, hanem, hogy David, szerezd meg a lehető legjobb megállapodást a számunkra, akkor is, ha az esetleg másoknak nem a legjobb forgatókönyv. És persze más kormányfők is ezt csinálják. Világos üzenetet kell tehát számukra küldeni, hogy ez így már nem jó, hiszen már nemcsak a saját választóikért felelnek, hanem a bolygó összes lakosáért. Cameron erre persze azt mondaná, hogy nem vagy normális, hiszen épp elég feladat nekem, hogy 60 millió brit érdekeit képviseljem. A fő prioritás így egyelőre a saját választó marad, de nem szabadna se hazai, se nemzetközi szinten olyan politikát művelni, ahol nem számolunk annak a világra ható következményeivel. Mondok egy példát: ha elérünk egy 1 százalékos gazdasági növekedést, ám ennek ára, hogy közben Kína ugyanennyit veszít, akkor tulajdonképpen nem értünk el semmit, hiszen más emberektől vettük el a növekedést. Márpedig ha másoktól lopsz, akkor tulajdonképpen magadtól lopsz.

Jelenleg hányan gondolkodhatnak így a világban?

Nemrég készítettem egy kis kutatást, és eszerint a Föld lakosságának legalább 10 százalék ért egyet teljes mértékben azzal, amit az előbb mondtam. Persze a 10 százalék önmagában nem elég, de azt azért látni kell, hogy ez 700 millió embert jelent. Márpedig, ha ezt az embermennyiséget sikerül megmozdítani, akkor az egy akkora tömeg lesz, amely még soha sem állt fel egy közös cél mögé. Most tehát az a feladat, hogy ezeket az embereket összehozzuk egy mozgalomba, és utána a politikusoknál elérjük a változást. A valóságban persze nem kell ekkora tömeg. Néhány éve például Bhután kérte a felvételét a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), ám visszautasították, mondván nem elég gazdag országról van szó. Ekkor a bhutáni király visszakérdezett: olyan gazdagok, mint az amerikaiak? Mi ehelyett boldogok vagyunk és létrehozott egy új mérőszámot, a bruttó nemzeti boldogságot. Egy éven belül a politikusok világszerte elkezdtek a boldogságról beszélni, még Gordon Brown, akkori brit vezető is azt mondta, hogy kormánya fő célja, hogy az emberek boldogok legyenek. Ha ezt 10 évvel korábban mondja, mindenki kinevette volna. Elindult tehát egy folyamat, mely során a gazdagtól a boldog felé haladunk a fontosságot nézve. Persze számomra a boldog még mindig egy elég önző fogalom, hiszen azon is múlik, hogy milyen boldog lehetek én, így a „jó” a végső megoldás.

Mikor lehet ebből valóság?

Az optimista verzió szerint ez már elkezdődött. Amióta a TED-en elindítottam a GCI-t, már elértük a kétmillió látogatót. Ez nem várt eredmény, hiszen általában, ha az ember a globális jólétről, célokról beszél, akkor örül, ha összejön az ötezer néző. Szóval a kétmillió nagyon sok, ráadásul több tízezren feliratkoztak a mozgalom oldalára is. Van azonban egy pesszimista változat is: eszerint az emberi természetnek két oldala van: az empátia és az önzőség. Ezek harcolnak egymással, és van egyfajta félelem, hogy az önzőséget sosem fogjuk legyőzni teljesen. Én nem hiszek ebben, de ez is egy lehetőség.