Gondolatban most meggyilkollak

-

Hogyan beszéljünk a világunkat fenyegető veszélyekről úgy, hogy ne fásult arcokba ütközzünk? Mi értelme a felháborodásnak, ha közben unatkozunk? Reverend Billyt, azaz a Tiszteletest és gospelkórusát több mint ötvenszer tartóztatták le, pedig csak énekelnek. Vagy hangosan mondják a Starbucksban, hogy Starbucks. Esetleg Miki egeret Antikrisztusnak kiáltják ki a Disney üzlete előtt. Megnéztük egy koncertjüket, amin a tévés prédikátor szélsőbalos dalokat adott elő, de nem tudtuk eldönteni, hogy valódi zokogást látunk-e a színpadon. Ezért elmentünk másnap velük egy ökofarmra, és megkérdeztük őket.


„Egyszer letartóztattak egy Starbucksban azért, mert túl hangosan mondtam, hogy Starbucks” – mondja egy főkötős nő, majd néhány mondatos elemzést ad a fogyasztói társadalomról. Aztán elénekel a társulatával egy dalt a méhecskéknek, a méhecskékről és egy biotechnológiai cég üzelmeiről.

Ugyanez a társulat előző nap egy underground fesztiválon énekelt szélsőbalos gospelt, egy tévés prédikátorral az élén. Egy nő elsírta magát a színpadon, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez show-elem vagy sem. Ezért mentem el egy osztrák ökofarmra egy csapat fura és vicces és kedves amerikai aktivistával, akik lehet, hogy könnyen kinevethető hippik (ezt tudják is magukról), de úgy tűnt, egy olyan fontos problémával foglalkoznak, amivel kevesen.


Reverend Billy a Donaufestivalon


Rock and roll prédikátor az elnyomás ellen

A műsor főhőse Reverend Billy, vagyis Billy Tiszteletes. Az a fajta prédikátor, amilyet mi csak amerikai filmekben szoktunk látni. Fel-alá járkál, egzaltáltan szónokol. Szinte kötelezően törli folyamatosan izzadó homlokát. Van benne valami a rock and roll nagy showmanjeiből; egyszerre karizmatikus és taszító, és ez utóbbi felülírja az előbbit, amíg a hatása alá nem kerülsz. Csak éppen ő a gonosz Monsanto biotechnológiai cégről szónokol; az éghajlatváltozásról; a fogyasztói kultúráról, ami „egészen a segglyukunkig átitat minket”; a multik és a kormányok üzelmeiről; a Földközi-tengeren meghalt menekültekről; rendőri erőszakról.



Kórusa, illetve gyülekezete, a Stop Shopping Choir gospeles, musicales dalokat énekel, varieté koreográfiával: pózolnak, táncikálnak, úgy tárják ki egyszerre a kezüket. A szónoklatok közben, mint a felhevült gyülekezet, hozzáteszik a magukét. „A multik és a kormányok” – mondja a Tiszteletes; „egy követ fújnak!” – kiabál be az egyik énekes.

Magukban a témákban nincs semmi újdonság, az előadásban viszont igen. A „progresszív” tartalom és a felhívás a közvetlen akcióra kifejezetten konzervatív és kötött formában jelenik meg. A szöveg az Életet élteti; a gesztusok bejáratottsága az ünnepelt spontaneitás ellentétének látszik. Ezért nem lehet eldönteni, hogy amikor a fekete énekesnő, Dragonfly a rendőrök által meggyilkolt feketék neveinek sorolása közben elsírja magát (a Tiszteletes a vállára teszi a kezét), akkor ez egy kiszámított, netán cinikus show-elem, vagy valódi sírás.

Ráadásul mindezt egy underground, főként elektronikus zenei fesztiválon, a kremsi Donaufestivalon adják elő. (A fellépők egy része a berlini CTM-en is ott volt, arról itt írtunk.)



Ez a környezet nemcsak kontraszt, hanem azt is erősíti, hogy Reverend Billy előadásában valami mást is keressek, mint amiről szól: azt a kérdést, hogyan lehet e témákról hatásosan beszélni.


Mindig van valami ügy

Mindig van valami ügy. Pontosabban: mindig van egy csomó. Az ember egyrészt úgy érzi, hogy holnap itt a végítélet, másrészt meg valahogy éli tovább az életét. Választ magának néhány ügyet, a többivel meg úgy van, mint én a méhecskékkel: biztos rossz nekik, de mentse meg őket más; és a végén legyen azért méz.

Ráadásul ott van a „felháborodáskultúra”: ha kinyitunk egy lapot, akkor felháborító, a figyelmünket és aktivitásunkat igénylő ügyek sora néz velünk szembe. (Ezt egyesek „hisztinek” hívják, és azt hiszik, sajátosan magyar jelenség, holott egyáltalán nem az.) Ez tényleg elviselhetetlen, és közben két cikk elolvasása után a harmadiknak már ismerjük a dallamát, a ritmusát, a ceterum censeót.

Ha egyetértünk, akkor is nehéz úgy felháborodni, hogy kicsit unatkozunk közben. Pláne nehéz a holnap elkövetkező végítéletben hinni, ha azt már tegnapelőtt ugyanígy megjósolták, és ugye, mégis éljük tovább az életet.


Reverend Billy és a végítélet


Közben viszont mégiscsak emberek vagyunk, erkölcsi és társas lények. Ráadásul ahogy a dolgok mennek, ügyek jönnek, nincs ember, aki előbb-utóbb ne lenne valamelyiknek az áldozata. Ez után már nem az lesz, hogy „valahogy éli tovább az életét”, hanem máshogy, sokkal rosszabbul. Akkor megtapasztalja azt, aminek amúgy is alapvető erkölcsi tudásunk részének kellene lennie: hogy egy ügy vagy a sok közül, néhányan kicsit fontosnak tartják, aztán túllépnek rajta(d), mert jött a következő ügy; ami veled történt, az felháborítóból a dolgok rendjévé szelídült.

Hogyan lehet tehát úgy beszélni az ügyekről, hogy ne fásuljunk bele, ne érezzük azt, hogy úgysincs mit tenni, hogy együttérzést keltsünk az áldozatok iránt, de ne próbáljunk bűntudatot kelteni azokban, akiknek nem fér bele, hogy pont ezt az ügyet életük középpontjává tegyék? És talán mindezek előtt: hogy a hatás ne álljon meg a felháborodásnál, vagyis ott, hogy azt mondja a hallgató: „tényleg, ez rettenetes”, örül neki, hogy a jó oldalon áll – és ennyi.

Netán még megoszt valamit a Facebookon.


Miki egér, az Antikrisztus

Nem mondom, hogy erre a kérdésre választ adott Reverend Billy műsora, de mintha ezt a kérdést tette volna fel, ellentmondásaival, a szórakoztatás és a csöppet sem szórakoztató témák keverésével, a szavakban követelt spontaneitás és a ritualizált gesztusok paradoxonával. Ezzel pedig máris jobban állunk, mint a felháborodáskultúra normál ügymenete. Legalábbis ez volt az egyik lehetséges értelmezés. Erről akartam beszélni vele, és mivel a Donaufestival szervezett a társulatnak egy kirándulást a közeli ökofarmra, ezért velük tartottam.


Reverend Billy

Dragonfly


Mint kiderült, az alkotók részéről jóval kevésbé reflektált az egész, mint amilyennek nekem tűnt. Miért ezt a formát választotta? Hát mert ez az, amit ismer – mondta a Tiszteletes, civilben Billy Talen. Úgy fogalmazott, hogy a kórusban legtöbben valamilyen vallásból „gyógyulnak ki”, ő például „jobboldali, apokaliptikus keresztények” között nőtt fel. Aztán húszéves korában megverte a nagybátyja, mire ő otthagyta a családját, az egyetemet, és hét éven át stoppolt Amerikában.

Kicsit színészkedett, és amikor aktivizmusra adta a fejét, akkor természetesen jött ez a forma, a prédikáció, amit bensőségesen ismert. A kórus is spontán alakult, abból, hogy a prédikáció ritmusára az őt körülállók elkezdtek tapsolni, majd bekapcsolódtak. Az egyik tag úgy lépett be a kórusba, hogy egyszer csak beállt közéjük egy szám közben énekelni. Aztán néhány év múlva ugyanígy elköszönt. A hét éve tag fekete énekesnő, Dragonfly egyébként arról beszélt nekem, hogy „amióta a Tiszteletes mentorál, megnyílt előttem a világ, kitágultak a határok” – amikor ezt Billynek említettem, csodálkozott: ő tényleg mentorálna?



Először egy Disney Store előtti járdán prédikált: „egyre emeltem a tétet, a végén már Miki egeret kineveztem az Antikrisztusnak” – mesélte nevetve.

Később új cégeket azonosított „gonoszként” (a munkásokat kizsigerelő áruházláncokat, természetrombolást finanszírozó bankokat stb.), és különféle stratégiákat alakított ki, hogy „ezekbe minél mélyebbre behatoljunk”. Az emberi jogi mozgalom inspirálta ebben, például ahogy a feketék „behatoltak” a fehéreknek fenntartott helyekre, elutasítva a szegregációt. Reverend Billy bankok előterében, áruházláncok üzleteiben prédikált, énekelt növekvő társulatával. Egy akciójuk az volt, hogy tucatnyian bementek egy boltba, látszólag külön-külön, telefonálgatva. Egyre hangosabban és hangosabban beszélgettek, mígnem végül mindenki hallotta, hogy azt mondják fiktív partnerüknek: „Nem, márpedig nem veszek neked semmit, ami gyerekmunkával készült!”


Ha vásárlás helyett énekelsz, letartóztatnak

Felvetettem Talennek, hogy a radikális tartalom és a konzervatív forma találkozása milyen sajátos. Erre elmesélte, hogy „amikor művészekkel találkozunk, azt szoktuk mondani nekik: ideje komolyra fordítani a szót”. Az első avantgárd mozgalmak óta mindenki azzal lépett fel, hogy „az örökölt kulturális formákat le kell rombolni”, majd az új formákat készként megöröklő következő generáció megint rombolt, és megint és megint. Azonban, mondta Talen, az emberiség most már magát a földi életet fenyegeti, nincs idő ilyesmikkel foglalkozni.

Ezzel éppen hogy rövidre zárta azt a kérdést, amivel az én értelmezésem szerint előadása foglalkozott. Nem mondom, hogy nem csalódtam egy kicsit, de ez nem jelenti azt, hogy nem láthatok bele – a magam másféle hátterével, érzékenységével – mást, mint amit az alkotó; mi több: nem lehet több benne.



Van egy pont, ahol mégis mélyre hatol a reflexiója, vagy ha nem is a Tiszteletesé, hát Savistri D-é, aki a rendező, és amúgy Talen partnere, kislányának anyja. („Ő a rendező, és okosabb is nálam” – mondta róla). Arról van szó, amivel a legtöbbször bekerültek a lapokba: hogy több mint ötvenszer tartóztatták le őket. Az, hogy olyasmikért veszik őket őrizetbe, hogy mondjuk egy Walmartban énekelnek, azt mutatja, hogy „a fogyasztói társadalom észrevétlenül, de nagyon mélyen meghatározza a megengedett viselkedéseket. Vedd le a polcról, tedd a kosárba, fizess. Ha nem ezt csinálod, hanem bármi mást, akár csak énekelsz, akkor megzavarod a rendet, és bevisznek” – mondta Savistri D. Vagy ha a Starbucksban túl hangosan mondod, hogy „Starbucks”. Így a boltban vagy bankban éneklés rámutat arra, hogy azok a viselkedések, amelyeket természetesnek gondolunk, valójában kulturálisan meghatározottak. Savitri D egyébként nem szereti, hogy legtöbbször a letartóztatásokról van szó velük kapcsolatban, ahelyett, amit mondanak.

Pedig ez nem csak valami ármány miatt lehet így: hiszen amit mondanak, az sokak számára ismerős, illetve sokan még egyet is értenek a jó részével. Csak éppen úgy érzik, hogy úgysem tudnak változtatni. „Mindenkinek magának kell megtalálnia, hogyan küzdheti le ezt az érzést. A mi utunk ez a közösség, hogy mindent megosztunk egymással” – mondta erre Savitri D.


Tényleg elsírta magát

Az előadás szándékolt csúcspontja a Szerzetes felhevült prédikációja arról, hogy csak azt nem lehet felcímkézni, aki él. De mivel a fogyasztói kultúra ilyen erős, ezért csak úgy szabadulhatunk meg, ha „elmegyünk valahova, ahol a legkevésbé érezzük magunkat biztonságban, ahol minden fogódzót elveszítünk, még a szavakat is, még azt is, hogy »változás«, és ott kitesszük magunkat a váratlannak” – szónokolja.

De számomra ez nem a csúcspont volt. Hanem ahol leginkább megvalósult az, amit a Tiszteletes mondott: „a célunk az, hogy rosszul érezd magad – hogy jól érezd magad”; ez elsőre nyelvbotlásnak tűnt, valójában szándékos volt, és pontos.



Az egyik a már említett sírás. Másnap megkérdeztem, Dragonfly tényleg elsírta magát. Mint mondta, van a fejében, illetve New York-i otthona falán egy lista a rendőrség által meggyilkolt feketékről, ebből válogatott fejben, hogy melyek azok a nevek, amelyek az európai közönség számára ismerősek lehetnek, és elöntötték az érzelmek. Én volnék cinikus, hogy kételkedtem ebben? Vagy ráfoghatom a helyzetre – arra, hogy előadást néztem; vagy úgy általában, a világ helyzetére? Nem volt „katartikus” a sírást látni, de az is biztos, hogy olyasmin gondolkodtam el, amin nem szoktam, és jobban meg is maradt, mint holmi átlagos, katarzisnak mondott erős hatás.


Gondolatban most meggyilkollak

Később a Tiszteletes, ismét csak igen felhevülve, azt magyarázta, hogy „azt mondják rólunk, hogy erőszakot prédikálunk. Pedig cégekkel szemben nem is lehet erőszakosnak lenni, nem? Csak emberekkel szemben! Na de a Legfelső Bíróság kimondta, hogy a cégek is emberek!” Ennek az elvnek a szellemében a Monsanto, amely egyrészt egy cég, másrészt maga a Gonosz (ez az előadás címe is), itt van a teremben, de tényleg! Az énekesek lejöttek a színpadról, hamar meg is találták. Mielőtt kiűzték, rituálisan, mókásan eltúlzott gesztusokkal elverték, és a közönséget is erre bíztatták.


Reverend Billy

Reverend Billy és kórusa a Donaufestivalon


Pont közel álltam, és az általános „engem aztán ne vonjanak be semmilyen előadásba” tartózkodásomnál jóval erősebb, zsigeribb tiltakozást éreztem az egész ellen. Pedig úgy éreztem, hogy ezt a határt már régen átléptük, egyénileg és közösségileg. Hogy már nem is szégyen bevallani, hogy, teszem azt, amikor két órát várakozok a gyerekkel a gyerekkórházban, akkor az jár az eszemben, hogy ha most itt lennének, tényleg képes lennék, például megütni azokat, akik ezért felelősek, és szerintük én vagyok a hibás, mert nem utazom 30-40 kilométert.

Miért volt bennem mégis tiltakozás? Mégis jobban idegenkedem az erőszaktól, mint ahogy gondoltam magamról? Attól félnék, hogy akár egy ilyen játékos, vicces „verés” olyasmit szabadítana el bennem, amivel nem merek szembenézni? Akármi volt az alkotók szándéka (talán csak egy kis móka, semmi több), olyan elemi érzést és kérdéseket keltett bennem, amelyek azóta sem hagynak nyugodni.


Reverend Billy

Reverend Billy


Másnap mondtam Talennek, hogy ugye tudja, hogy a „cégek elleni erőszak” kérdését igazándiból nem zárta le rendesen. „Mi az erőszakmentesség hívei vagyunk. Ez a jobboldal taktikája, hogy az aktivistákat mindig kikiáltják erőszakosnak. Tudod, mivel vádoltak az egyik peremben? Hogy fenyegetést jelentek a társadalmi rendre” – válaszolta, és ez az ökofarmról nézve, a napozó, énekelgető, musicalekről, vetőmagokról és rasszizmusról beszélgető kórustagok között igazán abszurdnak tűnt.

Na jó, de mit tenne, ha szemtől szemben állna a főgonosz cég, a Monsanto vezérigazgatójával? Egy kicsit elgondolkodott ezen. „Azt mondanám neki: gondolatban most meggyilkollak.”


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!