George Clooney arcára ráfagyott az idióta vigyor

-

Woody Allennel indult, Jodie Fosterrel folytatódott a 69. cannes-i filmfesztivál. A nyolcvanéves mester még mindig szellemes, de már nem annyira érzi a tempót, Foster bután didaktikus, ellenben a ritmusérzéke hibátlan.


Woody Allen kicsit belassult

Ahhoz a kisebbséghez tartozom, amelyik szerette Woody Allen tavalyi, Abszurd alak című filmjét: abban volt merészség és újítás, pedig ezt nem is feltétlenül várjuk el a nyolcvanéves rendezőtől. A 69. cannes-i filmfesztivált nyitó, idei filmje, a Café Society sajnos nem ilyen, de szeretni azért simán lehet ezt is. Újdonság helyett ez inkább afféle Woody-bestof a főhős A rádió aranykorából átmentett családjával, a 30-as évek Hollywoodjának végtelenül hangulatos megjelenítésével és olyan egysorosokkal, amelyeket, esküdni mernénk rá, hallottunk már valamelyik Woody-filmben, épp csak nem ugrik be, melyikben. Szóval a magamfajta rajongókat tökéletesen kielégítené, ha nem ülne le annyira a kétharmada táján, hogy a bő másfél órás film végül sokkal hosszabbnak tűnik.


Kristen Stewart és Jesse Eisenberg a Café Societyben


Jesse Eisenberg a Rómának szeretettelben volt már Woody-alteregó, mostanra tökéletesítette a rendező filmes személyiségét és beszédmódját, és persze általában ő süti el a tipikus Woody-poénokat. Ez egy ideig kissé különös hatást kelt, de az ember idővel hozzászokik, ahogy a korábban woodyallenesített színészeknél is. Már figurája neve is tüneményes: ő „Bobby Dorfman Bronxból”, aki Hollywoodba megy, hogy szerencsét próbáljon Phil nevű nagybátyja (Steve Carell) segítségével, aki menő színészügynök. Bobby megismerkedik Phil asszisztensével, a közvetlen modorú Vonnie-val (Kristen Stewart), és elkezdődik egy szerelmi történet, amely eleinte tartogat meglepetéseket is.

A rendező mókás figurák sokaságát vonultatja fel: miközben Bobby élete Los Angelesben bonyolódik olyan új barátokkal, mint a kellemesen bohém Parker Posey–Paul Schneider házaspár, egyik bátyja (Corey Stoll) New Yorkban gengszterkedik, és még egy botcsinálta filozófus is akad a családban, naná. És akkor a fenomenális ezüstszínű estélyiben bevonuló Blake Livelyig még nem is jutottam el, de ő már a filmnek a túlbonyolított, elnehezülő részéhez tartozik sajnos.


Blake Lively


Woody megkedvelteti velünk a figurákat egy pillanat alatt, most is simán megteremti a tőle megszokott szeretetteljes, könnyedén szarkasztikus hangulatot, a színekkel pedig egyenesen elbűvöli a nézőt – a Vittorio Storaro operatőr unszolására életében először digitálisra forgató mester Hollywoodja olyan meleg színekben fürdik, hogy még a bézs is majdnem narancssárga, szinte melenget bennünket –, a tempót viszont ezúttal elvétette. A pattogós jazz ritmusára kellene, hogy minket is magával ragadjon a kibontakozó szerelmi dráma, ehelyett egyre vontatottabbá válik a cselekmény, és egy ellaposodó huzavonába folyik át, ami egyre kevésbé köti le az embert. Kár érte, mert egy picit feszesebbre vágva egészen kerek darab lehetett volna, így viszont a teljes mezőnyből csak úgy a 35. hely tájára tenném.


Jodie Foster felpörgött

A fesztivál második napján, 12-én vetítették a hivatalos programban, de versenyen kívül Jodie Foster Pénzes cápa (Money Monster) című rendezését, amely május 26-án már a magyar mozikba is megérkezik. Az előzetesből kirajzolódó közhelyes „szemétláda pénzember kontra becsületes, elkeseredett kisember” alapállás nem ígért sok jót, és Foster eddigi rendezői munkássága sem feltétlenül illethető a lenyűgöző jelzővel (emlékszik még valaki A hódkórosra?), de alacsony elvárásaimhoz képest kellemesen csalódtam ebben a nem éppen eszes, de profin működő filmben.


Julia Roberts a Pénzes cápa című filmben


George Clooney alakítja Lee Gatest, egy népszerű pénzügyi tévéműsor magából szívesen majmot csináló házigazdáját, akit egy szép napon élő adásban túszul ejt egy Kyle nevű fiatal fickó (Jaco O'Connell), aki Lee egyik korábbi, tutinak beállított tippjére hallgatva elvesztette a kétkezi munkával megkeresett, nagy nehezen összespórolt pénzét. A stúdió falán túl ül Julia Roberts mint adásrendező, a film legkevésbé hihető, ám annál szimpatikusabb figurája. Ha képesek vagyunk eltekinteni olyan apróságoktól, hogy ez a tévés favágásban jártas nő könnyedén előrántja és alkalmazza egy FBI-ügynök vagy túsztárgyaló eszköztárát, aztán percek alatt olyan tényfeltáró újságíróvá vedlik át, aki saját bevallása szerint addig véletlenül sem volt, akkor persze semmi gond.

De igazából nincs idő ilyeneken fennakadni, annyira pontos a forgatókönyv és a rendezés. Foster és csapata rendes hollywoodi filmet csinálnak, ostoba üzenettel, viszont olyan ritmussal, ami az első perctől az utolsóig nem ereszti el az embert: amikor azt akarják, hogy izguljunk, izgulunk (ez szinte a teljes játékidő), mindig annak drukkolunk, akinek éppen kell, és amikor meg kell hatódni, bizony elszorul a torkunk. Iparosmunka ez, nem több, de Clooney bárgyúságot és magabiztosságot nagyon jó arányban keverő alakításával és Roberts sármjával együtt bőven megér egy mozizós péntek estét. Bocs, Kyle, de itt senki nem fogja visszakövetelni a pénzét.