Forradalmiság helyett unalom a Ludwig orosz kiállításán

Fotó: Ludwig Múzeum / Rosta József

-

Idén nyáron a Ludwig Múzeumban két kiállítást is rendeznek orosz alkotók műveiből. A Vörös horizont nyílt meg elsőként, azonban a kiállításon nem sok forradalmi lendületet és iróniát fedeztünk fel, inkább sok termen keresztül hömpölygő avítt unalmat találtunk.


A Ludwig Múzeumban nemcsak a Vörös horizont. Orosz és ex-szovjet művek a Ludwig Múzeum gyűjteményében című tárlat tekinthető meg szeptemberig, hanem rövidesen megnyílik a Szentpétervári Neoakadémizmus című kiállítás is, ami aztán végképp vörös ködbe burkolja majd a múzeumot, hiszen így az épület két szintjén két időszaki kiállítást is az orosz művészet bemutatásának szentelnek.

Mivel a Vörös horizont esetében a múzeum saját anyagából válogatott a kiállítás rendezője, Farkas Viola, most egyszerre két gyűjteményi kiállítás látható a múzeumban (a 2. emeleten a Vörös horizont, a 3-on az állandó kiállítás), ami a múzeumi gyakorlatban viszonylag ritka jelenség. A Vörös horizonton látható művek feltehetően nem az intézmény legtöbbet mozgatott darabjai, már ami a kölcsönzéseket illeti, és vélhetően az elmúlt évek gyűjteményi kiállításain se nagyon láttuk az itt kiállított munkákat. Ami talán nem is véletlen.


Tatjana Grigorjevna Nazarenko: Reklám és információ


Nem vörös, hanem seszínű

A teljes második szintet betöltő anyag - ki gondolta volna, hogy ennyi orosz van a gyűjteményben? - a cím sugallta benyomással ellentétben egyáltalán nem forradalmi, nem vörös, hanem inkább olyan seszínű. A kiállítás hömpölyög, mint a Don folyó, csendesen és végeérhetetlenül, kevés kivételtől eltekintve festmények szinte minden teremben, akadémista és nem akadémista művészek váltják egymást, az ember alig győzi olvasni a rengeteg művészcsoportosulásról-, körről, alternatív formációról szóló ismeretanyagot. Nonkonformista moszkvai avantgardisták klubja (KLAVA), Újak csoport, az ebből kinövő Új Művészeti Akadémia, Óvoda művészcsoport, Cupido csoport, Majakovszkij baráti klub… Az az érzésünk, hogy a művészlét a hetvenes-nyolcvanas évek Oroszországában egyet jelentett a legalább két művészkollektívában való részvétellel vagy legalább egynek a megalapításával. És őszintén szólva, lehetségesnek tartom, hogy ez a kollektivizálódás vette el az energiát maguktól az alkotásoktól, abban kimerült a forradalmi lendület, és a művekre már nem futotta.


Dimitrij Zsilinszkij: Kettős portré: Irene és Peter Ludwig


A művek, melyek néhány kivételtől eltekintve főként a nyolcvanas évekből valók, nem tekinthetők formabontónak, radikálisnak, de igazán érdekesnek sem. Ennek persze megvan a maga oka. Az itt kiállított anyag elsősorban a múzeumalapító Ludwig házaspár, a műgyűjtő Peter és Irene Ludwig vásárlásaira épül. A nyugatnémet gyűjtők már a hetvenes években vásároltak orosz műveket, először avantgárdokat, majd fokozatosan kortárs munkákat is. A Szovjetunió fennállása alatt műtárgyvásárlásaikat a hivatalos szovjet művészetközvetítő irodákon keresztül bonyolították. Így aztán nem meglepő, hogy a radikalizmus vagy éppen a szókimondó rendszerkritika hiányzik a kiállított anyagból. Persze, akadnak köztük a maguk módján kritikus művek: a hetvenes években bizonyára nem kis feltűnést keltett a térbe helyezett kubista csendéletként ható, az avantgárd kollázs elemeit három dimenzióba ültető szobor triptichonszerűség (Borisz Orlov: Büszt Rasztrelli stílusában (A császár), 1973) vagy Jurij Leidermann konceptuális szójátékokon alapuló munkái (Megszületett, vidám, meghalt, 1989).


Jurij Leiderman: Megszületett, vidám, meghalt


De nem könnyű feladat az ellenállást felfedezni a propagandafestészet helyett a hétköznapi témák és helyszínek feldolgozásával tüntető, ám sem formailag, sem tartalmilag sok izgalmat nem hordozó művekben (Natalja Nyeszterova: A Novij Jafon-i vízesés, 1981), illetve az erőszakosan oroszosított területek művészeinek forradalmiságát észrevenni például a litván vidék és népi kultúra ábrázolásával talán demonstráló, kicsit chagalli, kicsit fauvista, de mindenképp az avantgárd hagyományban ragadt munkákon (Rimas Zigunas Biciunas: Csendélet népies szobrokkal, 1983).

Talán a megrekedés az avantgárdban lehet a művek közös nevezője: vannak impresszionista hatásokat idéző tájképek (Edgars Iltners: Tavaszi reggel, 1977), az expresszionisták városábrázolását felvillantó urbánus jelenetek (Oleg Vukolov: Az eső, 1980), vagy éppen előttük tisztelgő művek, mint például a Max Beckmannt magát is megjelenítő Mihail Romagyin-festmény (Horizont, 1986). Nonfiguratív, absztrakt művek váltakoznak látomásos festészeti hagyományból táplálkozó munkákkal, jelen van az avantgárd portréábrázolás – egyébként a kiállítás talán egyik legszebb darabjában (Igor Szmirnov: Majakovszkij portré, 1987).


Dimitrij Zsilinszkij: Kettős portré: Irene és Peter Ludwig


Ilyen szobrok közt levegőhöz jutni is nehéz

A huszadik század első felének festészeti palettája tárul elénk a termek hosszú során keresztül. A kevés szoborról, mint például Leonyid Baranov egy teljes termet megtöltő szobrászati panteonjáról – amire a kiállítás kísérőanyaga külön felhívja a figyelmet – meg talán jobb lenne nem is beszélni. A Puskinnak ajánlva (1981) című szoboregyüttes híres orosz írók és feleségeik életnagyságú (és hűségű) szoborportréját foglalja magában. A neoklasszicista giccsek között ténferegve levegőhöz jutni is nehéz, nemhogy a falszöveg emlegette iróniát megtalálni a műben. Ha nem a hetvenes-nyolcvanas években készült munkákról lenne szó, nem is csodálkoznánk.


Baranov Leonyid Mihajlovics: Puskinnak ajánlva

Leonyid Baranov: Puskinnak ajánlva


Így azonban csak az értetlenkedés és az unalom marad, amin a kiállítás témacsoportokra történő felosztása (Munkás, Isten, Emlékezet, stb.) sem segít. Egyfelől, mert a tematika nem, vagy csak alig vehető észre, másfelől pedig csak ráerősít a kiállítás avítt jellegére Egészében véve az összkép a nyolcvanas éveket, a kis szabadságot, de még nem merészséget, a Szovjetunió előtt kényszerből még mindig tisztelgő, de ebben magát kényelmetlenül érző seregszemlék világát idézi.

Persze, mondhatjuk, hogy a kiállítás rendezőjének nem volt könnyű dolga, hiszen adott anyagból, magából a gyűjteményből kellett dolgoznia, de mégis. Olybá tűnik, mintha a szervezők ellőtték volna az összes puskaporukat a Blue Nosisszal és Oleg Kulikkal, a kortárs orosz és ukrán művészet sztárjaival, akiket 2014 tavaszán, az Átmenet és átmenet című kiállításon mutattak be. Ők a kortársak, a radikálisok, a félelmet nem ismerők, az itt látottak pedig a másod- és harmadvonal, akiket nehezen tekinthetünk ezek előfutárainak.


Gia Edzgveradze: Kalapács

Gia Edzgveradze: Kalapács


A kiállításnak persze akad néhány fénypontja, a grúz Gia Edzgveradze a kiállítótérben szétszórt, 2009-es sorozatának darabjai (Szúnyogoktól megzavart nyúl, Gyönyörű arcot csókolgató, boldog legyek) üdítő kivételt jelentenek ironikus, groteszk hangvételükkel. Épp így a vélhetőleg a Munkás szekcióban elhelyezett (de akkor mit keres a terem közepén a Ludwig házaspárt mecénási pózban ábrázoló, a maga nemében szintén páratlan portré?) fotórealista mű, A harmadik már fölösleges (1988), Szemjon Fajbiszovics munkája előtt is elidőzünk, mert szinte mellbe vág a hetvenes-nyolcvanas évek fojtogató, nyomasztó légköre, ami a képből árad. Automatikusan Méhes László hetvenes évekbeli Langyos víz-sorozatát juttatja eszünkbe – és már itthon is vagyunk. Fajbiszovics festményében a legnyomasztóbb azonban valószínűleg az, hogy a mai Oroszország, de talán egész Kelet-Európa képét is megidézheti a mostanra már munkájukat vesztett, kilátástalanságba vesző és az alkoholizmusba menekülő kisemberek képével.

Na, de hogy kerül a mecénás házaspár portréja a Munkás szekcióba? Erre a kérdésre valószínűleg nincs válasz, ez a kép is a gyűjtemény része, el kellett helyezni valahol, és végeredményben a műgyűjtés is munka, mégpedig igen fáradságos tevékenység. Dmitrij Zsilinszkij Kettős portréjában valóban az a lenyűgöző, hogy a reneszánsz mecénásportrék korabeli változatát láthatjuk 1981-ből. A Ludwig házaspár enteriőrben, műkincseik között ábrázolva, decens pózban, majd pedig, a portré másik oldalán kitárul mögöttük a (vörös?) horizont a Kölni dómmal a háttérben – szinte hiányoljuk a lekicsinyített Ludwig múzeumot a gyűjtő kezében, amint a városnak ajánlja, ahogy az egy igazi mecénáshoz illik...


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!