Fordult egyet a világ – kétszáz éve volt a waterlooi csata

Fotó: AFP / GEORGES GOBET

-

Kétszáz éve vívták Napóleon utolsó csatáját Waterloo mezején, ahol a franciák vereséget szenvedtek az egyesített brit-németalföldi-porosz erőktől. Aznap véget ért egy nagyon hosszú, 23 évig tartó háborús időszak, ami teljesen kimerítette Franciaországot, de egész Európa megváltozott. Victor Hugo szavaival: elkezdődött a nagy XIX. század.


Napóleon császár – már ha létezett egyáltalán ilyen személy – még élt az Atlanti-óceán közepén, Szent Ilona szigetén, amikor 1819-ben egy angol teológus, bizonyos Richard Whately kiadta a Történeti kétségek Bonaparte Napóleonnal kapcsolatban című pamfletjét. Ebben a korban közismert tény volt a császár léte, de látta valaki személyesen? Na ugye! Az összes, róla szóló fantasztikus történet nehezen hihető, és honnan is származik? Persze, hogy az újságokból, amelyek teljesen megbízhatatlanok.

Whately műve persze ironikus válasz volt David Hume szkepticizmusára, ami akkoriban eluralkodott a teológiában is. Már a címe is egy másik könyvre, a néhány évvel korábban megjelent Történeti kétségek a Názáreti Jézussal kapcsolatban című kiadványra utal. Bár Whately mintát mutat a későbbi nagy tagadóknak – a holokausztot megkérdőjelezőknek, vagy Heribert Illignek, aki kitalált középkornak minősített mintegy háromszáz évet –, akkoriban kevesen vehették komolyan: még sokan éltek, akik részesei voltak az eseményeknek, például a kétszáz éve lezajlott waterlooi csatának.

„Waterloo a XIX. század fordulópontja. Szükséges volt a nagy ember eltűnése, hogy megérkezhessen a nagy század” – írja Victor Hugo A nyomorultakban, jól megfogalmazva, hogyan látták a legtöbben a Napóleon végső bukását hozó ütközetet. A csata persze csak egy nap a történelemből, sokkal fontosabbak az előzményei és a következményei, illetve sokkal érdekesebb, hogy miként emlékszik rá az utókor. Az irodalomra gyakorolt hatásáról külön is írtunk. Ha valakit a harcászati részletek érdekelnek, a magyar nyelvű Wikipedián is kellően részletes leírást talál.



Ami az előzményeket illeti, Napóleon nem Waterloonál bukott meg, hatalma már megingott a katasztrofálisan végződött 1812-es oroszországi hadjáratban majd a következő évben a Lipcse mellett vívott „népek csatájában”. 1814-ben még tekintélye maradványait megőrizve vonult vissza Elba szigetére, de egy évig sem tudott nyugodtan ülni, és újra partra szállt Franciaországban. Sokat elmond a Bourbon-restaurációról, hogy puskalövés nélkül vonulhatott Párizsig, de második uralkodása kudarcra volt ítélve – senki nem gondolhatta, hogy a 23 év háborúskodásban kivérzett Franciaország újra szembeszállhat mindenkivel.

A napóleoni háborúk alatt Franciaország mintegy egymillió embert vesztett, de az egész Európa megsínylette a még Bonaparte előtt, 1792-ben kezdődött konfliktushalmazt. Waterloonál ez véget ért, ami hatalmas megkönnyebbülést hozott. És a győztesek meglepően engedékenynek mutatkoztak – főleg azért, mert már egymásra figyeltek. Szemben például az első világháborút lezáró békeszerződések szellemével, a bécsi kongresszuson nem törekedtek Franciaország megalázására és végzetes meggyengítésére, mindössze vissza kellett térnie 1792-es határai mögé.


Hagyományőrzők játsszák újra a csatát minden évben. És mindig a britek nyernek


A francia hegemónia majdnem kétszáz éve azonban ennek ellenére véget ért. Ha mindenképpen egy másik csatához akarjuk kötni, akkor ez a korszak az 1643-as Rocroi-i csatával kezdődött, amikor Enghien hercege vereséget mért a korábban az európai csatamezőket is uraló spanyolokra. A Waterloo utáni Európában sokkal kiegyensúlyozottabb volt a helyzet, Franciaország mellé felsorakozott Poroszország, Oroszország, a Habsburg Birodalom, és immár katonai nagyhatalomként kellett számolni Nagy-Britanniával is.

A tengereken már Nelson admirális biztosította a megkérdőjelezhetetlen brit uralmat 1805-ben, a trafalgari csatában, de Arthur Wellesley, Wellington hercege a szárazföldön is megteremtette a nagyhatalmi státuszt. Wellesley 1808-ban szállt partra először Portugáliában, hogy beavatkozzon az úgynevezett félszigeti háborúba, a hadjárata pedig Waterloonál ért dicsőséges véget. A napóleoni háborúkban aratott győzelmével Wellington mintát is teremtett: Britanniában 1914-ben és 1940-ben is úgy hitték, egy kicsi, jól szervezett hadsereg átdobásával képesek eldönteni az európai konfliktusokat, de akkor már ez nem vált be annyira.

A waterlooi csata számos ország történetében hozott fordulatot, ha nem is azonnal. Norvégia Svédország uralma alá került, Finnországot az Orosz Birodalomhoz csatolták. Hollandia visszanyerte függetlenségét – Wellington seregében sok németalföldi katona szolgált –, a korábbi köztársaság királysággá vált, és hozzájuk csatolták a mai Belgium területét is. Az együttélés csak 15 évig tartott, Belgium 1830-ban egy rövid felkelés után elnyerte a függetlenségét. A belgák – már ha létezik ilyen nép, és nem csak vallonok meg flamandok – máig nagyon büszkék Waterloora, a csatatéren egy hatalmas gúlát hordtak össze földből, ezen áll a bronz oroszlános emlékmű. A kétszázadik évfordulóra még egy 2,5 eurós emlékérmét is kiadtak, állítólag kifejezetten a franciák bosszantására.


Az oroszlános emlékmű a waterlooi csatatéren


Napóleon még 1806-ban megszüntette a Német-Római Császárságot is, amivel állandósította a német államok széttagoltságát, de ugyanakkor meg is ágyazott a porosz vezetésű egységnek. A császárság megszüntetésével ugyanakkor formailag is függetlenítette a Habsburg tartományokat a többi német területtől (I. Ferenc már 1804-től viselte az Ausztria császára címet), közvetve tehát megalapozta a német egységnek azt a módját, ami 1871-ben valósult meg, Ausztria nélkül.

Még a magyar történelemre is hatással voltak a napóleoni háborúk. A magyar nemesség profitált a hadakozásból, hiszen kelendő árucikk lett a gabona és a marha. A francia forradalom utáni években azért is nagy volt az egyetértés az udvar és a magyar rendek közt, mert mindkét fél tartott a forradalomtól. 1812 után azonban I. Ferenc tizenhárom évig nem hívta össze az országgyűlést, az állandó pénzzavarban lévő kincstár pedig kétszer – 1811-ben és 1816-ban – is leértékelte a pénzt, amivel komolyan megcsappantotta a magyar nemesség vagyonát. Ez a hangulat ágyazott meg az 1825-ös országgyűlésnek, amivel kezdetét vette a reformkor, ami aztán az 1848-as forradalomhoz vezetett.