Fontos, hogy a megfelelő helyen borotváld magad? Öt énekesnő új lemeze

-

Dalok a szexről, a magányról vagy éppen a technológiáról. Öt énekesnő, akik jól ismert műfajok – pop, R&B, blues, különféle elektronikus zenék – szabályait felhasználva és egyben fel is rúgva mondanak olyasmit, ami a hagyományos kereteket szétfeszíti. FKA twigs, Jenny Hval, Unknown Child, Holly Herndon és Dawn Richards lemezei.


Holly Herndon: Platform


Holly Herndon Platform című lemeze csupa nyüzsgés, első hallásra akár kibogozhatatlan káosznak is tűnhet. Emberi hangok (főleg Holly Herndoné), viszonylag kemény dobok és néha felmorgó basszusok, valamint eléggé hagyományos hangzású szintik adják a gerincet. Azonban az emberi hangok apró darabokra szakadnak, amelyek vagy összeállnak dallamokká, vagy nem; a ritmus is mindig újra megbicsaklik, vagy túlságosan besűrűsödik. Ezek közül pedig digitális zúgások és hol felismerhetően, hol sejthetően valós eredetű zörgések, puffanások, kattanások repkednek össze-vissza.



Ám hamar kiderül, hogy valójában kicsit sem kaotikus a lemez, főként Holly Herndon folyamatos és hangsúlyos jelenlétének köszönhetően (noha amúgy sok a közreműködő). Egyrészt jelen van a hangja: szinte mint az ún. szintiszőnyegek, mindig ott szól valamilyen szaggatott, nyilvánvalóan digitálisan manipulált, mégis emberi vonását is megőrző kórusként, néha kissé „operai” hatást keltve. Másrészt hallható, hogy egy aprólékos műgonddal dolgozó alkotó rendezte el az utolsó, a ritmust látszólag megtörő zörejcsomót is – és ügyelt arra, hogy a szakadásokból valójában egy másik, talán nehezebben, de azért követhető ritmus alakuljon ki.

Ezért nem túlzás, amit a félév legjobb lemezeiről szólva írtunk róla: hogy ez egy poplemez, amely ráadásul szép. Mi több, még üzenete is van: egyfajta technológiai optimizmus, az internet által lehetővé tett új, központ(osítás) nélküli kommunikációt ünnepli. (Ez nyilván nem a Facebook, a Stanfordon doktoráló Herndon nem hülye. A témában érdemes elolvasni ezt az interjúját.)


Holly Herndon


Herndon lemeze mintegy leképezi az, ahogy a zenében a technológia és az ember együttműködik. Hol úgy tűnik, hogy az algoritmusok legyőzik az „emberit”; hol együtt hoznak létre új minőséget. Kissé talán paradox módon viszont azok a legemlékezetesebb pillanatok – a Morning Sun, az An Exit és a Home című számokban –, amikor a legegyszerűbben kibukkan a kontrollált káoszból egy szép dallam, és maga köré rendez minden mást.


Jenny Hval: Apocalypse, Girl


„Mi az a puhapöcs rock?” – kérdezi a norvég Jenny Hval új lemeze első számának elején. Nem sokkal később az is elhangzik, hogy „hatalmas kapitalista csikló”. Ez azonban részben átverés.

Az Apocalypse, Girl nevén nevezi azt, amit kell, mégpedig elég sokszor; de nem botrányos, nem szexi (vagy nem úgy), és nem is dühöng. Hanem leginkább kérdez, miközben néha viccel, néha megráz, néha pedig egyszerűen szép. Jenny Hval hol rendesen énekel, szép, magas, vékony hangja van; hol a nagyobb kifejezőerő kedvéért kilép a hagyományos keretek közül, mondjuk már a „szabályoson” túlmenve elvékonyul a hangja, vagy az erős éneklés szinte kiabálássá fajul; hol pedig beszél: ilyenkor tud a leginkább kíméletlen lenni. A producer Lasse Marhaug, a norvég zajzene talán legnagyobb alakja, de a zene csak néha avantgárd csiszatolás-zörgés (a közreműködők közül Okkyung Lee csellista és Rhodri Davis hárfás e világ legjobbjai közé tartoznak), máskor minimalista, lebegő kamarazene; ám legtöbbször ritmikus, könnyen fogyasztható. Többen triphopnak mondják (a Jaga Jazzist billentyűse, Øystein Moen is játszik a lemezen, valamint Thor Harris dobos a Swansból), bár annyira lecsupaszított, hogy semmiképpen nem szabályos.



Zeneileg, hangulatilag is sokszínű lemez tehát az Apocalypse, Girl, de nemcsak maga Jenny Hval igen erős egyénisége fogja mindezt össze, hanem az is, hogy egyetlen témát jár körül sok szempontból: puha pöcsök, kapitalista csiklók, tehát a legszemélyesebb testi érzések, vonzódások, félelmek és hibák, illetve a társadalmi elvárások összefonódását. Jenny Hval nagyon okos („Mondtam már, és mondom újra: komplex vagyok és intellektuális” – énekli egy számban; és egyébként nagyon jó cikket írt arról, hogy mit jelent az, hogy Björk „túl személyes”) – ámde ennél is nagyobb szövegírói és még inkább énekesi érdeme, hogy az „okos” megközelítésekről megmutatja, milyen zavarba ejtő módon húsba vágóak.


Jenny Hval

Jenny Hval


„Mit jelent az, hogy törődsz magaddal?” – kérdi egy számban. Több konvencionális válasz is elhangzik, ironikus távolságtartással („Szerzel pasit. Szerzel pénzt. Megházasodsz. Teherbe esel.” – vagy éppen „A megfelelő helyeken borotválod magad”), mígnem eljut egy másik kérdésig: „Mi az [az önmagad], amivel törődsz?” A kérdés egyszerre triviális és végtelenül absztrakt – és bár egyértelmű válasza szerencsére Jenny Hvalnak sincs, megmutatja, hogy egyben nincs ennél égetőbb kérdés sem.


Dawn Richards: Blackheart

Dawn Richards, Blackheart


Az itt szereplő énekesnők közül Dawn Richard lemeze a legfurább, vagy legmeglepőbb módon fura - és nem annak ellenére, hanem részben pont azért, mert ő jön a legpoposabb irányból.

Először egy tehetségkutatóban összerakott lánycsapat, a Danity Kane tagjaként tűnt fel, majd Diddy Dirty Money projektjében szerepelt. Nem kérdés tehát, hogy ún. jó hangja van, és hogy kisujjában van az, hogyan kell összerakni egy jól megcsinált popszámot. Nem is az a meglepő, hogy az előbbit, a hangját sokszor effektezi (azért bőven hallatszik, hogy mit keresett egy tehetségkutatóban), hanem az, hogy a popszámok szerkezetét apró darabokra szedi.



Az előző szólólemezzel, az R&B-be még a szélén beleférő – és néha egészen csodásGoldenhearttal megkezdett trilógia az év elején megjelent második része, a Blackheart olyan, mintha kicsit furi, de alapvetően rendes, elektronikus R&B dalokból kiszedték volna az intrókat, átvezetéseket, levezetéseket, kitérőket, és ezekből raktak volna össze dalokra messziről emlékeztető valamiket. (Árulkodó, hogy a 14 számból öt intro, outro, interlude, pedig többségük nem is rövid.) A Dawn Richard és a szép nevű Noisecastle III producer által készített alapok pedig minimalisták, a tánczene house-osabb, egyszer-kétszer EDM-közeli végétől a sűrűbb és/vagy minimalistább ritmusközpontú darabokig bejárják az elektronikát, hol pedig sötétkedő gitár, vagy fuvola, zongora, netán afrikai hatású ütősök lépnek be rövid időre. Ezek is messzire elkerülik a megszokott struktúrákat.


Dawn Richards

Dawn Richards


Mindez azt eredményezi, hogy az itt tárgyaltak közül látszatra legpoposabb lemez tartalmazza a legkevesebb emlékezetes pillanatot. Még amikor Dawn Richard egyszer csak a semmiből előránt egy nagyívű refrént, az sem lesz slágerszerű, mert akkor meg csak az van, és hiányzik körülötte az a kontextus, ami egy nagy refrént valóban azzá tesz. Ez viszont nem hiba: a Blackheart végső soron leginkább a folyamatzenéhez hasonlítható, amelyben elmerülni kell, és nem részleteket kiragadni belőle – miközben a felhasznált eszközök jó része éppen különálló dalok építőelemeiként szokott funkcionálni, erre lett kitalálva. Ettől aztán különösen zavarba ejtő élmény: tudom már, hogy mit lehet várni tőle: rengeteg nagyszerű részletet, amik aztán feloldódnak az egészben; és mit nem lehet várni tőle – és mégis mindig újra meglep.

Jóval megszokhatatlanabb, mint mondjuk a váratlan kanyarokat tucatszám szállító Holly Herndon. Ez persze jó is, és frusztráló is: lehet, hogy még sokszor visszatérek a lemezhez, de simán lehet, hogy egyszer csak nem hallgatom meg többet és kész. De néhányszor (és nem egyszer) mindenképpen érdemes.


Unknown Child: Unknown Child

Unknown Child


Az Unknown Child a Gustave Tiger énekeseként is ismert Szurcsik Erika szólóprojektje. Elsőre nem nagyon illik ebbe a sorba, hiszen nyilvánvalóan házilagos körülmények között készült: az egy-egy ismétlődő gitármotívumra és/vagy orgonára (vagy ilyen hangzású szintire) épülő dalokat több-kevesebb „természetes” lo-fi zúgás veszi körül. Az Unknown Child abban az értelemben „alternatív”, amely értelembe belefér a szűkebben vett énekes-dalszerző hagyományok mellett sok minden, a gothtól akár a bluesig.



Egy kicsit is figyelmesebb hallgatás megmutatja, hogy az ének a legtöbb dalban megkettőzött. Amitől nem csak dúsabb lesz a minimalista zene, hanem ennél bővebb jelentése is van. Hiszen a dalok alaptónusa a magányos, melankolikus szemlélődés – amely szemlélődésben a lírai én szépséget, ebben pedig – talán, valamennyire – vigaszt talál. (Az első számban például csak nézi és hallgatja a párját, és tudja, az hamarosan elhagyja őt.) Az ének megkettőzése egyrészt a magány ellenszere, másrészt egyben nyilván fokozása is: mással nem, hát magával tud duettet énekelni.


Unknown Child

Unknown Child


Valamint egy másik kettősséget is belevisz a zenébe, vagy inkább megbonyolít: az „amatőr” és a „profi” viszonyát. A dalok vonzerejéhez – túl azon, hogy úgy egyszerűen: jók – hozzájárul, hogy hallatszik rajtuk: Szurcsik Erika tényleg a kváziműfaji elnevezést adó hálószobában énekelte fel az egészet. Ugyanakkor az, ahogy eljátszik saját hangjával, illetve két hangja egymással, kifejezetten ügyes; néha ráadásul olyan fordulatokat használ, amelyeket a „nagy énekesnőktől” szoktunk meg. És egy újabb szint: persze mindezt a „technika” teszi lehetővé, vagyis belehallhatjuk a lemezbe azt is, hogy mára mindenki számára elérhető az a technológia, amely korábban csak a kiválasztott keveseknek – és ez bizonyos értelemben a magány ellenszere lehet, vagy egy új formájának eszköze.

(Nem titok amúgy, hogy a lemez, amelyhez 90 oldalas könyv és három plakát is tartozik, képzőművészeti diplomamunka, ami szintén egyfajta átmenet a „profi” világba – ez ráadásul a képzőművészet és zene itt most nem tárgyalható, bonyodalmas viszonyát is felveti.)


FKA twigs: M3LL155X

FKA twigs, Melissa


FKA twigs, akiről részletesen itt írtunk, egy szűk húszperces EP-vel állt elő nemrég. A M3LL155X (vagyis Mellissa) is megérdemli, hogy röviden foglalkozzunk vele.

FKA twigs megtartotta legfőbb jellegzetességeit: vékony hangja ugyanolyan magabiztosan ugrál a regiszterek között, és ugyanolyan magabiztossággal nyúl „rizikós” témákhoz, szexhez, alávetettséghez. Hol előtérbe állított, hol effektekkel elváltoztatott hangja most határozottabb, van sok emlékezetes, nagyívű (és bizony, akármennyire is nem szeretné: R&B-s) dallam, dögösség. Az ének mögé pedig bátrabban popos kíséret került. Maradt valami a korábbi szaggatott, megbicsakló és a ritmikus zajokat használó megközelítésből, de az eleje felé többször kemény gitárok zúgnak fel, és az ipari zene poposabb oldala juthat eszünkbe (a Nine Inch Nails környéke); később pedig a hiphop is előkerül, majd a sűrű, ritmusközpontú basszuszene.


FKA Twigs Performs At The Brighton Dome

FKA twigs


„Bátrabban popos”, írtam, ami önellentmondásnak tűnhet. Ugyanakkor gyakran megfigyelhető, hogy azok, akik „egyedi” zenét szeretnének csinálni, ódzkodnak az „egyenpoptól”. FKA twigsben is éreztem korábban ilyen hajlamot. A M3LL155X azért érdekes, mert itt levetkőzte ezt: magabiztosabb, elhiszi, hogy egy hagyományos értelemben fogós dallam, jól bevált műfaji fogás még nem jelenti az önfeladást. Most már én is jobban elhiszem, hogy benne van egy igazán nagy lemez lehetősége. (Az EP társproducere egyébként az a Boots, akiről a legtöbben akkor hallottak, amikor kiderült, hogy Beyoncé 2013-as lemezének jó részén is dolgozott; azóta sokan várják, hogy végre néhány saját számnál többet hallhassanak tőle.)

A M3LL155X öt számából négy szerepel ebben a videóban, amelynek megtekintését kiskorúak vagy érzékeny munkatársak társaságában nem ajánljuk.



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!