Fontos dolgok történnek a norvég benzinkutakon

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

Per Petterson a kortárs norvég irodalom egyik legfontosabb írója. Könyveit ötven nyelvre fordították le, a Lótolvajok hozta meg számára a világhírt, nálunk legutóbb a Megtagadom című regénye jelent meg. Kommunistákat övező tabukról, Goebbels kedvenc írójáról, a „sötét” nevű falu nem létező szimbolikájáról, valamint az elektromos autók vidéki népszerűségéről beszélgettünk vele.


Többször beszélt arról, hogy nem használ vázlatokat a regényíráshoz. Ez a Megtagadom esetében is így volt? Ez mégis sokkal összetettebb, mint a korábban magyarul megjelent munkái.

Valóban nem használok semmiféle vázlatot vagy jegyzetet. Persze mindig van egy gondolatom, ami mentén elkezdem írni a történetet, de körülbelül 10 oldal után már egészen máshol tartok. Konkrét elképzelések helyett különböző hangok, érzések, a való életből bevésődött emlékek irányítanak. A Megtagadom esetében például hallottam egy ismerősöm ismerőséről, aki súlyos beteg lett, és ezt a traumát úgy próbálta feldolgozni, hogy horgászni kezdett. Ebből alakult ki az egyik főszereplőm. Aztán elképzeltem ezt a jelenetet Oslóban, és azt, ahogy hogy egy másik valaki végignézni az egész horgászós ügyet, és innen már alakult a másik főszereplőm. És végül beugrott egy régi emlék gyerekkoromból, amikor Oslo külvárosában éltünk, és egyszer láttam, ahogy az egyik szomszéd, egy kukásautó-sofőr csúnyán megrugdalta a fiát – és így össze is állt a karakter.

Karakterei vállát elég sok gond nyomja, viszont úgy tűnik, mintha harmóniát találnának az Oslo és a vidéki helyszínek közötti ingázásban. Sokat utaznak országon belül a norvégok?

Norvégiában nem különleges, hogy országon belül változtatnak lakhelyet, és az is gyakori, hogy Oslóból vidékre költöznek az emberek. Én is egy ilyen példa vagyok, mert Oslo keleti, leginkább munkások által lakott részébe születtem, ott házasodtam, ott alapítottam családot. De már 20 éve egy kis farmon élek, egy Mork nevű városka mellett (ez Oslótól több mint 100 km-rel délre fekszik). Mork szerepel is a Megtagadomban, és mivel a neve azt jelenti norvégul, hogy „sötét”, ezért sokan mondták, hogy áh, micsoda szimbolikával dolgozom, pedig nem.


Per Petterson


A norvégok, a város és a vidék kapcsolatához az is hozzátartozik, hogy akármelyik városban is éljünk, pillanatok alatt a természetben találhatjuk magunkat. Például Oslo bármelyik pontjáról húszpercnyi autózás vagy vonatozás után egy erdő közepére vagy egy fjord lábához érkezünk. Én is így nőttem fel, apám mindig kivitt az erdőkbe, és ma is rendszeresen viszik a szülők a gyerekeket a természetbe, együtt mozognak, sportolnak télen-nyáron, és ennek a fajta időtöltésnek folyamatosan növekedik is a népszerűsége.

A könyveiben nagyon sok a benzinkút...

Ennyire feltűnő lenne? Túl sokan megjegyzik! Az a helyzet, hogy vidéken nincs túl sok buszjárat, viszont nagyok a távolságok, és ezért egyszerűen mindenki autóval jár, az autósok pedig a benzinkúton találkoznak. Itt javítják az autókat, itt beszélik meg a dolgokat. Morkben például négy fontos intézmény van: egy élelmiszerbolt, egy bank, egy iskola és egy benzinkút. Az én életemben amúgy sokáig nem játszottak nagy szerepet a benzinkutak. 41 éves voltam, amikor Morkbe költöztem, addig nem is volt autóm. Most meg már mindenhova kocsival közlekedem, és a benzinkúton találkozom az emberekkel.


Per Petterson a magyarul megjelent könyveivel


Mi lesz a benzinkutakkal, ha egész Norvégiában csak elektromos autók lesznek?

Norvégia tényleg élen jár ezen a téren, az emberek örömmel veszik az elektromos autókat, de vidéken azért még konzervatívabbak. Nem is látni olyan sok elektromos autót, és még nincs is olyan sok töltőállomás. Úgyhogy a benzinkutak még tartják magukat.

A második világháború a Lótolvajok és egy másik, magyarul még nem olvasható könyve, a To Siberia (Szibériába) történetének is fontos része. A háború érdekli a norvégokat?

Azt hiszem, Norvégiában a második világháborúról szóló diskurzus sosem ér véget. Olyan az egész, mintha a norvég lakosság a világháború megszállottja lenne, annyit beszélünk róla. Az én korosztályomnak ez még valamennyire természetes, mert a szüleink sokat meséltek a háborúról, de az utánunk jövő generációnak már sokkal kevesebb tudása van. Évente legalább nyolc könyv jelenik meg a háborúról, igaz, ezeknek úgy a fele az, ami valóban értékes. Én ezt jó dolognak tartom, mert a háború egyes részletei még mindig ismeretlenek, vagy nem értjük annyira őket. 1945 után 10-15 évig minden fekete-fehér volt, voltak a jók, az ellenállók, és a rosszak, akik a nácikkal kollaboráltak. Aztán viszont egyre több mindenre derült fény, és összekuszálódtak a dolgok.


Per Petterson kavargatja a kávéját


A háború után például a kommunistákat egyáltalán nem volt szabad hősnek tekinteni, pedig ők voltak azok, akik a legbátrabb és nagy károkat okozó szabotázsokat és partizánakciókat végrehajtották. Persze nem ők voltak az egyedüli ellenállók, de róluk egyáltalán nem esett, nem eshetett szó. A háború végétől hetven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ő tevékenységüket is elismerjék egy emlékmű formájában.

Regényeinek szereplői sokat olvasnak, többek között Knut Hamsun könyveit is. Ő még mindig ellentmondásos megítélés alá esik Norvégiában amiatt, hogy a nácikkal szimpatizált? (A modern regény megteremtőjeként is ismert Nobel-díjas szerzőtől nemrég új magyar fordításban jelent meg az Éhség – a szerzőről és a könyvről itt írtunk hosszabban.)

Hamsun nélkül nincs norvég irodalom, de világirodalom se, szerintem ő az egyik legnagyobb regényíró, aki valaha élt. Nagyon megelőzte a korát, mert nagyon modern volt. Azonban ő volt az is, aki azt mondta, hogy le kell tenni a fegyvert, dicsőítette Hitlert, és ő volt az is, aki Goebbelsnek ajándékozta a Nobel-díját. Náci volt, és ezt nem lehet letagadni. Hiába írta például számos nagy sikerű művét még a 19. század végén, ott van az 1917-ben megjelent Áldott anyaföld, ami Goebbels kedvenc könyve volt, és Németországban igazi bestseller. Munkásságát mindezek ellenére is muszáj elismerni és tanítani róla az iskolában, de az elképzelhetetlen, hogy közteret nevezzenek el róla.

Persze közvetlenül a háború után egyáltalán nem beszéltek róla sem irodalmi életműve, sem náci múltja miatt, hanem egyszerűen egy elmegyógyintézetbe zárták. Itt írta utolsó regényét is Benőtt ösvényeken címmel, ez az én személyes kedvencem tőle.