Fogjuk a gyerekeinket, és lekapcsoljuk az agyukat

Fotó: Vs.hu / Hirling Balint

-

Nagy kiszúrás a jövő generációival, hogy az oktatás még mindig idejét múlt eszközökkel és módszerekkel próbálja felkészíteni a diákokat az iskola utáni életükre. Sugata Mitrának azonban van egy zseniális stratégiája arra, hogy a rendszer ellenére miként lehet megnyitni a gyerekek elméjét. A Brain Bar Budapest fesztiválon előadó indiai szakértővel a jövőről beszélgettünk, és arról, hogy hogyan adhatunk másoknak többet, mint a Google.


Kevés felnőtt hisz annyira a gyerekekben, mint Sugata Mitra, és az irántuk érzett csodálatát csak tovább táplálja, hogy a gyerekek rendre felülmúlják a várakozásait. Ezért még ma is izgatottan beszél azokról a felismerésekről, amelyekre 15 évvel ezelőtt jutott, és amelyek a TED-előadások egyik sztárjává tették (2013-ban a TED Prize győztese lett ezzel). A napokban pedig a Brain Bar Budapest egyik előadójaként járt Budapesten, hogy felforgasson mindent, amit eddig az oktatásról gondoltunk.

Sugata Mitra 1999-ben zseniális kísérletbe fogott. A kollégáival vágott egy lyukat az egyik újdelhi nyomornegyed falán, és beüzemelt egy internetkapcsolattal ellátott számítógépet, majd őrizetlenül ott hagyta. Az egész kicsit úgy nézett ki, mint egy bankautomata. A kíváncsi gyerekek egyből megtalálták, néhány óra múlva már böngésztek a neten, és a társaikat tanították. Ezeknek a gyerekeknek soha nem volt számítógépük, nem tudtak angolul, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi az internet. Egy idő után azonban már dokumentumokat hoztak létre, játszottak, képeket szerkesztettek, angolul tanultak, és ami a legfontosabb: mindezt csoportosan csinálták, és a társaikat is megtanították ezekre a dolgokra.



Sugata Mitrát lenyűgözte az a gyorsaság és az együttműködésnek az a hatékonysága, ahogy a gyerekek mindenféle külső kényszer vagy kontroll nélkül a magukévá tették a tudást. A Hole in the Wall (Lyuk a falban) elnevezésű kísérletet később több más helyen is megismételte, és a gyerekek mindenütt rávetették magukat a tudásra, így Sugata Mitrának találnia kellett végre egy elnevezést, amely leírja a jelenséget. Így született meg az önszerveződő tanulási környezet fogalma, vagyis a SOLE (self-organised learning environment).



Egy olyan paradigmában, amelyben egy gyerek nem kíváncsiságból tanul, hanem azért, hogy legyen belőle valami, nehéz elképzelni azt a fajta motiváló erőt, amelyet a Mitra által körvonalazott önszerveződő tanulási környezet ad.

Sugata Mitra szótárában a „haladni a korral” nem csak üres közhely, és nem győzi hangsúlyozni, hogy mekkora kiszúrás a jövő generációival, hogy az oktatás pont az a terület, amelyik még mindig egy anakronisztikus platformról próbálja felkészíteni a gyerekeket az iskola utáni életükre. A mai iskolák szerinte ugyanis egy letűnt kor termékei, amelyek még mindig úgy működnek, mintha minden tudás a könyvekben lenne, és az ezekben fellelhető információkat az emberi agyban kellene tárolni, hogy szükség esetén bármikor használni lehessen. És persze az uralkodó politikai elit dönti el, hogy melyek legyenek ezek az információk. A diákok pedig a memóriájukért, és nem a kreativitásukért vagy az ötleteikért kapnak dicséretet. Csakhogy – állítja Sugata Mitra – egy olyan világban, ahol ott az internet, ennek már nincs semmi értelme. Lehet, hogy egy 1812-ben élő tanár el sem tudta képzelni, hogy a lovaglás és a vívás valaha nem alapvető képesség lesz, amely nélkül boldogulni sem lehet az életben, de ha belegondolunk, egész jól elvagyunk nélküle.


A Google után minden más

Ami nélkül viszont nem igazán tudunk boldogulni, az az internet, mégis vonakodva engedjük be az osztályterembe. Sugata Mitra percekkel a beszélgetésünk előtt egy skóciai konferencián tartott előadást – Skype-on, a szállodai szobájából. Alapvetés, hogy a munkája – jelenleg az oktatási technológia professzora a Newcastle-i Egyetemen – az internet miatt van folyton változásban, és ez a változás nagyon gyors. „A skóciai konferencián épp most mesélte az egyik előadó, hogy néhány éve, amikor a diákok leültek vizsgázni, a tanár felszólította őket, hogy se számítógép, se számológép nem lehet náluk. Aztán már telefon sem. Most meg az órákat tiltották ki. Mi lesz a következő? A diákoknak talán ki kell venniük majd a fülbevalóikat? – kérdeztem, és a résztvevők persze nevettek. De akkor felvetettem, hogy talán hamarosan elérhető lesz majd a hordható digitális ruha is. Akkor mit tesznek? Vegyék le minden ruhájukat? Ez nevetséges” – mutatott rá a fejlődéssel való hadakozás kilátástalanságára.

Sugata Mitra azt mondja, ő nem bírálja a rendszert, hiszen maga is ennek a rendszernek a terméke, csak arra hívja fel a figyelmet, hogy ha oktatásról van szó, még mindig lovas szekérrel próbálunk meg egyik helyről eljutni a másikra – miközben a járművek terén ennél sokkal szélesebb és korszerűbb a felhozatal.



Mi kell hozzá?

Sugata Mitra oktatási koncepciójának van néhány sarkalatos pontja. Az egyik ilyen a célzottan kaotikus környezet, ami elsőre nem feltétlenül hangzik biztatóan, de a szakember csodálatosan levezeti, hogy ez miért jó. A káoszról általában a véletlenszerűség és a céltalanság jut eszünkbe, matematikai és fizikai kontextusban viszont egészen más jelent: azt, hogy a rendszer tulajdonságai és viselkedése nem jelezhetők előre. Nem azt jelenti, hogy a rendszer sehová sem tart, hanem azt, hogy nem lehet megmondani, merre. „Az oktatás nem pont egy ilyen kaotikus rendszer? Ha rámutat egy hatéves kislányra az osztályban, meg tudja mondani, hogy mi lesz belőle 40 éves korában? Legfeljebb annyit, hogy okos gyerek, biztosan boldogulni fog. Egy tanár is csak ennyit tud megállapítani” mondja a jövőtervezés esetlegességéről. „Egy tanár képességei valójában nagyon korlátozottak, de nem azért, mert rossz tanerő, hanem azért, mert egy kaotikus rendszerrel van dolga.” Minden kaotikus rendszerben rendre felbukkan viszont a spontán rend, és ez az osztályteremben is működhet, csak célzottan kaotikus környezetet kell teremteni hozzá, és várni. A gyerekek nem fognak csalódást okozni.

Mitra elképzelésének a másik kulcsszava a minimálisan invazív tanítás. A sebészetből kölcsönzött szófordulat arra a logikus gondolatra utal, hogy ha mondjuk egy apró lyukon keresztül el lehet távolítani egy vesekövet, akkor minek felvágni a beteg egész hasát. Az oktatási környezetre lefordítva ez úgy néz ki, hogy a tanárnak nem kell felnyitni a gyerek fejét, és megtölteni mindenfélével. Elég, ha kérdez és bátorít.



Jól kérdezni viszont nem is olyan könnyű, cserébe viszont nagyon szórakoztató. Sugata Mitra csak nagy kérdéseknek nevezi azokat a felvetéseket, amelyek ezt az önmagától szerveződő tanulási folyamatot beindítják. „Persze nem a kérdések nagyok, hanem a válaszok” mondja mosolyogva. Nagy kérdésekre több példát is találunk a kezdeményezés honlapján, és feltehetően nagyon hiányzik majd a gyerekkori gondolkodásmódunk, ha meg akarjuk válaszolni őket. De Sugata Mitra is improvizál: „El lehet indítani egy sorozatot. Meg lehet kérdezni a gyerekektől például azt, hogy mennyi az idő New Yorkban. Nem nagy dolog, az interneten körülbelül két perc alatt megtalálják. Na de miért más az idő New Yorkban? Ez már nehezebb, de öt perc alatt valószínűleg ezt is kiderítik. És innen már csak pár lépés, és eljutunk a kérdésig, hogy a bolygók miért keringenek a Nap körül, és ha elég ideig folytatjuk a sorozatot, egészen nagy, már-már metafizikus kérdésekig jutunk.”


Sugata Mitra, Brain Bar interjú


„A gyerekek, különösen a nagyon fiatal gyerekek képesek arra, hogy feltegyék ezeket a nagy kérdéseket, nem tudom, hogy csinálják. A kedvencem jó ideje kering a Twitteren, és egy ötéves gyerek találta ki: Igaziak vagyunk? Gondoljon csak bele, milyen lebilincselő, gyönyörű kérdés! És micsoda választ lehet adni rá! Kell hozzá minden, amire az emberiség rájött eddig, hogy egyáltalán közel legyünk egy válaszhoz. Ilyen az ötévesek elméje.” Hogy később, 13-14-15 évesen már miért nem foglalkoztatják őket ezek a kérdések? Mi vész el? Hogy felnőttként miért nem mennek ezeknek a kérdéseknek még csak a közelébe sem, leszámítva néhány elszánt értelmiségit? „Nem tudom. Lehet, hogy a kíváncsiság tűnik el, de lehet, hogy valami még rosszabb történik, hogy félni kezdünk a válaszoktól, és ezért inkább nem is beszélünk, sőt nem is gondolkozunk róla.”


Megnyitni az elmét

Ha kétségeink vannak, hogy a félelem és rettegés, amit diákként az osztályban éreztünk minden számonkérésnél, biztosan célravezető volt-e a fejlődésünk szempontjából, akkor Sugata Mitra készséggel megerősíti, hogy nem, ez a fajta sakkban tartás épp az ellenkezőjét érte el, és ehhez bármikor elő tudja kapni a tudományos magyarázatot is. Az agyunk veszély esetén ugyanis bezárja a kapukat, például a tanulásért felelős prefrontális cortexet is márpedig a diákok a vizsgákat és a büntetéseket is veszélyként élik meg. Vagyis fogjuk a gyerekeinket, lekapcsoljuk az agyukat, és felszólítjuk őket, hogy teljesítsenek Sugata Mitra TED-előadásának ez volt az egyik legmeghökkentőbb megállapítása az iskolák bizarr működési elvéről.

Hogy akkor mégis hogy lehet megnyitni a gyerekek elméjét? Biztatással és bátorítással, a tanulás ugyanis nemcsak intellektuális, hanem érzelmi folyamat is. És kik a legjobbak ebben? Sugata Mitra szerint egyértelmű: a nagymamák. Sugata Mitra School in the Cloud elnvezésű globális osztálytermének nagyon fontos szereplői ezek a nagymamának (néhány esetben nagypapának) tűnő tanárok, akik szabadidővel, nagy sávszélességű internettel és egy webkamerával felszerelve nem tesznek más, mint kérdezik és bátorítják a világ másik felén élő gyerekeket. Ők alkotják az úgynevezett Nagyifelhőt, amelynek a tagjai szinte észrevétlenül belesimulnak az önszerveződő tanulási környezetbe.



Ennyi, gyerekek között eltöltött év után Sugata Mitra azt mondja, nagyon sokat tanult tőlük, de néha még mindig meglepik. Hajlamos például túl sokat gondolni róluk, és erre mindig figyelmeztetnie kell magát, hiszen mindent nem tudhatnak jobban, mint mi, felnőttek. A másik, sokszor tévesnek bizonyuló feltevése, hogy a gyerekek semmiféle formális rendszert nem szeretnek, ehhez képest, amikor arról kérdezik őket, mitől lehetne jobb az iskola, sokan válaszolják például, hogy mindenki lehetne kicsit csendesebb.


Sugata Mitra, Brain Bar interjú


Fogalmunk sincs, mi lesz

Hogy jobb eséllyel indulnak-e majd a munkaerőpiacon azok a gyerekek, akik magolás helyett ilyen nagy kérdések megválaszolásával maguk gondoskodnak a saját oktatásukról? „Mindenekelőtt fogalmunk sincs, hogy milyen munkaerőre lesz szükség a jövőben. Az világos, hogy szinte minden olyan munkát, amit ma naponta végzünk, gépek fognak átvenni, talán még az ön munkáját is. Nehéz elképzelni, de lehetséges.” Sugata Mitra viszont a gépek térhódítását illetően optimista, mert szerinte nem az lesz, hogy a dolog nélkül maradó fiatalok aztán bűnözéssel vagy drogozással töltik ki az életüket. „Gondoljon csak a dédnagymamájára, ha ő most látná, ahogyan él, nem azt mondaná, hogy de hát nem is csinál semmit? Nem főz, nem mos, nem takarít. Nem értené a napjait, pedig ön tudja, hogy nagyon is sok dolga van, és ugyanolyan elfoglalt, mint ő volt. Ugyanez fog történni a következő generációkkal. Igen, gépek fogják körül venni őket, de lesz mindenféle más munkájuk. Valahogy úgy képzelem el, hogy sokkal többet fognak gondolkodni, és sokkal kevesebbet cselekedni. De igazából erről szól az emberiség egész története. Ha visszamegyünk az időben, azt látjuk, hogy kezdetben az energiánk nagy része arra ment el, hogy vadásszunk. Ha az akkori ember egy időgéppel megérkezne a mába, akkor csodálkozna azon, hogy mennyi időnk van, azt csinálhatunk, amit csak akarunk.”

A fizikai erőfeszítések helyett tehát sokkal többet fogjuk használni az agyunkat. Hogy mire? „Ezt nehéz megmondani, de remélem, hogy több kreatív munkára, hogy inkább megalkotni fogjuk a dolgokat, mint használni. Az ehhez szükséges képességet viszont abszolút nem tanítják a mai iskolákban. Sőt a gyerekek az ellenkezőjével találkoznak, arra tanítják őket, hogy ne legyenek túl kreatívak. Ha egy gyerek az osztályban csak ül, és bámul ki az ablakon, a tanár kérdőre vonja, hogy miért nem figyel. Ha őszintén válaszolna, azt mondaná: azért, mert amit a tanár mondott, arra két perc alatt rá tudott volna keresni az interneten, ha akarta volna, vagyis semmi értelme, hogy meghallgassa a tanárt. A tanárnak ez nyilván nem esik jól, de neki is és mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy többet adjunk másoknak egy Google-keresésnél. Mielőtt bármit mondanánk, kérdezzük meg magunktól, vajon a Google kidobná ezt? Ha igen, inkább ne is mondjuk.”