Fliegauf Bence nem elég jó anya

Forrás: Berlin Film Festival

-

Fliegauf Bence négy éve a Csak a széllel elnyerte a Berlinale második legfontosabb díját, az Ezüst Medvét, idén Liliom ösvény című, kísérletezős filmjével tért vissza a fesztiválra. Nehéz a filmhez közel kerülni, mert alkotója sem került közel saját témájához.


Fliegauf Bence csinált már egy filmet az anya-fiú kapcsolatról, de a 2010-es Womb vizuális letisztultságával, sci-fis sztorijával és sztárszereplőivel formailag teljesen más világ, mint a rendező Liliom ösvény című, fésületlen, kísérletezős, a történetmesélést lazán kezelő új filmje. Viszont mindkettő női főhősét Rebekának hívják, és ami ennél sokkal fontosabb, sajnos közös bennük a rendező távolságtartása hőseitől és témájától.

A Wombban is zavaró volt, hogy Eva Green szerelmes anyafigurája rejtély maradt számunkra, mégis ott ez a hidegség kevésbé volt problematikus, mert az egész filmet értelmezhettük a kibogozhatatlanul bonyolult érzelmi szálakból fonódó anya-fiú kapcsolat szimbólumának. Egy szimbólum iránt pedig nem kell empátiát éreznünk. A Liliom ösvény viszont sokkal intimebb film próbál lenni: a kisfiú főhős (Sótonyi Bálint) szemszögéből felvett snittek, a home videókat utánzó felvételek a film jelenét évekkel megelőzően boldog kismamaként ragyogó Rebekáról (Stefanovics Angéla), vagy a fiának rettenetes mesét suttogó anya közvetlenül a tudatalattiból felbugyogó története mind-mind igyekeznek berántani minket anya és fia kétszemélyes, titokzatos világába.


Sótonyi Bálint a Liliom ösvényben


De ez nem működik, mert Fliegauf eközben sem adja fel távolságtartó, megfigyelő pozícióját. Ezt sokszor a képi megoldások is hangsúlyozzák: Lovasi Zoltán operatőr kamerája gyakran egészen távolról, titokban leselkedve követi anyát és fiát, máskor lecövekel valahol, és hagyja, hogy a szereplők kisétáljanak a képből. Betoncsövön keresztül veszi őket, ami persze lehet a szülőcsatorna szimbóluma, mégsem közvetlen és megrendítő a kép, a főhősök egyre távolabb kerülnek tőlünk, az idegenség érzete hatja át a filmet. Még akkor is, amikor egészen közel vagyunk: amikor az egyik home videón a terhes Rebeka a hasát kenegeti óvó mozdulatokkal, mintha egy különös állatot mutatnának egy természetfilmben. De olyan sötét, fenyegető a háttér, amiből kibukkan az a csillogó has – talán egy horrorfilmben vagyunk, és mindjárt kibújik az alien.

Hasonlóan tehát a Rengeteghez, a Dealerhez, a Tejúthoz és a Wombhoz, Fliegauf most is a szenvtelen antropológus vagy természettudós megközelítésével dolgozik, miközben ennek a történetnek nyilvánvalóan sokkal személyesebb tétje van. A téma távolítása és személyessége közt pedig olyan erős ellentmondás feszül, ami csaknem szétveti a filmet. Miközben nézzük, úgy érezhetjük, hogy egy erős gát van valahol, ami megakadályozza, hogy Fliegauf akárcsak odáig eljusson, hogy őszintén megfogalmazza azokat a kérdéseket, amiket vizsgálni akarna.


Stefanovics Angéla és Sótonyi Bálint


A sok kihagyással elmesélt, majdnem balladai homályba burkolózó történetben az egyedülálló, kisfiáról egykori párjával felváltva gondoskodó anya próbálja sínre tenni az életét. A férfit fizikai valójában sosem látjuk, hol egy csetablakban bukkan fel, hol egy halkan becsukódó bejárati ajtó mögött sejtjük jelenlétét. Fokozatosan derül ki, hogy az anya saját gyerekkori démonaival harcol, az egyre félelmetesebb mesének, amihez folyton visszatér, valójában ő a gyerek főhőse. Lassan rájövünk, Rebeka hideg, elhanyagoló, abúzív szülők gyereke, aki emiatt nehezen kötődik másokhoz, de most, saját kisfiával megpróbálja megtörni a kört.

Hogy mindez nincs a szánkba rágva, hanem nekünk kell összerakni a meséből és olyan vizuális kulcsokból, mint például a nagymamát szinte szörnyként mutató fekete-fehér horrorvideó, az nagyon is működőképes, a film összetett, tudattalan elemekben bővelkedő témájával összhangban áll, hogy a nézőnek is dolgoznia kelljen egy kicsit a megfejtésekért. A cím pontos jelentése is homályban marad, de a liliomösvény szimbolikája feltehetően a szülés-születés, az ártatlanság és annak elvesztése körül forog.



A gond nem az, hogy a rendező tág teret hagy az interpretációnak, hanem, hogy a fentiekből következően a katarzis lehetősége fel sem merül. Egy ennyire személyes történetet úgy kellett volna elmondani, hogy a nézőben kialakuljon valamilyen érzelmi viszonyulás a hősök iránt, azonban már megint csak találgathatunk az anya érzéseivel kapcsolatban, belső világát sosem ismerjük meg igazán, ezért nem is lesz igazi tétje számunkra a filmnek. A legalább kétféle olvasatú befejezéssel összeáll ugyan kerek egésszé a film, de érzelmileg sosem teljesedik ki.