Fillérekért vágja hozzánk a szuperhifit, de még így is kiakasztó

-

Van-e értelme tündérhajból font kábel nélkül használni a Tidalt? Ér-e több pénzt a jobb minőségű zene? Megpróbáltuk kideríteni.


Hifiről írni mindig csapda. Különösen akkor, ha az ember nem egy bemikrofonozott tesztlaborból teszi azt. Mivel a többségünk nem ilyenben lakik, mégis megreszkíroztam. Kipróbáltam a Jay-Z által a napokban felvásárolt szuperhifi zenés szolgáltatást, a Tidalt.


A cikket egy objektív – a megabit meg a másodperc azért csak mérhető dolgok – és egy szubjektív részre bontottam, bár a világ ennél jóval bonyolultabb.


Objektív

2014 volt annak az éve, hogy minden lényeges streamingzeneoldal elérhetővé vált Magyarországon. Hirtelen piac lettünk, ügyfél, ember. E héten pedig elindult az országban az egyik mégújabb-generációs szolgáltatás, a Tidal. A havi két Spotify-előfizetés árába kerülő Tidal abban bízik, hogy van elég hifirajongó és audiofil, akiknek megér plusz pár dollárt, hogy veszteségmentesen tömörített zenét hallgassanak.


Mi az, hogy veszteségmentes?

A legtöbb interneten használt tömörítési forma veszteséges. A jpeg-képben nincs ott egyesével minden képpont a hozzá tartozó színinformációval. Az mp3 nem tartalmazza az összes felvett hangot, a nem hallható tartományt kidobják, a többit pedig pszichoakusztikai modellek mentén továbbgyúrják. A végeredmény a fogyasztók többsége számára megkülönböztethetetlen az eredetitől, ellenben kevesebb helyet foglal. A vájt fülűek és vájt szeműek pedig csendben szenvednek tőle.

Trükkösen úgy tűnhet, mintha meghallgathatnánk az új Taylor Swift-albumot, de hazudik


A kicsit több az esetünkben havi háromezer forintot jelent. A 25 millió veszteségmentesen streamelhető szám mellé cikkek, szerkesztői lejátszólisták, egy félmagazinnyi tartalom jár még. A kínálat nagyon hasonlít a Spotify-hoz, pont ugyanazok a művészek (például Taylor Swift, AC/DC) hiányoznak mindkettőből. A fent levő dalok fogyasztásához okostelefonra – a hifi streaminghez nem árt a számítógép – és legalább két megabites netkapcsolatra van szükség. Itt lő először mellé a Tidal. Bár ötven megabit van bekötve, így is gyakran gyanúsított meg a kliens azzal, hogy elfogyott a net.


Ezerforintos műanyag hangfalra nem érdemes ráereszteni (képünk nagyon szép, ellenben illusztráció)


A szolgáltatás három minőségben kínál számokat. A hifi veszteségmentesen tömörített (1400 kbps), a High nagyjából az a szint (320 kbps), amit a fizetős Spotify is nyújt, az alacsony minőség (96k bps AAC) pedig arra jó, hogy ne fussunk ki két dal után az adatforgalmi korlátból mobilon.

A méretek és a minőség növelésével azonban előjönnek a problémák. Hifi módban olyan a Tidal, mintha cédét hallgatnánk, annak minden hátrányával. Idő, amíg elindul a dal, nem lehet gyorsan váltani a számok között, egy másik album berakása pedig annyira kényelmes, mint felkelni a kanapéról, és lemezt cserélni. A hasonlóságot csak az töri meg, hogy időnként hibaüzenetekkel – „Nem valós track!” – is szórakoztat.

A Tidal sajnos megtáltosodik, ahogy átállunk hifi minőségből egyszerű magasra. A számok gyorsabban indulnak el, kényelmesebbé válik a böngészés, olyan lesz, mint egy netes zenei oldal.


Szubjektív

A Tidal oldala arra is felhívja a figyelmet, hogy a veszteségmentes streamet jó rendszeren illik hallgatni. Rögtön fel is sorolnak öt-hat hifigyártót, amelyeknek az erősítői kompatibilisek a szolgáltatással, és számítógép nélkül is lehet rajtuk tidalozni. Mivel nincs otthon félmilliós Linn DS erősítőm, ki se válthattam az audiofil-igazolványt. A hifi meg olyan definiálatlan dolog – bár van egy szabvány a hetvenes évekből –, hogy a retró sztereoerősítőmmel és USB-hangkártyámmal, lehet, bele se tartozom. Pláne, ha mindenki másnak törpekirályok ezüstjéből tekert trafói vannak, tündehercegnők hajából font kábelekkel.


A kételyek elszálltak, ahogy először megnyomtam a lejátszás gombot. A Tidal tényleg jól szól: tisztábbnak, élettelibbnek hat. Pont az a különbség, amit különösen jó napjaimon az mp3 és a veszteségmentes FLAC között is meg tudok hallani. És pont annyira apróság, hogy ne vállaljak nyugodtan egy vaktesztet. Váltogattam a gépről játszott flac-fájlok, magas minőségre állított Spotify és a Tidal között, abban bízva, hogy le tudom buktatni valamelyiket. Nagyon kellett volna egy pillanat, amikor rá tudok mutatni, hogy „Öreg, te most csalsz!”



A pillanat természetesen nem jött el: arra volt jó a tesztelgetés, hogy egy csomó jobbra érdemes számot legyilkoljak a kapcsolgatással. Nem az az eredmény, amit az ember szívesen vall be. Egyedül azt tudom mondani, hogy a vacak mp3-nál mindegyik jobb.


A cikk objektív fantázianevű részéből úgy tűnhet, hogy a Tidal hajítófát sem ér, jobban járnak, ha a lóversenyen vagy a kocsmában verik el azt a tíz dollárt. De a fenti problémák mindegyike hálózati vagy szoftveres természetű. Sokkal jobb lenne a Tidal, ha egy izmosabb tartalomtovábbító rendszer (CDN) szolgálná ki, így gyorsabban indulhatnának el a dalok. Sokkal jobb lenne, ha azt a rengeteg információt, amelyet a kliensprogramba belezsúfoltak, valahogy okosabban akarná megmutatni. A kereső meg, nos, az buta.


A fentiek egyike sem javíthatatlan hiba. Marhára zavarók, tényleg senki nem akarja, hogy felesleges üzenetekkel cseszegesse egy program, amely épp nincs beszélőviszonyban a szerverével. Bízom abban, hogy mindegyiket meg is fogják oldani. A legnagyobb konkurenciának számító Spotify is folyamatosan alakítja a kliensprogramját, egyre okosabbá is válik.

Ítéletet mondani ezek ismeretében már egyszerű:

  1. Próbálják ki a Tidalt. Hét napig ingyenes a tesztverzió, az bőven elég eldönteni, hogy megadja-e azt a pluszt, amit ígér.
  2. Én félrerakom a szolgáltatást. A kicsit jobb zene nem kárpótol a lassú, kényelmetlen felületért.