Felveszed a sisakot, és elfelejted, hogy a barátod koporsóját cipelted

Fotó: Getty Images / Clive Mason

-

Kedden még Jules Bianchit temették, a hétvégén már autóba ülnek a Magyar Nagydíjon. Sok versenyzőnek igazi hullámvasút volt az elmúlt néhány nap, de a velük folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy a sisak nemcsak a fejet védi, hanem az elmét is a sötét gondolatoktól. A sötét gondolatok elől pedig legszívesebben a versenyautóba menekülnek.


„Azt hiszem, a verseny a legjobb terápia – mondja Danyiil Kvijat a Red Bull motorhome-jában a ventilátor mellett ülve, és közben az épp leszakadni készülő eget nézi a hungaroringi paddock felett. – Az a legjobb, ha minél hamarabb az előttünk álló hétvégére kezdünk el összpontosítani, mert őszintén, az elmúlt néhány nap nagyon nehéz volt.”

Egy héttel ezelőtt kapták a hírt, néhány napja páran közülük még Jules Bianchi koporsóját vitték a vállukon Nizzában. A Forma–1-es versenyzők a Magyar Nagydíjra kicsit magukba fordulva, kicsit csendesebben érkeztek, mint általában szoktak a nyári szünet előtti utolsó versenyre, és bár a sajtótájékoztatókon és a kötetlenebb beszélgetéseken megy a csapongás témáról témára, az arcuk egyik pillanatról a másikra elkomorul, amikor Jules Bianchi halála szóba kerül. És nagyon sokszor szóba kerül.



Az elmúlt napokban mindenki a Marussia múlt héten elhunyt francia versenyzőjéről beszélt, és mindenki tett valamiféle kísérletet arra, hogy a sokkot és fájdalmat, amit a halála kiváltott, valamilyen módon feloldja, kibeszélje, feldolgozza. Ennek a gyászmunkának volt egy nagy nyilvánosság előtt zajló része is.

A volt Ferrari-főnök, Luca di Montezemolo például a héten árulta el, mennyire eldöntött meccs volt az, hogy Kimi Räikkönen helyére egyszer majd Jules Bianchi ül be. A Ferrari jelenlegi vezetése a szurkolókat próbálta valahogy bevonni a trauma feldolgozásába, és bejelentette, hogy az ő visszaemlékezéseikkel díszítik fel a csapat garázsát a Hungaroringen.



A versenyzők érdekvédő szervezete, a GPDA matricákra bízta a tisztelgést a Marussia egykori pilótája előtt. Az istenhitét a twitteres hashtagekben is megélő Lewis Hamilton főként imádkozással töltötte az elmúlt napokat, majd megpróbálta a rajongóit is bevonni a gyászába, és a Twitteren versenyt hirdetett egy, a Bianchi emléke előtt tisztelgő matrica megtervezésére.



Az elmúlt években a nézők és a versenyzők is hozzászoktak ahhoz, hogy egy-egy nagyobb baleset után csak néhány pillanatot kell várni, hogy a pilóta megmozduljon, és kikászálódjon valahogyan a cockpitből. Így amikor Bianchi nem mozdult a szuzukai esős este félhomályában, valószínűleg mindenki érezte a zsigereiben, hogy nagy a baj.

„Iszonyú fájdalmas volt a közvetlenül a baleset utáni időszak – emlékszik vissza Pastor Maldonado, miközben a vihar teljes erővel tombol odakint. – Mind tudtuk, hogy az állapota nagyon súlyos, hogy a helyzet egészen rendkívüli. De életben volt, és aztán kicsit javult is az állapota, ezért végig reménykedtünk.”

Maldonado volt az, aki a temetésen nem bírta visszatartani az érzelmeit. „Nagyon nehéz volt, nagyon közel álltam Jules-höz, éveken át ugyanaz volt a menedzserünk, ugyanazokban a kategóriákban versenyeztünk, néha ugyanabban a csapatban. Együtt edzettünk, együtt éltünk, és borzalmasan nehéz volt végső búcsút venni tőle, elfogadni, hogy már nincs. Nagyon jó barát volt, nagyon jó ember, csodálatos versenyző, hatalmas tehetséggel. A karrierje túlságosan is korán ért véget, másrészt viszont az álmait váltotta valóra, azt csinálta, ami mindannyiunknak a szenvedélye. Ezért is nem fair ez az egész.”



Múlt kedden a versenyzők közül néhányan összeültek, hogy igyanak egyet Jules Bianchi emlékére. Többüket is megkérdeztük, hogy miről beszéltek, és azt mondták, csak a jó dolgokra emlékeztek. „Jules-re mindig is mosollyal az arcunkon fogunk emlékezni” – kerülte ki finoman a részleteket Danyiil Kvjat. A fiatal, 21 éves Kvjatban azonban mély nyomot hagyott Bianchi története: „Elkezdtem sokkal jobban értékelni az életet és jobban tisztelni a többi versenyzőt is, és még nagyobb alázattal végzem a munkám. Talán a többiek is valami hasonlót éreznek.”


For Jules. Today we said goodbye... #JB17Forever

Posted by Jenson Button on Tuesday, July 21, 2015

Abból, hogy a Forma–1-ben húsz éve senki sem halt meg a pályán, túlságosan is könnyen le lehetett szűrni azt, hogy az elmúlt évtizedekben bevezetett biztonsági intézkedések végleg kiiktatták a halál lehetőségét a Forma–1-ből. Még úgy is, hogy a jegyeken és bérleteken is ott van az apró betűs figyelmeztetés: a motorsport veszélyes.

Ám attól még, hogy a sportág bebiztosítja magát, időről időre összeállhatnak úgy a körülmények, hogy az valakinek az életébe kerül. Ismerős a panasz, hogy túlságosan is steril lett a Forma–1, hogy nem kell már lerágnunk a körmünket egy-egy előzésnél, hogy a pályák már annyira be vannak biztosítva, hogy minden izgalmat kiölnek a versenyből, de feltehetően senki nem sírja vissza a hatvanas és hetvenes éveket, amikor adott esetben évente többször is temetésekre jártak a pilóták.

Ehhez képest itt van velünk Sergio Pérez, aki 2011-ben agyrázkódással úszott meg egy hatalmas csattanást Monacóban, Robert Kubica, aki 2007-ben egy darabokra tört Sauberből szállt ki Montréalban, vagy Jenson Button, aki szintén Monacóban 298 km/h-val csapódott neki a falnak 2003-ban.



Az idősebb generációknak a halál állandó társuk volt a pályán, a Forma–1-es pilóták azonban úgy vannak összerakva, hogy ezeket a tragédiákat képesek a megfelelő fiókokban tárolni. A Forma–1 legutolsó, 21 évvel ezelőtti fekete hétvégéjén, Roland Ratzenberger szombati halála után, vasárnap mindannyian rajthoz álltak. Ayrton Senna halála után pedig fogták magukat, elutaztak a következő versenyre Monacóba, egyperces néma csenddel emlékeztek a versenyzőtársukra, majd ott is rajthoz álltak.


De megremeg-e a kezük? Lassítanak-e, amikor bevillan a társuk halálos balesetének a képe? Bevillan-e egyáltalán, miközben épp gyors körön vannak? „Nagyon kemény elveszíteni egy versenyzőtársat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy másnap beülj az autóba. Ez az életünk, ez a szenvedélyünk, és biztos vagyok benne, hogy Jules imádná látni, ahogy mindent beleadva versenyzünk érte ezen a hétvégén” – mondja a magához képest meglehetősen rezignált Jenson Button.


CiaoJules; Forma-1; Bianchi; Mercedes

Lewis Hamilton autóján is ott van a Bianchira emlékező felirat


A 2009-ben a Hungaroringen súlyos fejsérülést szenvedő Felipe Massa a saját példájával próbálta eloszlatni a kétségeket: „Nem gondolom, hogy (egy ilyen tragédia) megváltoztat bármit is. Amint lecsapod a sisakrostélyt, a legjobb akarsz lenni, elöl akarsz végezni, és a lehető legjobban akarod csinálni, sem a stílusod, sem a manővereid, sem a gondolkodásod nem változik meg vezetés közben.”

Massa felidézte, hogy bár a Hungaroringen szenvedett balesetet, amikor legközelebb végigment az autóval a magyar pályán, nem is emlékezett már arra, hogy hol történt a szerencsétlenség, és nem is foglalkozott vele. „Az autóban nem gondolok sem az anyámra, sem az apámra, de még a fiamra vagy a feleségemre sem. Csak a versenyzésre gondolok, a munkámra.”

Jules Bianchi tavalyi szuzukai balesetének a látványa viszont annyira extrém volt, hogy van, akinél bizonyos esetekben bevillan még ma is. Roberto Merhi, a Marussia újonca idézte fel, hogy amikor tavaly a World Series by Renault hungaroringi futamán indult, és meglátott egy munkagépet a pályán, nagyon lelassított.

„Régen talán nem vettem volna ennyire vissza, de most többet gondolok a lehetséges következményekre. Normális versenykörülmények között viszont semmi nem változott. Mindenesetre, amikor most eljöttem otthonról, nem volt ugyanolyan a búcsú a családtól, mint korábban, mert most tudod, hogy bármi megtörténhet, és korábban talán egy pillanatra sem álltunk meg, hogy ebbe belegondoljunk.”



Egy autóban a gondolatok viszont csak összezavarnak. A Magyar Nagydíjon minden autón ott van ugyan egy Bianchira emlékező felfestés, az autóban ülő pilóták azonban nem engedhetik meg maguknak, hogy vezetés közben a társuk halálára gondoljanak.

„Azt hiszem, a mi munkánkhoz hozzátartozik a kockázatvállalás, ez része a természetünknek, és amikor versenyzünk, akkor száz százalékban az autóra és a versenyre kell koncentrálnunk, és nem arra, hogy mi történhet, ha – avat be ebbe a hihetetlen koncentrációs munkába Romain Grosjean. – Tudjuk, hogy ez veszélyes sport, és most nagyon kemény emlékeztetőt kaptunk erről. De amikor felvettük a sisakot, és lecsaptuk a sisakrostélyt, onnantól száz százalékban minden a versenyről szól. Mindig is ezt csináltuk, és az autóversenyzők mindig is ezt fogják csinálni.”