Féltek az emberevőktől, ezért lettek kannibálok

Forrás: InterCom

-

Ron Howard A tenger szívében című filmje se nem elég kidolgozott, se nem elég könyörtelen ahhoz, hogy hatásosan mesélje el a Moby Dick alapjául is szolgáló, borzalmas igaz történetet. Az azonos című, magyarul most újra kiadott könyv sokkal árnyaltabban és brutálisabban mutatja be az Essex bálnavadászhajó legénységének tragédiáját.


Az Essex egy 27 méteres és 238 tonnás, kicsi és öreg bálnavadászhajó volt, tragédiája és annak utóélete mégis a Titanicéhoz fogható. 1819. április 12-én futott ki Nantucket kikötőjéből huszonegy emberrel a fedélzetén. Három nappal később az Azori-szigetek felé tartva a hajó viharba keveredett és súlyosan megrongálódott, ennek ellenére tovább folytatták útjukat: a Zöld-foki szigeteket érintve délnek tartottak az Atlanti-óceánon. November végére elérték a Horn-fokot, amelyet megkerülve Chile partjai mellett észak felé haladtak tovább. Ez idő alatt nem sok bálnát sikerült elejteniük, aggasztó helyzetük pedig csak a perui partoknál fordult egy kicsit jobbra. 1820 szeptemberében rövid időre kikötöttek az ecuadori Atacamesnél, ahol az egyik színes bőrű matróz megszökött a hajóról. Az Essex húsz főre csappant legénységével október 8-án ért a Galápagos-szigetekhez, ahonnan két hét múlva indultak tovább befelé hajózva a Csendes-óceánon.



Mintegy 2700 kilométert tettek meg nyugat felé az Egyenlítő mentén hajózva, amikor 1820. november 20-án egy óriási hím ámbráscet támadta meg a hajójukat – ilyesmi korábban még sosem fordult elő a nantucketi cethalászat történetében. Az állat hosszát huszonhat méterre, a súlyát pedig nyolcvan tonnára becsülték a tengerészek. A fejét faltörő kosként használva kétszer is nekirontott az Essexnek, amelyet sikerült elsüllyesztenie. A legénység három, hét és fél méteres lélekvesztőben vágott neki annak a több ezer kilométeres útnak, amelynek a végén Dél-Amerika partjaihoz reméltek visszajutni. Végül több mint kilencven napig hánykolódtak étlen-szomjan a tengeren, mire 1821 februárjában megmentették azt a néhány túlélőt, akik a kannibalizmustól sem riadtak vissza az életben maradásért vívott emberfeletti harcuk során.

Nathaniel Philbrick A tenger szívében című könyvében rekonstruálta az Essex tragédiáját, amiért 2000-ben elnyerte a legjobb amerikai tényregényért járó National Book Awardot. Philbrick a tengerészet, illetve Nantucket és a cethalászat történetének szakavatott ismerőjeként aprólékos oknyomozó munkával tárta fel a bálnavadászhajó közel két évig húzódó kálváriájának részleteit. Az 59 éves amerikai szerző számos első kézből származó forrást felhasznált könyvéhez, amelyek közül a tizenöt éves hajósinas, Thomas Nickerson és az első tiszt, Owen Chase korabeli beszámolói a legfontosabbak, de az események értelmezéséhez gyakran hívja segítségül más tengerészek feljegyzéseit és a modern tudomány legfrissebb eredményeit is.


Chris Hemsworth mint Owen Chase és Benjamin Walker mint George Pollard a Philbrick könyve alapján készült filmben


Alapos kutatómunkájának köszönhetően hátborzongató precizitással sikerült feltérképeznie az Essex pokoljárásának tengerészeti, egészségügyi és lélektani aspektusait, amelyek mind fontos szerepet játszottak a borzalmas események láncolatában. Philbrick a szerencsétlenség dokumentarista igényű tolmácsolása során különösen nagy figyelmet szentel az emberi tényezőknek. Markáns vonásokkal rajzolja meg az Essex makacs kapitánya, ifj. George Pollard és talpraesett első tisztje, Owen Chase eltérő származását, személyiségét és viselkedését, ami csak fokozta kettejük szembenállását, és több olyan hibás döntés meghozatalára kényszerítette őket, amelyek utólag végzetesnek bizonyultak.

A navigációs, térképészeti és más hajózástechnikai összefüggések érthető megvilágítása mellett Philbrick egyetlen pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy pszichológiai oldalról is elemezze a történteket. Ahogyan telnek a hónapok, és egyre nő a tengerészek feszültsége, Chase és Pollard hatalmi és mentális-spirituális erőviszonyai úgy válnak egyre kiélezettebbé, és világos, hogy kettejük habitusbeli ellentéte hasonlóképpen megpecsételte a legénység sorsát, mint a szerencsétlen véletlenek és a fatális tévedések. Miután az Essex három nappal az indulása után súlyos viharkárt szenvedett, Pollard rögtön vissza akart térni Nantucketbe, hogy megjavítsák a hajót, erről a tervről azonban két tisztje lebeszélte. Az ámbráscet támadását és az Essex süllyedését követően pedig azért nem a viszonylag közeli Tahiti felé indultak, mert tartottak az ott élő emberevőktől, és nem tudhatták, hogy ezeknek a hamis híreszteléseknek nem volt valóságalapjuk. Az pedig már a sors kegyetlen iróniája, hogy éppen e döntés következtében kényszerültek aztán mindannyian kannibalizmusra.


Az Essex katasztrófája nem kalandregény. Tragédia, amely valójában a világ egyik legnagyszerűbb igaz története

– mondja Philbrick a könyve végén, amelyből Ron Howard mégis egy régi vágású és felszínes kalandfilmet forgatott. Pedig ha valaki, akkor az Oscar-díjas amerikai rendező jól ért a széles érzelmi skálán mozgó igaz történetek adaptálásához. A tenger szívében már a hatodik olyan filmje, amelyet valóságos események ihletettek, a kiváló irodalmi alapanyag ellenére mégsem sikerült eléggé árnyaltan bemutatnia a borzalmakat, amelyeken az Essex legénysége átesett. Charles Leavitt írta a Philbrick könyvén alapuló forgatókönyvet, amely a regényhez képest bántóan felületesnek, naivnak és mesterkéltnek hat, az olyan banális fiktív betoldásokról nem is beszélve, mint a bálna váratlan visszatérése, illetve Chase logikátlan döntése, aki talán valamiféle megmagyarázhatatlan könyörülettől vezérelve végül életben hagyja az állatot.



Az Essex tragédiája két archetipikus történetet is magában rejt: az egyik az ember és állat összecsapása, a másik pedig az ember természeti erőkkel vívott élethalálharca. Mintha maga Ron Howard sem tudta volna igazán eldönteni, hogy melyik irányba billenjen a mérleg, A tenger szívében ezért aztán kalandfilmnek túlságosan elnagyolt, túlélőeposznak pedig nem eléggé könyörtelen és realisztikus. Az Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle míves fényképezése nyújthat némi vigaszt amiatt, hogy a könyvvel szemben le kell mondanunk az elmélyült jellemábrázolásról, a tüzetes társadalmi igényű korrajzról és a bálnavadászat szépen adagolt rejtelmeiről, ahogyan a CGI-bálnával és a számítógépes vizuális trükkökkel sincs különösebb baj. Az előzetesek azonban félrevezetők, hiszen azt sugallták, hogy egy akciódús 19. századi szörnyfilmre számíthatunk, ám az Essex igazi története valójában nem a bálna, hanem a túlélés körül forog.

Ron Howard adaptációja a film csúcspontját képező bálnatámadásig többnyire szépen építkezik, és aztán éppen a második felében vérzik el, amikor a tengerészek három hónapig tartó szenvedéseit kellene hitelesen és húsba vágóan bemutatnia. Philbrick könyvében minden horrorisztikus részletre fény derül: az éhezéssel-szomjazással együtt járó kínokról, az életveszélyes szövődményekről és az elkerülhetetlen testi-szellemi leépülésről. A tengerészek egyre kisebb, végül mindössze néhány dekásra zsugorított élelmiszer-fejadagokat kényszerültek beosztani a végelgyengülés felé sodródva az óceánon. Mindeközben a hipernatrémia – a nátrium szintjének kóros megemelkedése a szervezetben – mellett különféle hallucinációk és fantazmagóriák gyötörték őket, az alultápláltságtól és a kiszáradástól ellepték bőrüket a kelések, végtagjaik vizenyőssé váltak és megdagadtak az ödémától, halálukat pedig félelmetes rángógörcsök előzték meg.


Chris Hemsworth


Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a még életben lévő tengerészek nyersen falták fel a csónakokban véletlenül kezük közé került kevéske tengeri élelmet, megitták a Galápagos-szigetekről elhurcolt teknősök vérét, az elkeseredettség legvégső fázisában pedig még halott társaik tetemét is akkurátusan elfogyasztották, majd sorshúzással döntötték el, hogy ki legyen a következő. Még a velőt is kiszívták a kiszáradt emberi csontokból, amelye ket kiguvadt szemekkel akkor is a kezükben szorongattak, amikor megmentőik végre rájuk akadtak a nyílt vízen. Ron Howard minden bizonnyal az alacsony korhatár-besorolás követelményei miatt tekintett el a naturalista részletek nyers bemutatásától, a tengerészek lassú agóniájával viszont inkább csak untat bennünket, nem pedig a földbe döngöl, mint Philbrick regénye.

Howard rutinos iparosmunkát végzett rendezőként, és a remek színészgárdát sem sikerült maradéktalanul kiaknáznia, pedig az első tisztet alakító Chris Hemsworth mellett – aki tisztességesen küszködik szerepével – Benjamin Walker (Pollard kapitány), Cillian Murphy (Matthew Joy másodtiszt) és Tom Holland (Thomas Nickerson hajósinas) is rendelkezésére állt. A legszuggesztívebb színészi játékot nem is a hajón, hanem a harminc évvel később játszódó kerettörténetben láthatjuk. Ebben a mellékszálban Ben Whishaw alakítja Herman Melville írót, aki 1850-ben az öreg Thomas Nickersont (Brendan Gleeson ezúttal is remek formában) faggatja ki, mielőtt ő az Essex utolsó túlélőjeként a sírba vinné a teljes és addig feltáratlan történetet.


In the Heart of the Sea

Brendan Gleeson


A tenger szívében alapját képező szokatlanul agresszív bálnatámadás és az Essex tragédiába torkolló históriája megrázta a közvéleményt. A film végkicsengésével ellentétben a bálnavadászhajóval történtekről elsősorban nem azért hallgattak volna a legszívesebben a nantucketiek, mivel sérülékeny üzleti befektetéseik iránt aggódtak, hanem két másik, egészen eltérő okból kifolyólag. Az egyik a kannibalizmus, ami sokak szemében civilizációs szégyenfoltnak számított, a másik pedig az a tény, hogy az Essex első hat halottjából öt színes bőrű tengerész volt, akiket kivétel nélkül megettek fehér bőrű társaik. A színes bőrű tengerészek egyébként nem rasszista kirekesztés áldozatai lettek, hanem egész egyszerűen a rosszabb élet- és táplálkozási körülményeik miatt haltak meg hamarabb, ez pedig azért aggasztotta a nantucketi lakosokat, mivel politikai kérdésekben mindig is inkább rabszolgaellenes álláspontra helyezkedtek.

Az Essex esete szolgált Herman Melville számára a Moby Dick legfontosabb eredetmítoszaként, Edgar Allan Poe pedig még a horrorba hajló motívumokat is beledolgozta egyetlen befejezett, 1838-ban megjelent Arthur Gordon Pym című regényébe. Ami a túlélők további sorsát illeti: ifj. George Pollard bálnavadász-pályafutásának nem sokkal később az vetett véget, amikor második hajója, a Two Brothers is szerencsétlenül járt, és odaveszett egy korallzátonyon a Hawaii-szigetek közelében. Ezután élete hátralévő részében éjjeliőrként dolgozott, és többé sosem szállt tengerre. Owen Chase cethalászkarrierje fényesebben alakult egykori kapitányáénál, ám a magánélete már kevésbé. Négyszer nősült, mire elhatározta, hogy többé nem hagyja el Nantucketet. Az Essexen szerzett rémes emlékek haláláig kísértették: 1868-ban, miután kényszeresen mindenféle ennivalót dugdosott a háza padlásán, elmebeteggé nyilvánították. Kínzó fejfájásoktól gyötörve egy évvel később hunyt el.


In the Heart of the Sea


Távolabbról nézve az Essex bálnavadászhajó tragédiájára tekinthetünk a kapzsiság és a nyereséghajhászás példázatos történeteként, de a mohóság leleplezése mellett nem nehéz meglátni a történet mélyén megbújó ökológiai, zoológiai vagy akár burkolt állatvédő felhangokat sem, gondoljunk csak a bálnák lelketlen leöldösésére vagy a Galápagos-szigeteki epizódra, amelyet nem véletlenül hagytak ki a filmből. A tengerészek ugyanis négy nap alatt itt majdnem kétszáz teknőst gyűjtöttek be, távozásuk előtt pedig egy szándékos, de viccnek szánt gyújtogatás miatt több ezer állat veszett oda a bozóttűzben. Ron Howard középszerű filmjével ellentétben Nathaniel Philbrick könyve nemcsak a bálnavadászat kulisszatitkaiba vezet be bennünket, hanem egyúttal emléket állít Nantucknek, illetve a cethalászat tündöklésének és bukásának is.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!