Feljegyzések a koporsóból – Günter Grass utolsó könyve

Fotó: DPA / WOLFGANG LANGENSTRASSEN

-

Pár hónappal halála után jelent meg Günter Grass posztumusz búcsúja, annak ellenére, hogy a Nobel-díjas szerző már életében is többször elbúcsúzott. A végességről című könyv egyáltalán nem nagy mű, ám ez nem is célja: töredékes és ellentmondásos, változó színvonalú és műfajilag kötetlen. Grass több önmérsékletet mutat, mint korábbi életrajzi műveiben, de azért ellenszenves módon beszól Angela Merkelnek, hogy aztán nagyszerű verset írjon az idegengyűlöletről, végül pedig rendeljen magának egy koporsót.


Kant egy töredékében olvashatjuk:


Hogy a készülődés a halálra nem a természettől való, abból látszik, hogy az elmélkedés a halálon mit sem tesz ama hajlamunk ellen, hogy óvintézkedéseket tegyünk. Mintha bizony az embernek sokáig kellene élnie; ráadásul az ember az élete végén is olyan komoly erőfeszítéseket tesz, mintha nem is élt volna. Meglehet, még a halál utáni hírnév hiú vágya is ezen alapul.

Bizony, nagyon is meglehet.

Günter Grass (és általában az aggastyánkorba lépett irodalmi Nobel-díjas férfiak) kanti értelemben nem „természetes emberek”, azaz roppantul a társadalom (szűkebb értelemben: a művészeti világ) termékeiként működnek, amikor legutolsó pillanataikban is körömszakadtig ragaszkodnak ahhoz, hogy lehetőleg legeslegutolsó pillanataikat is megörökítsék. Kacsintgatva ekként a halhatatlanságra, melyet lehetőleg még életükben szeretnének kiélvezni. Ezúttal nemcsak írásban, de rajzokban is, mint Grass, ami érthető, hiszen pályáját képzőművészként kezdte. Ez ellen semmi emberi kifogás nem támasztható (különösen akkor, ha valaki, mint Grass tényleg remek szerző és rajzoló), hiszen már Diderot is megírta, hogy nincs ember, aki titokban ne szeretne részt venni a saját temetési menetében. Hajrá.


Búcsú négyszer

Ugyanakkor mindennek van határa. Hiszen olvasói azt gondolták, Günter Grass már elbúcsúzott tőlük. Minimum kétszer. Vagy háromszor. Első ízben a Ráklépésben című 2002-es kiváló regényével, melyben először dobta föl az addig politikailag inkorrektnek ítélt sejtést, hogy a II. világháborúban azért a németek is szenvedtek némileg, mi több, akadtak köztük ártatlanok is. Ezzel Grass parádésan zárta le a fikción alapuló, a német történelemmel foglalkozó regényes műveinek sorát, melyet a csodálatos A bádogdob nyitott 1959-ben.


Grass A bádogdob című film forgatásán a hetvenes években


De indíttatva érezte magát, hogy egyfajta memoárban is elkészítse a leltárt, így aztán a Hagymahántás közben című, 2006-ban publikált önéletrajzi regényében többé-kevésbé életművéhez méltó nívón köszönt el nemcsak epikájától, de a saját életétől is. Mindezt megfelelő öngúnnyal és tisztánlátással tette:


Aki hivatásánál fogva éveken keresztül arra kényszerül, hogy önmagát zsákmányolja ki, az előbb-utóbb már csak a maradékokat fogja hasznosítani. Sok nem maradt. Ami... alakítható és torzítható, végül nagy ugrásokkal haladva hol előre-, hol visszafelé elmesélhető volt, elnyelték, majd szózuhatagok formájában kiválasztották a mindent fölfaló szörnyek, a regények. A lírai anyagcserét az epikai követte. A sok bélsár után – ami mind könyvvé lényegült át – kicsírázott a remény, hogy végre kiürültem, tisztára sepertem, kiírtam magam.

De úgy tűnik, e komoly önismeretről tanúskodó kismonológgal mégsem purgálta ki magát maradéktalanul; Grass enyhén becsapta magát és ráadásul törzsközönségét. Ugyanis képtelen volt szó nélkül (el)hagyni önmagát és életét, és A doboz címen kiadott egy újabb memoárszerűséget, amely a szép részletek mellett inkább kínosan hatott; miként egy nem várt és voltaképpen nem is vágyott újabb búcsúkoncert, vulgo: újabb nyilvános ürítkezés.

És most itt a legújabb búcsú, immár a negyedik, mely posztumusz, vagyis a szerző halála után négy hónappal, 2015 augusztusában jelent meg.



Szóval Grass, kissé szarkasztikusan fogalmazva, elérte célját: még halála után egy évvel is vele kénytelen foglalkozni az irodalmi világ. Persze az is lehet, hogy Grass szépen akart búcsúzni, és némileg oldani akarta ama kellemetlen utóízt, melyet 2012-ben, a Süddeutsche Zeitung hasábjain publikált Was gesagt werden muss (Amit ki kelletik mondani) című, politikailag ismét szerfölött inkorrekt (vagy annak tartott) verse keltett, melyet szinte mindenki Izrael elleni támadásnak élt meg. Vagyis most, mintegy a koporsóból kitekintve, némi békét kínál német és nemzetközi olvasóinak. Mindenesetre nagyjából így véli a kötetről írt recenziójában a Süddeutsche Zeitung. (Miközben a Frankfurter Allgemeine alapvetően elismerő kritikája nem takarékoskodik pár epés mondat elhelyezésével.)


Ajándék önmagának

Az első rövidpróza (Szabad préda, szabad madár) alapján azt mondhatnám, hogy Grass amolyan ajándéknak tekinti utolsó könyvét – részben az olvasóknak, de legkivált önmaga számára. Olyan küldeménynek, amelyre már végképp nem számított, és most mégis megkapott, szinte ingyen, kegyelemként: „amikor elapadt már az utolsó forrás is, akkor váratlanul egy mellékállásban dolgozó Múzsa csókolt szájon nedvesen”. És ezt az ajándékot teljes szabadságban, mindentől eloldottan és mentesen írta és rajzolta meg, egyfajta törvényen kívüli helyzetben, amelyet a német a vogelfrei („szabad, mint a madár-szabad madár”, de ritkábban használatos a wolfsfrei, vagyis a „szabadon üldözhető farkas” kitétel is) szóval fejez ki, és Grass rá is játszik a szójáték lehetőségére, amelyet a könyvet egyébként briliánsan fordító Kurdi Imre persze nem adhatott vissza maradéktalanul, lévén az lefordíthatatlan:


Érezni, hogy vagyok. Szabad préda, szabad madár, pihekönnyű, habár rég kilövésre érett. Szemérmetlenül szabadjára engedni magamban az állatot. Más és más alakot ölteni egyre másra. Életre kelteni a holtakat. Máris más cimborám köpenyébe bújni. Céltudatosan elbóklászni.

Amolyan program ez, de sajnos csak felemás módon sikerült megvalósítani. Örültem volna, ha még egyszer, utoljára Grass valóban szabadjára engedi a benne lakó állatot, de erről szó sincs. Inkább szerfölött szemérmes, egy kósza szellentéstől eltekintve erősen szalonképes kötet ez; visszafogott, arányos, nem szenilisen szószátyár, és csak nagy ritkán kínos vagy antipatikus. És legjobb pillanataiban mélyen költői, abszurd mozzanatiban is átszellemülten lírikus, ironikus.


Sorsdöntő nüanszok

Mind a német, mind a magyar sajtó, pontosabban reklámipar a Gesamtkunstwerk elnevezéssel illeti A végességről című könyvet, de az eredetileg Richard Wagner által a 19. században kitalált fogalom olyannyira elhasználódott időközben, hogy immár semmit sem jelent. Vagy legfeljebb azt, hogy az ilyesmi nem más, mint nagyszabású, sokféle műfajt és formálást egyesítő műalkotás. Ez most annyiban igaz, hogy Grass kötete háromféle művészi megközelítést próbál homogén alakra hozni. A rövid, versszerű kisprózákat ugyanazt a témát feldolgozó szabadversek követik, és e két irodalmi zsánerhez csatlakoznak a témát illusztráló rajzok. Vagyis a „variációk egy témára” megjelölést is alkalmazhatjuk, és feltehetően többre jutunk is ezzel.


Günter Grass

Günter Grass és egy teáskanna


Grass könyve ugyanis semmiképpen sem átfogó, nagy mű, és esze ágában sincs, hogy az legyen. Néhány köznapi alaptémát dob fel, és megszemléli azokat pár lehetséges szemszögből. Hangsúlyozottan a banalitások könyve; tartalma egy rémisztően öreg, bizonyos értelemben már az életét és halálát is túlélt ember utolsó „firkálmányai”, vagy krikszkrakszai, ahogy mind a rajzokról, mind a kurta, mondhatni „félperces” novellákról maga Grass állítja. Ami nem csekély önmérsékletről és öngúnyról, továbbá kevesebb önimádatról árulkodik, legalábbis korábbi életrajzi köteteihez képest.


Ezúttal nem a német történelem létkérdéseiről, és nem is a szerző életének kulcsmozzanatairól (pl. tagsága a Waffen SS-ben, és ennek hatvan éven át tartó elhallgatása) esik szó, hanem olyan sorsdöntő nüanszokról, mint a kihullott fogak (Búcsú a maradék fogaktól), melyek közül csak egy maradt hűségesen a vártán (Az utolsó), vagy az elbitangolt radír (Félelem a veszteségtől), mely feltétlenül szükséges rajzolás közben, vagy a matuzsálem korú, szinte az egész életművét lekopogó Olivettijéhez szükséges írógépszalag, mely manapság jószerivel beszerezhetetlen, de aztán váratlanul egy egész halommal kap ajándékba, mely „úgy saccolom, kitart, ameddig szükség lesz rá”. Sziszüphosz híres sziklája is banalizálódik, melyet Camus tett bölcseleti jelképpé Grass pályakezdésekor; A kövem című prózai futamban folyamatosan fölfelé görgeti ő is a követ: „most azonban nem bírom tovább. (...) Mégis kövekről álmodom egyre, jóllehet kisebbekről, tenyérbe simulókról.” Ilyen tenyérbe simuló kövek e versek, kisprózák, szénrajzok.


Willy Brandt and Günter Grass, 1972

Günter Grass és Willy Brandt


Versbe szedett publicisztikák

Persze a politikus, a közéleti Grass sem maradhat ki, jóllehet ide tartoznak a könyv ellenszenvesebb lapjai. Például az Anyu című vers, melyben Mutti Merkel a gúny tárgya, olyan ízléstelen sorokkal, mint ezek:


Összeszűri a levet bárkivel / ez a nő, aztán mind kifacsarva, gyűrötten / lógva ébred a szárítókötélen.

Még idézhetném, de minek. És nem igazán épületes A fény az alagút végén című írás sem, mely a görög válságról és a „kancellár asszony”-ról szól.

De a verspublicisztikák közt van egy, mégpedig az Idegengyűlölet, amely megkapóan szép, és a megszokottnál nagyobb toleranciát, több megértést mutat. A záróstrófa mélyen megrendítő, ráadásul pokolian aktuális lett manapság:


Akkor kezdtek csak a ma már mindig is / itt élők magukra ismerni / az idegenekben, akik nagy nehezen / megtanulták elviselni idegenségüket, akkor / kezdtek megtanulni együtt / élni velük, amikor / idegenekké lettek önmaguk előtt / ők maguk is.

A saját és az idegen egymásba játszása, dialektikája ez, mert ne feledjük, danzigi, kasub származása miatt Grass is sokáig és sokszor idegen, amolyan vogelfrei egyén volt hazájában és a hochdeutsch nyelven szóló német irodalomban. (Mélyen jellemző, hogy a kilencvenes évek végén több alkalommal is követelte az új helyesírási szabályzat visszavonását.) És ennek az észak-porosz dialektusnak állít emléket a könyvet testamentumként lezáró versben, melynek címe A végességről. A halálba menetelő, az utolsó pillanatban is a maga idegenségét és szabadságát hangsúlyozó Günter Grass életigenlő himnusza ez. Melynek groteszk idegenségét, a halált lefitymáló pimaszságát, ugyanakkor anyásan vigasztaló gügyögését leleményesen érzékelteti Kurdi Imre fordítása, noha a szöveg értelemszerűen ismét a lefordíthatatlan tartományába esik.


Ennek már befellegzett. / Ennek már annyi. / Ez már az ebek harmincadján. / Ez bizony meg se nyikkan. / Ennek már nem akaródzik. / Ebbe már csak hálni jár. / Ez már fél lábbal a sírban. / Ez bizony fuccsba ment. / Ennek már kitelt.

– így szól magyarul a Grass-féle végső summa.


Kertész Imre, Günter Grass

Kertész és Grass, Nobel-díjasok egymás közt


Egerek és emberek

Számomra a kötet csúcsa mégsem ez a sirató és altatódal, hanem a Miben és hol fogunk nyugodni? című hosszabb novella, melyben Grass és felesége megrendelik ama két ládát, melyben szunnyadni kívánnak majdan. A szinte családtagnak számító, már sokszor foglalkoztatott asztalosmester, Ernst Adomait társaságában lefolytatott beszélgetés kínosan tárgyszerű és szakszerű, tele baljós fényekben villódzó, morbid udvariassággal: „Előadtuk neki kívánságunkat, persze gondosan ügyelve arra, nehogy utolsó kívánságnak értse. (...) Egyetértőleg vettük tudomásul a javaslatát, miszerint célszerű a szélességüket és a hosszukat egyéni mértékvétel alapján meghatározni. A mester végül úgy döntött, hogy a ládák magassága azonos lesz ugyan, azonban a feleségemé két méter tíz, az enyém csak két méter hosszú. Az én mértékemre készítendő láda ellenben öt centiméterrel nagyobb szélességet követel, jelentette ki, nehogy szűk legyen vállban.” De akad azért némi szakmai vagy ízlésbeli probléma. „A fogantyúkat illetően azonban nem sikerült rögtön dűlőre jutnunk. Én fafogantyúkat szerettem volna, a feleségem viszont a sűrű szövésű vászonból készült heveder mellett érvelt. Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy a gyerekeink számának megfelelően négy-négy legyen belőlük mindkét oldalon.”

Végül a koporsók elkészülnek, de talán némileg idő előtt, így aztán felhasználásukig kénytelenek elraktározódni a pincében.


Beszereztünk két műanyag ponyvát is, hogy ne szarják le őket a legyek meg az egerek.

Mi sem természetesebb, hogy előbb azért ki kell próbálni őket.


Kihasználtuk már a legközelebbi olyan napot, amikor nem kellett látogatót fogadnunk: leszedtük a két ponyvát, félreraktuk a lazán fölrakott fedeleket, levetettük a cipőnket, és befeküdtünk a ládákba. Kényelmes volt mindkettő. Furcsa volt a ládában hallgatni a másik lélegzését.

Ám az esemény, a ládák valódi felavatása, a főpróba után a premier egyre csak késik.


Feleségem egy ideje dáliagumókat meg egyéb virághagymákat tárol a maga ládájában.

De később, a Biztosított káresemény című prózai futamban arról értesülünk, hogy betörnek a pincébe; semmi nem tűnik el, kivéve a két nevezetes láda, és velük a dáliagumók. Bosszantó, megmagyarázhatatlan eset, nem kérdés. De közel a happy end, mivel a Lopott holmi című versben ismét felbukkannak a mérték után készült faalkotmányok, ugyancsak bármiféle ok vagy ésszerű magyarázat nélkül: „Itt vannak újra, itt van a két /hosszúkás, kényelmes láda.” Ott állnak ismét a pincében, ponyvával letakarva. Csak a dáliagumók hiányoznak. „Nincs levél, nincs semmiféle indokló / írás, az én ládában viszont / két éhen döglött egér hevert / egymás mellett selyempapíron: az üres koponyacsont, a kecses csontváz / szépsége megkapó.”


Günter Grass

Günter Grass


Két egércsontváz, eltűnt dáliák, két egyelőre még élő, de már halálra szánt és kijelölt ember, ők a fegyelmezetten dadaista, zenei kíséret nélkül lejtett haláltánc szereplői. És persze még mindaz, ami él és élni fog valamikor. Most még nézők és olvasók vagyunk, ám a következő pillanatban talán már magunk is táncosok.

Günter Grass: A végességről. Fordította Kurdi Imre. Európa könyvkiadó, 2016, 173 oldal, 3490 Ft


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!