"Felhívták a házigazda francia lányt, hogy kapcsoljunk hírcsatornára"

Fotó: AFP / KENZO TRIBOUILLARD

-

Tóth Károly egy házibuliban volt Párizs belvárosában a terrortámadások idején. Így emlékszik a mészárlás éjszakájára.


Nagyjából este kilencre érkeztünk egy házibuliba nem messze a Simplon metrómegállótól. A nemzetközi társaság (kilenc főből csak ketten voltak franciák) iszogatott és a francia-német focimeccs közvetítését néztük, amikor a házigazda francia lányt felhívták és rögtön szólt, hogy kapcsoljunk át valamilyen hírcsatornára. A támadás hírét a legtöbben heves "Putain!" (szó szerint Kurva!, de nagyjából ez a francia 'Basszameg!) felkiáltásokkal fogadták.

Igazából persze, amikor egy tévéközvetítést nézel, akkor nem igazán fogod fel az eseményeket, hiszen nagyjából olyan, mintha a Facebook-hírfolyamodat néznéd, még ha mindez abban a városban is történt, ahol épp vagy. Nézed a TV-t, de úgyis mindez "a dobozban marad".

Az igazi megdöbbenést inkább az váltotta ki, mikor pár perccel később megérkezett a hír, hogy a Párizs központjától relatíve messze lévő Stade de France-nál (kb. mintha a Népstadion Érden lenne) történt robbantások után az Hôpital Saint Louis melletti lövöldözésekről adtak hírt, később a Place de la République-nek a pánik kitörése miatti lezárásáról (mintha a Deákot zárnák le), majd a Bataclannál, a Les Halles-nál és a Rue Voltaire-en történtekről, végül a főpolgármester kérését közvetítették, hogy mindenki maradjon otthon.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a hírek egymásutánisága és időbeli tagoltsága miatt, mármint, hogy nem egyszerre történtek, folyamatosan valami újabb szörnyűségről hallottál, "lezáratlan" volt a támadás, nem volt "papírforma" szerinti, hogy megtörténik, azután a tévében rendőrök, majd riporterek, szakértők, szemtanúk, aztán politikusok, végül túlélők. Az először a csak 18 áldozat lassan felkúszott több mint százra és ez a közel három és fél-négy órás folyamat tartott mindenkit folyamatos tépelődésben.

Eközben az érthető módon zajos péntek éjszakán teljesen kihaltak a környékbeli utcák. A tévében a "Ha félsz egyedül, akkor kopogj be a szomszédodhoz!"-tanács elhangzása, a többi Erasmus-diákkal és az otthoniakkal való üzenetváltás utáni idegességet lassan felváltotta a kicsit posztapokaliptikus hangulat, hiszen a Facebook biztonsági jelzése után kissé mindenki úgy érezte, hogy túlélt valamit.

A lakótársammal hajnali három körül úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Több helyen is megerősítették, hogy a taxik ingyenesek a városban, de természetesen lehetetlen volt találni is egyet, meg sem próbáltuk. Az Ubert eleinte nem lehetett használni, olyan jelzést adott, miszerint egy kocsi sem elérhető, mindezt megfejelve a terrortámadásokról tájékoztató üzenettel.

Gyalog indultunk el a Belleville metróállomásnál (kb. három percnyire van a Le Petit Cambodge-tól és a Le Carilliontól, ahol először kezdtek el lövöldözni) lévő lakásunkba. Az útközben látottak alapján talán egy kicsivel voltak csak kevesebben az utcán, mint máskor, ha valaki nem tudta volna hogy mi is történt, akkor valószínűleg nem is sejtette volna. Talán mentőből lehetett többet hallani a szokottnál, ill. hármasával mozgó rendőrautókat.

Talán a legfurcsább mégis az volt, mikor a Barbes-Rochechouart nevű metrómegállónál megpillantottuk a szombati piacra teherautóból kipakoló melósokat. Mintha mi se történt volna.