Fából ötkarika

Kovács Zoltán

főszerkesztő, ÉS

Budapest minden további nélkül rendezhet olimpiát, de ennek ne nagyon örüljünk. Realitását a mellette szóló tényezőknek az a csoportja adja, amelyek alapjában véve társadalomellenesek.


Hol rendeztek az utóbbi időkben olimpiát?

Vagy ott, ahol politikailag erős a központi hatalom, de annyira, hogy gyakorlatilag minden döntést az ország tekintélyelvű vezetése hoz, ilyen volt Peking. Vagy rendeztek Szocsiban olimpiát, ahol a korrupció nem volt képes olyan gigantikus méreteket ölteni, amelyet ne tudott volna felülmúlni az állami szubvenció. A harmadik alapfeltétel, a civil szervezetek gyengesége, amely egyrészt a központi hatalom brutális erejének másik oldala, de egyben a korrupció szabad szárnyalásának is alapja. Civil szféránk nem egyszerűen gyenge, hanem sokkal rosszabb: az anyagilag gyenge lábakon álló, ilyenformán erőtlen tömegbefolyású szervezetek helyén egy megismerhetetlen költségvetésű, isten tudja, milyen pénzekből, a kormány előretolt helyőrségeként működő szervezet áll, amelyet valami súlyos megtévesztés érdekében Civil Összefogásnak neveznek. Vagyis, a végtelenségig központosított közigazgatás rendben, a civil mozgalmakat helyettesítő hivatásos civilek megvannak, a gigantikus terveket szövögető kormányfő adott.

Mármost a kormányzat intézményes ellenőrizhetetlensége egyfelől, másfelől a korrupció nem egyszerűen tetemes volta, hanem törvényi szintű elfogadottsága, végül pedig a civil szervezetek erőtlensége és mindennapos fenyegetettsége a világ egyetlen városában sem valósul meg olyan egyértelműen és olyan nyilvánvalóan, mint Magyarország fővárosának jogi és társadalmi környezetében: Budapest tehát egyértelműen alkalmas olimpia rendezésére.

A budapesti olimpia gondolata ráadásul többször fölvetődött. Már az 1960-as olimpia megrendezésének terve is a politikai szervek asztalán volt, de ebből nem lett semmi. A Budapesti Olimpia Mozgalom a 2010-es kormányváltás után már lobbizott Orbán Viktornál, hogy a következő évben pályázzunk a 2020-as olimpiára. Az érvek között szerepelt az a közvélemény-kutatás, miszerint az emberek 70 százaléka támogatja a kandidálást, 56 százalékuk pedig a következő évtizedben kész lenne évi 4000 forinttal saját erőből is segíteni a vállalkozást. (Ez akkor is meghökkentő, ha nyilván igaz: Chicago például benyújtotta a 2016-os – Obama elnök által is támogatott – pályázatát, de a lakosság több mint 80 százaléka ellenezte, mégpedig eredményesen. Így a 2016-os játékokat Rio de Janeiro nyerte el.)

Általában is igaz, hogy az egyre nagyobb társadalmi és környezeti károkkal járó gigarendezvényeket sokkal könnyebb megrendezni az erőtlen civil intézményeik miatt védtelen országokban. A diktatórikus berendezkedés sem akadály – sőt, mint Kína példája mutatja, inkább előny. Samaranch nem győzte hangsúlyozni, mennyire megkönnyítette a rendezést, hogy a szovjet vezetésnek nem kellett bajlódnia a lakosságnak felelős intézményekkel. És hogy az irredenta szemek se maradjanak szárazon, komoly érvként annyi, hogy sikeres pályázat esetén a trianoni békediktátum 100. évfordulóján Magyarország visszakerül a világ térképére. Előkerült a jól hangzó kelet-közép-európai projekt, amely valójában olyan verseny a környező országok között, ahol egyelőre nincs is induló. Prága ugyan 2016-ban pályázott olimpiára, de kötve hiszem, hogy erre tízből két ember emlékezne.

A nemrégiben NOB-elnökké választott Thomas Bach fellépése segíti is a budapesti kandidálást, meg nem is. Elsősorban azt szeretné elérni, hogy a jövőben a pályázó városok a korábbinál kevesebb pénzből tudják megrendezni az olimpiát. Többször emlékeztetett arra, hogy a 2022-es téli játékokra eredetileg hat jelentkező volt, de négy – főleg pénzügyi okokból – visszalépett, csak Peking, illetve a kazah Almati maradt versenyben, és ez valamelyest ártott az olimpia nimbuszának. Nyilván arra gondolt, hogy lassan csak tekintélyelven működő országok fővárosai jelentkeznek. Budapest ebből a szempontból nincs rossz helyzetben: az ország kormánya a korábban már lepusztított kontrollszervezetek nélkül működik, de helyzete a főpolgármester hozzáállása miatt mégis kettős. Tarlós István nem igazán szeretne olimpiát, és még az önkormányzati választás kampányában lehűtötte a kedélyeket, mondván, szerinte nem ez a legfontosabb téma. (Hogy aztán mennyit ér az ő szava, mi sem mutatja pregnánsabban, mint hogy a kormány módosított közbeszerzési tervében máris szerepel egy idevágó tétel.)

Azzal pedig, hogy Bach csökkenteni szeretné a megrendezési költségeket, elképzelhető, hogy kedvét szegi az állami nagyberuházások környezetében egerésző úgynevezett pályázói körnek: ha ugyanis kevesebb a pénz, kevesebbet lehet belőle – új keletű és pontos kifejezéssel – lepályázni. Bach mindezek tetejében a ráfordítási költségek teljes nyilvánosságát követelné meg, ilyenformán végérvényesen kedvét szegheti a kandidálást óhajtóknak. Ha ugyanis a lepályázható pénzek még nyilvánosak is lesznek, egyre kevesebb lesz a lehulló morzsa is, hát még a vastagon kent zsíros kenyér.

Bach képzeletében feltehetően egy Helsinki-méretű olimpia áll, ami természetesen szép gondolat, de aligha reális. Helsinki után a következő évtizedek azt mutatják, hogy a rendező városok a világ megapoliszai közül kerülnek ki – az egyetlen kivétel 2004-ben Athén, de ennek nyilvánvalóan sporttörténeti okai vannak. Nem vagyok közgazdász, nem szeretnék költségvetési prognózisba bonyolódni, és nem térek ki az ilyenkor szokásos hívószavakra (nagyot álmodás, kishitűnek nincs hazája vagy mi pontosan, a magyar virtus, miegyebek). De látom a számokat, látom azokat a borús perspektívákat, amelyeket viszont közgazdászok jósolnak a magyar gazdaság súlyos lassulására vonatkozóan. Ezt viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni, különösen nem lehet az ellenkezőjére építeni. Ha józanul gondolkodunk, akkor egy ekkora beruházásnak reális finanszírozási alapja akkor sincs, ha az államtitkár úgy látja, további gazdasági növekedéssel és változatlan költségvetési fegyelemmel 2028 nagyon kézenfekvő időpont az ötkarikás játékok rendezésére. Az államtitkár úgy beszél, mintha Magyarország szárnyalna, holott az a keserves helyzet, hogy ez a – térségbeli országokéhoz mérten is – szerény növekedés az olimpiánál jóval laposabb ívű elképzelés megvalósítására is kevés.

Szalay-Berzeviczy Attila, a BOM vezetője még szeptemberben, amikor újra előkerült az olimpia téma, azt mondta: „Ezt az ügyet nem profitszerzés céljából, a költségvetési bevételek növelése miatt szokták a rendező városok bevállalni, bár az olimpia megrendezésének valóban van egy kimutatható GDP-növelő hatása, ha azt megfelelő ütemben lépi meg az adott ország. Ami viszont komoly pozitívum, de nehezen kimutatható számokban, az a nemzet lélekállapotának javulása, a nemzeti büszkeség jelenléte, amit csak egy igazán nagy dobással lehet elérni.”

Szalay-Berzeviczynek teoretikusan feltétlenül igaza van, de minden respektusom ellenére, praktikusan aligha. Az országban most mutatkozó rossz tendenciák, mint a szegénység mélyülése, a korrupció terjedése, az intézményrendszer leépülése, hosszú-hosszú évtizedek higgadt, tervszerű építkezésével volna akár csekély mértékben megváltoztatható. Az ország ziláltságán azonban egy saját méreteihez képes gigantikus pénzbeáramlás nem javítana, hanem tovább rontana. Pillanatnyilag nincs meg az a közigazgatási, pénzügyi és jogi intézményrendszer, nem beszélve a pártatlan ellenőrző szervekről, a korrektséget biztosító intézménystruktúráról, amelyik ezt a projektet képes volna működtetni. Azért nincs meg, mert szétesett, vagy szétverték – enélkül viszont egy közepes nagyságú üzemet sem lehet vezetni. Ráadásul lehet, hogy igazságtalan, de ha a lakosság azt látja, hogy továbbra sem kórházak és iskolák épülnek, hanem a már eddig is sok hangulati és pénzügyi zavart okozó futballpályák után velodromok és soha nem látott befogadóképességű versenypályák, a nemzet lélekállapota félő, nem javul, hanem tovább romlik.


Az ötezer milliárdos dilemma: kell-e nekünk olimpia?


Igen
Nem

SZAVAZAT UTÁN