Ezt nézesse meg a menekülteket gyalázó ismerőseivel!

Forrás: Mozinet

-

A menekültekről, illegális bevándorlókról szóló legjobb filmek átélhetően mutatják be, hogy lényegében mindegy, Hondurasból az Egyesült Államokba, Albániából Belgiumba vagy Burkina Fasóból Olaszországba próbál eljutni valaki, ugyanúgy sérül az emberi méltósága, és ugyanolyan megugorhatatlan akadályokat kellene leküzdenie egy elviselhető életért. Játékfilmek, amelyek talán még azokat is megérintenék, akik most képtelenek a Magyarországra érkező menekültekkel szemben emberségesek lenni.


Mediterranea (2015)

Magyarországon egyelőre csak a Cinefesten vetítik, mégis ezt vesszük előre, mert túlzás nélkül az év legfontosabb filmje. A cannes-i Kritikusok hetén bemutatott dráma egy fiatal, Burkina Fasó-i férfira koncentrál, egy úgynevezett gazdasági bevándorlóra, aki a jobb élet reményében dönt úgy, hogy embercsempészek segítségével Líbián keresztül Olaszországba menekül. Az olasz elsőfilmes Jonas Carpignano legnagyobb teljesítménye, hogy sikerül olyan tárgyilagos, érzelgősségtől mentes hangot megütnie, amely alkalmas arra, hogy jó értelemben didaktikusan és végül pont a racionális megértés által igazán átélhetően mutassa be a menekültlét reménytelenségét.



Már a főhős (Koudous Seihon) útja során szembesülünk az emberélet ilyen helyzetben bekövetkező elértéktelenedésével, de a játékidő nagyobb részében azt tapasztaljuk meg, hogy mennyire kilátástalan küzdelem a beilleszkedés és boldogulás nincstelen idegenként még annak számára is, aki tényleg mindent megtesz azért, hogy ez sikerüljön. Ez az a film, amit iskoláktól kezdve magyar nagyvárosok főtereiig mindenhol vetíteni kellene nálunk – aki a végén sem érzi át, mit jelent menekültnek lenni, annak se szíve, se esze. Reméljük, valamelyik bevállalós magyar forgalmazó elhozza nekünk.


A szabadság határai (Crossing Over, 2009)

A dél-afrikai születésű, huszonegy évesen Amerikába kivándorolt Wayne Kramer számára személyes ügy a migráció témája, A szabadság határaiban saját 1996-os rövidfilmjét bővítette egész estéssé. Kár, hogy a szebb napokat látott veterán (Harrison Ford, Ashley Judd) és feltörekvő fiatal színészek (Jim Sturgess, Alice Braga) főszereplésével forgatott mozi szinte észrevétlen maradt, talán azért, mert kiábrándult és illúzióktól mentes képet fest az amerikai állampolgárság elnyeréséért folytatott, elkeseredett küzdelemről.



A több szálon futó dráma illegális munkavállalókat, letelepedési engedélyért harcoló kisembereket, valamint a Bevándorlási Hivatalnál dolgozó rendőrtiszteket és bürokratákat mozgat, akik kölcsönösen kihasználják egymást, és egyre mélyebbre süllyednek, miközben az amerikai álomról alkotott homályos elképzeléseikbe kapaszkodnak. A cinikus végkifejlet szerint a lealjasodást nem lehet megúszni, a rendszer maga gerjeszti a bűnt – ez után a film után egy kicsit kevésbé vágyunk majd Amerikába.


Kikötői történet (Le Havre, 2011)

Aki Kaurismakitól nem számítunk a menekültkérdés társadalmi szintű vizsgálatára, ő sokkal inkább az egyszerű, néhány szereplőt mozgató, emberi drámák alkotója. Ez nem jelenti azt, hogy a Kikötői történetből hiányzik a szociális érzékenység: a derűs, de unatkozó cipőpucoló és a konténerből előkerülő afrikai kamaszgyerek apa-fiú története érinti az illegális bevándorlással kapcsolatos társadalmi kérdések zömét (a helyiek elfogadó vagy távolságtartó attitűdjét, az elesettek iránti felelősségvállalás és az önfelmentés problémáját), de szerény és kis léptékű marad. Pont így válik igazán meghatóvá, az optimista végkicsengésért pedig külön hálásak lehetünk a téma nyomasztó filmjei között.



Sin Nombre (2009)

Cary Fukunaga (Jane Eyre, True Detective) első nagyjátékfilmjét most látni durva ráismerés: a Guatemalán és Mexikón keresztül az USA-ba jutni próbáló hondurasiak kálváriája nem különbözik túl sokban azoknak a szíriai menekülteknek a megpróbáltatásaitól, akik Magyarországon keresztül próbálnak Németországba jutni. Vonatra csimpaszkodnak, amely aztán mégsem indul el, ezért kénytelenek a sínek mellett aludni, aztán mégis elindulnak, de sosem tudhatják, mikor kapcsolják le őket a rendőrök, ahogy azt sem, hogy egy településen áthaladva a helyiek gyümölcsöt fognak feldobálni nekik, vagy épp gyűlölködve köveket vágnak hozzájuk.



A sajátos road movie-t Fukunaga egy mexikói gengsztersztorival kombinálja: a Casper becenevű bandita (Edgar Flores), miután megölte saját bandavezérét, egy menekülteket szállító tehervonaton próbál meglépni társai bosszúja elől. Nem lövünk le nagy csavart, ha eláruljuk, a szereplők többsége így vagy úgy, de elhullik a hosszú út során.


Gyönyörű mocsokságok (Dirty Pretty Things, 2002)

Most, amikor százával próbálnak a menekültek átjutni Calais-ból Nagy-Britanniába a csalagúton keresztül, a magyarok pedig továbbra is nagy számban költöznek ki Angliába, Stephen Frears hideglelős thrillere nem is lehetne aktuálisabb. Megmutatja, hogy az angolok és a turisták felvilága alatt Londonban létezik egy párhuzamos univerzum, ahol illegális bevándorlók, afrikai, kelet-európai, közel-keleti migránsok gürizik végig alja munkával a mindennapokat, és bíznak a szebb jövőben.



Van közöttük, aki akár a szerveit is hajlandó pénzzé tenni, vagy útlevélért áruba bocsátani – ezzel szembesül a film főhőse, Okwe (Chiwetel Ejiofor), aki egyik nap emberi szívet talál a vécében, és rájön, hogy a hotelben, ahol dolgozik, korántsem a vendégek elszállásolása a legjövedelmezőbb üzlet. Audrey Tautou török szobalányként segít neki az ügy felderítésében.


A tenger törvénye (Terraferma, 2011)

Emanuele Crialese (Grazia szigete, Aranykapu) filmje se lehetne ennél érvényesebb napjainkban: a túlzsúfolt bárkákon Olaszországba érkező afrikai menekültek körül bonyolódik a cselekmény. Pontosabban először a Linosa nevű kis, Szicíliától délre fekvő olasz sziget lakóinak életét ismerjük meg, a halászhagyományokhoz ragaszkodó, a turistákból élő és a gyarapodás reményében elköltözést fontolgató figurák villantják fel a választási lehetőségeket, hogy aztán a partra sodródó menekültek bonyolítsák a helyzetet.



Amikor a hajótöröttek kimentéséről van szó, gazdasági megfontolások, jogszabályok és az alapvető emberi erkölcs kerülnek szembe egymással. Crialese elég érzékenyen fogja meg a témát ahhoz, hogy filmje ne váljon szájbarágóssá, a képi világ pedig, mint nála mindig, most is lenyűgöző, mégsem képeslapszerű.


Lorna csendje (Le silence de Lorna, 2008)

A Dardenne testvérek talán leggyorsabb tempójú filmjében egy albán nő (Arta Dobroshi) próbálja megszerezni a belga állampolgárságot, ennek érdekében pedig egyik érdekházasságból a másikba kényszerül bele. Eleinte meg akar szabadulni drogfüggő férjétől, hogy egy orosz férfihoz mehessen hozzá, és elég pénzt szerezzen ahhoz, hogy szerelmével büfét nyithasson. De ahogyan az utolsó pillanatban mégis közel kerül leszokni próbáló férjéhez, fokozatosan tönkremegy ebben az érzelmileg iszonyatosan megterhelő, életveszélyes helyzetben.



A rendezők munkamódszerükhöz híven szenvtelenül, dokumentarista higgadtsággal követik nyomon Lorna életének krízisét. Emiatt egészen a gyomrossal felérő befejezésig hatásosak és életszerűk maradnak a fordulatok, annak ellenére, hogy a film időnként egy thriller, időnként egy melodráma határát súrolja.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!