Ezt a zenét írnánk fel kedélyjavítónak

Fotó: Electronic Beats / Soós Bertalan

-

Az Electronic Beats multikulti hangulatú programjában jól megfért egymás mellett a retrós house egy melegkollektívától, a kacsatánccal és olcsó Casio-hangzással megspékelt dél-afrikai dili és a lecsupaszított neo soul. Koncertbeszámoló.


Az idei Electronic Beats fő programjában (amely mellett még számos esemény tartozott a budapesti fesztiválhoz) a koncerteket mintha szándékosan a „multikulti” jegyében állították volna össze. Pedig feltehetően nem, legalábbis nem találkoztunk ilyen értelmű jelmondatokkal. Így a legjobb: ha teljesen természetes(nek tűnik), hogy egy szíriai esküvői énekes, egy interkontinentális melegkollektíva és egy dél-afrikai zenebohóc simán megfér mondjuk egy izlandi-német komolykodó produkcióval. Amúgy a legtöbb popzenei irányzatnál mindig befogadóbb volt az elektronikus tánczene, illetve több műfaja egyenesen különféle kisebbségek klubjaiból indult. No, nem mintha ne lenne probléma, mondjuk a nők helyzetével: pont az Electronic Beatsen is fellépő Nina Kraviz (itt is lehet hallgatni őt) körül két éve hatalmas vita alakult ki ez ügyben. (A fesztivál szervezői inkább azzal üzentek, hogy a plakáton mindenki egyforma méretű betűkkel, ábécérendben szerepel.)


Hercules and Love Affair az A38 hajón


Az elektronikus zene kezdeteinek egyik jellegzetességét, a kisebbségi nemi identitások sokszínűségét leginkább a Hercules and Love Affair jelenítette meg: a New York-i, nyíltan meleg Andy Butler vezette csapatban szerepelt egy meleg belga énekes, Gustaph, valamint a párizsi Rouge Mary, akit meglehetősen nehéz besorolni még az LMBTQ-n belül is. Mint Butler mondta egy interjúban: „elmegy a kórusába gospelt énekelni úgy, hogy a háta közepéig szőrös, ki van rúzsozva és magas sarkú cipőt hord. Sok embernek ez ellentmondás, de számára ez teljesen természetes.” A koncerten pedig azt mondta róla Butler, hogy „az, hogy a társaságomban van, segít nekem, hogy önmagam legyek.” (Volt még a csapatban egy bécsi gombnyomogató ember, akiről semmi nem derült ki.)


A Hercules and Love Affair színpadra lépés előtt


Maga a zene a house múltja előtti tisztelgés, de annyira, hogy azt már alig lehet megkülönböztetni a színtiszta retrótól. Mindegyik szám kb. ugyanazon a tempón, egymásra kísértetiesen hasonlító alapokkal ment végig, és az acides szintik ugyanúgy bugyborogtak közben. Bulizenének tök jó volt, és még az sem zavart nagyon, hogy az „angyali hangú” Gustaph mellett különösen feltűnő volt, hogy Rouge Mary inkább színpadi jelenség, mintsem énekes (vagy csak most volt rossz formában, legalábbis a lemezen jobb). A féloldalas énekesi teljesítmény mellett hiba volt, hogy hiányoztak a kiugró dalok is – amikor pedig a berobbanó sláger, a Blind szólalt meg a vége felé, akkor különösen feltűnő lett, hogy ez sokkal valamilyenebb a többinél, és mennyire nem az igazi, ha nem egy olyan nagy énekestől halljuk, mint Antony. De ezt leszámítva volt akkora a buli, hogy a „zenei” kifogásokat elsöpörje.


Nozinja maga is táncra perdült


Amíg a Hercules and Love Affair esetén egy bő két és fél évtizedes, mások által kifejlesztett forma ereje miatt működött a buli, addig Nozinja már saját maga alkotta meg azt a műfajt, ami olyan hatékony, hogy képtelenség legalább széles vigyor és lábdobogás nélkül hallgatni. Persze nem a semmiből: a shangaan electro az ő dél-afrikai szülőhelyének hagyományos zenéjéből táplálkozik, és ha valaki ezt még soha nem hallotta, akkor ismerős lehet neki más afrikai zenékből a dallamvilág, vagy az egymásnak felelgető férfi énekes – női kórus párosa. Nozinja ezt rettenetesen gyors dobgépekkel játssza (többször elmondta, hogy 190 BPM a tempó, vagyis percenként ennyit üt a lábdob), és olyan szintihangzásokkal, amelyek mintha úgy keletkeztek volna, hogy a legendás olcsó Casio szintikbe valaki pár perc alatt „afrikai ütősök” és „techno” hangzásokat próbált fabrikálni.


Nozinja táncosai


A zene és a show is úgy van kitalálva, hogy a valóságosnál jóval egyszerűbb bohóckodásnak hasson, ami csak hozzátesz a hatáshoz. Nozinja kis vállra szerelhető szárnyacskáival, csiricsáré ruhában indítja el hátul a számokat, néha beleszól a mikrofonba, két szám között sokat skandáltatja a saját nevét; elöl pedig két nő és egy férfi énekel és táncol, kb. a kacsatánc és a kissé lejárt klipkoreográfiák keverékét, némi seggrázással megspékelve, továbbá mókás pantomimelemekkel, mint pl. seggberúgás. A táncos-énekesek a harmadik szám végén már lihegtek, de becsülettel végignyomták az egészet; „minket gőzzel hajtanak” – viccelt Nozinja. A vigyor és leküzdhetetlen mozgáskényszer az amúgy sajnálatosan ritkás közönségben megvolt. Nem mondom, hogy otthon gyakran hallgatom ezt a zenét, de a koncertet egy évben legalább egyszer mindenkinek felírnám kedélyjavítónak.


Nozinja és táncosai a színpadra lépés előtt


Nagyjából hasonlót vártam Omar Souleymantól, aki Szíriában volt esküvői énekes (most nagyrészt Törökországban él), és több száz kazettát megjelentetett, mire a Sublime Frequencies 2007-től megjelent válogatásai nyomán világszerte felfedezték, és azóta nagy fesztiválokon is játszott. Bár nála a dabke a kiindulópont, a szupergyors dobgép és a nagyon művi hangzású szinti párosítása hasonló hatást eredményez, mint Nozinjánál. (Rizan Said még az ütőhangszereket is szintivel pótolja.) Vegyük hozzá Souleyman esküvők százain szerzett szórakoztatóipari rutinját, és azt, hogy nem alaptalanul nevezték ki „a világegyetem legkúlabb emberének” – garantált szórakozásnak ígérkezett.


Omar Souleyman

Omar Souleyman


Azonban nyögvenyelősen és a tőle megszokottnál lassabb tempóban indult a koncert. Aztán mielőtt még a közönség igazán átvette volna a végre felgyorsuló ritmust, minduntalan újra meg újra lehalkították a zenét, hogy skandáljunk, tapsoljunk, ezt-azt csináljunk. A hangulatfokozó trükkök azonban csak akkor működnek, ha van hangulat, és itt nem volt. Bő háromnegyed óra múlva a fapofáját megőrző Souleyman levonult (ki tudja, elmaradhatatlan napszemüvege mit rejtett), mi pedig ott maradtunk egy komoly csalódással.

Az előbbiekhez nem mérhető „egzotikum” egy svéd és szenegáli szülőktől Stockholmban született, Lonbonba költözött fekete lány, de Fatima legalább a műfaját tekintve különc, nem csak a fesztiválon. A neo soul annak ellenére pária maradt, hogy D’Angelo diadalmasan visszatért (kritikánkban a műfajról is bővebben írtunk), és Kendrick Lamar is bőven használt belőle elemeket. Pedig Fatima Yellow Memories című lemeze nagyobb közönség figyelmére is érdemes volna. Én például kétszer-háromszor hallgattam meg (itt lehet megtenni), és így is a legtöbb számot már régi ismerősként üdvözöltem, olyan slágerpotenciál van bennük.


Fatima

Fatima


A koncerten Fatimát minimális, szinti-basszus-dob felállású zenekar kísérte, és csak néhány hangmintát játszottak be melléjük. Így zenéje óhatatlanul lecsupaszodott, de a legtöbb számnak ez nem ártott. Egyértelműbben a neo soul jazzes, ritmusaiban pedig hip hopos hatást mutató fősodrához közeledett; a lemezen hallható egyéb ízek visszaszorultak, néhol hiányzott a könnyed játékosság. De ettől még jó kis koncert volt ez, és még inkább meg kell becsülni azért, mert nálunk ilyet nagyon ritkán hallhatunk élőben.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!