Ezt a szerelmet lehetetlen elrontani

Forrás: A Company Hungary

-

A Hajnali láz-film nem sokat tesz hozzá ahhoz az iszonyú erős történethez, amit a könyv elmesélt. Azoknak viszont talán emlékezetes lesz, akik most találkoznak először a sztorival.


Gárdos Péter Hajnali láz című könyve (amit már eleve azzal a szándékkal írt, hogy egy későbbi film alapanyaga lesz) attól a hihetetlen, rögtön vászonra kívánkozó sztoritól magával ragadó és megható, amit elmesél. Nem az elbeszélés stílusától – ami egyszerű és sok helyen esetlen, de ettől csak még igazibbnak hat –, vagy bármilyen más művészi megoldástól. Annyira erős önmagában annak a története, ahogyan Gárdos szülei megismerkedtek és egymásba szerettek, hogy a körítés mellékes.



Teljesen érthető, hogy Gárdos nem akarta kiadni a kezéből ezt a nagyon személyes történetet, de nehéz lenne amellett érvelni, hogy a Szamárköhögés rendezője a '92-es A skorpió megeszi az ikreket reggelire óta csinált fontos, vagy akár élvezetes filmet. Sokkal jobb lett volna, ha olyan film készül az alapanyagból, ahol a dramaturgia, a vizualitás, a színészi játék, a zene további rétegekkel gazdagítja, támogatja a történetet. Egy igazán nagy alkotó ebből a könyvből akár remekművet is csinálhatott volna.

Ehelyett kapunk egy nem bántóan rossz, de szinte teljesen jellegtelen filmet, ami legfeljebb azok számára lesz emlékezetes, akik most találkoznak először a sztorival. Mert az tényleg döbbenetes.


Piti Emőke és Schruff Milán a Hajnali láz című filmben


A második világháború után a koncentrációs táborokból a halál peremén imbolygó zsidó túlélőket szállítanak svédországi kórházakba, szanatóriumokba. Az egyikben ápolják a tüdőbeteg Miklóst (Schruff Milán), aki nem akarja meghallani a Máté Gábor által alakított, szavai közt zavarba ejtően hosszú szüneteket tartó orvosát, amikor az felvilágosítja, hogy körülbelül fél éve van hátra, hanem megszerzi a Svédországban lábadozó, Debrecen környékéről származó több mint száz lány címét, és mindnek levelet küld, elhatározva, hogy az egyikbe bele fog szeretni. Lili (Piti Emőke) lesz az, akivel a legmélyebb levelezésbe bonyolódik, egymásba szeretnek, mielőtt még találkoznának, vagy akár fényképen látnák egymást.


Piti Emőke és Schruff Milán


Ezzel egyáltalán nem nehéz azonosulni; kicsit másképp, de az internet korában is simán megesik az ilyesmi. Mégis egészen különleges az, ahogyan az élni és szeretni akarás feltör a beteg fiúból és csodaszerűen, de közben magától értetődően kigyógyítja halálos betegségéből, és az, hogy ez a valószerűtlen, esélytelen szerelem végül tényleg beteljesül. A két érzékeny fiatal levelezése megrendítő, sokszor vicces és hétköznapian emberi, és az, hogy tudjuk, megtörtént, különös erővel ruházza fel.

Szerintem jobb a könyv, mert abban tényleg szinte csak az ő csupasz mondataik állnak, az olvasónak pedig van tere saját magában életre kelteni Lili és Miklós szerelmét. Gárdos filmje viszont megköti a képzeletünket, és több nem kifejezetten szerencsés megoldásával inkább nehezíti, mint segíti az átélést.


Petrik Andrea, Piti Emőke és Földes Eszter


A legnagyobb hiányossága, hogy nem igazán filmszerű olyan értelemben, hogy nincs markáns képi stílusa, vizuálisan jellegtelen, egyetlen beállításán sem érződik, hogy azzal az alkotók éppen valamit el akarnának mesélni nekünk. Seregi László operatőr nagyon sokszor kézi kamerát használ, de ez a választása véletlenszerűnek tűnik, sosem derül ki, mit akar vele közvetíteni, nem hat sem természetesnek, sem „mainak”, sem feszültséget, sem közeliséget nem teremt vele. Bizonyos jelenetekben kifejezetten disszonáns hatást kelt, például amikor Miklós és orvosa ülnek egy padon, és lezajlik köztük a fenti beszélgetés, érzelmes zongoraszó csendül fel, a kamera meg enyhén, bénácskán dülöngél körülöttük.


Schruff Milán és Máté Gábor


A dialógusok sokszor papírízűek, erőltetettek, ami – bár a két főszereplő tisztességes munkát végez – nagyon megnehezíti, hogy átérezzük a történetet. Akad néhány megrendítő pillanat, de ezek nem annyira az alkotók miatt, hanem tőlük függetlenül működnek: amikor az egyik beteg megtudja, hogy mégis él a felesége, akiről hónapok óta nem hallott, vagy amikor Lili végre hírt kap az anyjáról, az megrázó, hiszen természetesen értjük, hogy ebben az élethelyzetben ez milyen katartikus élmény lehet. Nem azért éljük át, mert olyan szépen építették fel ezeket a jeleneteket, vagy akkora színészi teljesítményeket látunk, hanem, mert emberek vagyunk.


Hajnali láz

Gila Almagor az idős Lili szerepében


A közepes megoldások mellé egy kifejezetten bosszantó is becsúszik: a fekete-fehér filmet időnként megszakítja egy-egy színes felvétel a 2014-ben Izraelben élő idős Liliről. A kellemes megjelenésű hölgy kávézik, sétálgat, szatyrával szöszmötöl a piacon, és mindig mond pár érdektelen dolgot, ami nem helyezi más megvilágításba a cselekményt, és plusz érzelmi töltetet sem ad neki. Ez a nő feltűnően, zavaróan nem Lili. Sem megjelenésében, sem habitusában nem emlékeztet Piti Emőkére, a világ leggyatrábban megírt magyar szinkronján beszél (szájmozgása véletlenül sem passzol soha a kimondott szavakhoz), és elég nyilvánvalóan a 70-es éveiben jár, miközben Lilinek majdnem 90-nek kéne lennie. Olyan benyomást kelt ez a néni, mintha a jeruzsálemi turisztikai iroda alkalmazásában állna, és életét arra tette volna fel, hogy meggyőzzön minket arról, a világon sehol nem fogunk olyan harsogóan piros epret kapni, mint az ottani piacon. Rajta lehet a legkönnyebben tetten érni, hogy a rendezőnek nem volt határozott koncepciója arról, hogy mi is ez a film, amit csinál, csak félmegoldások és kompromisszumok közt sodródott.


Hajnali láz

Scherer Péter és Schruff Milán


A csaknem kétórás film utolsó fél órája már nem annyira jellegtelen, inkább fárasztó: ahelyett, hogy most, az utolsó döntő nehézségeknél izgulnánk legjobban a szerelmesekért, azt kívánjuk, bárcsak gyorsan megoldanák már a problémáikat, és élnének boldogan nélkülünk. Ennek főleg az az oka, hogy amikor a főhősökben felvetődik a kitérés gondolata, Gárdos képtelen érzékeltetni döntésük lélektani motivációit (még szerencse, hogy nem vagyunk hülyék, és magunktól is tudjuk), hanem szinte úgy tálalja az egészet, mintha egy afféle előzmények nélküli kósza hóbort lenne csupán. Világos, hogy nem ez volt a célja, de a bénasága miatt ezen a ponton majdhogynem sértővé válik a film. Még szerencse, hogy itt van Scherer papa, és mindent elrendez.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!