Ezt a filmet várták a filmbuzik február óta

Forrás: Vertigo Média

-

Szép, fiatal és nyíltszívű külföldi lány vagy és egy helyi bandával lógnál az éjszakában? Inkább nézd meg a Victoriát, az idei berlini filmfesztivál egyik felfedezettjét, amely csütörtöktől a magyar mozikban is látható.


Egyetlen snitt – ez volt a buzzword, amivel a februári Berlinalén terjedni kezdett a Victoria című német versenyfilm híre a fesztiválozók között. És hát nem lehet mással kezdeni bő fél évvel később sem a kritikát: ennek a filmnek a legnagyobb értéke, hogy egy iszonyatosan bonyolult, precízen megtervezett és kivitelezett koreográfia segítségével meséli el egy berlini éjszaka történetét. Miközben persze minden elismerésünk a rendezőé, azt azért meg kell jegyezni, hogy hasonló teljesítményt legelőször talán Mike Figgistől láttunk 2000-ben (ha Hitchcock trükkös A kötéljét nem számítjuk ide). Ő a digitális technológia mainstream filmbe szivárgásának hajnalán az elsők közt ismerte föl a Timecode készítésekor, hogy mivel a kamerába fűzhető celluloidtekercs fizikai korlátai eltűntek, akármilyen hosszú beállításban lehet gondolkodni.


Frederick Lau és Laia Costa a Victoria című filmben


Sebastian Schipper megoldása tehát nem új (Szokurov Az orosz bárkáját szokás még említeni, és az idei Oscar-díjas Birdman is egysnittesnek volt álcázva, habár valójában nem egyben vették fel), forgatókönyvében viszont talán az időbeliség észrevétlen manipulációja a legizgalmasabb. Bár egyetlen vágás sincs, a filmidő mégsem esik egybe a játékidővel, hiszen 2 óra 20 perc alatt nagyjából 4 óra eseményei pörögnek le a szemünk előtt úgy, hogy nem tűnik fel a csúsztatás. Ez a finom időkezelés igazi bravúr, csak utólag gondolkodva jövünk rá a manipulációra.



A film gyengébb elemei közé tartozik viszont a történet valószerűsége, amit pont a realisztikus ábrázolás eszközeként ismert hosszú beállítás miatt kérhetünk számon a Victorián. A húszas évei első felében járó spanyol lány (Laia Costa) magányosan táncol egy berlini klubban, és miután sikertelenül próbálja meg felszedni a pultos csávót, hazaindul. A kijáratnál azonban beleütközik a csóró, jegyet kifizetni nem tudó, részegen tántorgó, igazi lúzernek kinéző Sonnéba (Frederick Lau) és a jópofaság és agresszivitás között félúton lévő társaiba – és meglepő módon ahelyett, hogy hazamenne, elindul velük bandázni az éjszakában.

Meglehetősen érthetetlen a csillogó szemű, ártatlan arcú és kissé félénknek tűnő lány részéről e merész döntés, és a sztori hihetősége igazából azon múlik, hogy elfogadjuk-e a jóval később, valamikor a film közepén szánkba rágott pszichologizáló motivációt, valamint eltekintünk-e a történet néhány meglehetősen hihetetlen fordulatától és mellékkörülményétől.



Viszont attól függetlenül, hogy hogyan viszonyulunk Victoria lelki életéhez, a film tele van kifejezetten erős pillanatokkal és feszültséggel: főleg eleinte, amíg nem nyilvánvaló a banda attitűdje, árgus szemekkel figyelünk minden rezdülést, hogy vajon milyen irányba fejlődnek az események. Ez a bizonytalanság, az, hogy sok helyzetben egyáltalán nem egyértelmű, hogy milyen irányt vesznek a következő pillanatban az események, nagy érdeme a filmnek. Ugyancsak magával ragadó az érzelmi állapotok hullámzása is, ami a lány kendőzetlen naivitásától a határhelyzetekben mutatott hidegvérű döntésekig, a gondtalan felszabadultságtól a gyöngédségen keresztül a pőre racionalitásig terjed.



A Victoria sok pozitívuma ellenére két okból hagy hiányérzetet bennünk. Egyrészt a sztori a több váratlan fordulat ellenére nem elég erős ahhoz, hogy igazán kitöltse a két órát jócskán meghaladó játékidőt, pedig legtöbbször a szituációk és a karakterek is hatásosak. Másrészt, és talán ez a fontosabb, nem igazán világos, hogy a konkrét látottakon túl miről is szól a film, hogy mit is vihetünk akár értelmi, akár érzelmi síkon magunkkal a moziból kilépve.

Nyilván nem feltétlenül elvárás ez minden filmmel szemben, azonban a Victoria megkonstruáltsága, a végletekig feszített rendezői koncepció, valamint hangvétele révén egyértelműen magasabbra pozicionálja magát egyszerű szórakoztatóipari terméknél. Azonban ahogy a film legvégén a kora reggeli, elhagyatott berlini utcát nézzük, azon töprengünk, hogy az elsősorban színészként ismert, néha a rendezői székbe is beülő, de ott komoly nyomot eddig nem hagyó Schipper miért is akarta ezt a filmet elkészíteni.