Ezért már érdemes otthon maradni!

Forrás: Netflix

-

Mostanában sokszor csalódottan nézegetjük a moziműsort: így az Oscar-szezon után, a nyári popcornfilmek szezonja előtt elég sovány a filmfelhozatal. Viszont már nálunk is van Netflix, amin keresztül nemcsak király sorozatok érhetők el, hanem (angol nyelven, angol felirattal) például szuper dokumentumfilmek is. Kiválasztottunk a felhozatalból öt olyan filmet, ami miatt érdemes az otthoni mozizást választani.


Iris

Ennek a 2014-es portréfilmnek az alkotója, a legendás Albert Maysles (Gimme Shelter, Grey Gardens) már nem él, ahogy a film egyik alanya, Carl Apfel is meghalt a forgatás óta – igaz, ő majdnem megérte a 101. születésnapját. A címszereplő Iris Apfel viszont 94 évesen is aktív, és extravagáns öltözékeiben és túlméretezett, kerek szemüvegeivel még ma is különböző nyilvános események színfoltja.


Carl és Iris Apfel a filmben


Az Irisból az derül ki, hogy Iris és Carl, akik 67 éven keresztül voltak házasok, tulajdonképpen egy mesevilágot építettek fel maguknak, ami nem merült ki az év bő felében karácsonyi díszbe öltözött, játékokkal és különös dekorációkkal telezsúfolt otthonukban, hanem tágabb értelemben az egész életükre kiterjedt: vállalkozásuk keretében több mint negyven éven keresztül régi textilek másolatait alkották meg, közben pedig utazgattak a világban, újabb és újabb egzotikus anyagokat, ruhákat és ékszereket gyűjtve, amelyekből Iris szemkápráztató szetteket alkotott magának.



„Jackie-vel azért volt egy kis gond” – kotyogja ki Carl Jackie Kennedyről, a számos first lady egyikéről, akivel együtt dolgoztak a Fehér Ház berendezésén, mielőtt Iris lecsitteli, mondván, hogy a Fehér Házról nem szabad beszélniük. Shoppingolni mennek, Carl egy székben bágyadozik, míg felesége egymás után próbálja fel a holmikat: „inkább rá költöm a pénzem, minthogy befizessem adóban”. Iris tévéműsorban szerepel, nyilvános beszélgetésen vesz részt, egyetemi előadást tart. És olyanokat mond, hogy „jobb boldognak lenni, mint jól öltözöttnek”, meg, hogy „történetesen én nem szeretem a csinosat”.

Végül nem is a ruhái és a stílussal kapcsolatos gondolatai miatt lesz érdekes számunkra Iris. Hanem azért, mert szívet melengető látni egy idős embert, akiről az süt, hogy a szenvedélyének szentelte az életét és ehhez megtalálta magának a megfelelő partnert is, szóval, hogy egy jól leélt élet van a háta mögött. Mind ilyenek akarunk lenni 90 fölött, nyilván.


My Beautiful Broken Brain

Nem tudom, merjem-e inspirálónak nevezni a My Beautiful Broken Braint, ugyanis, bár lehet, hogy erőt adhat súlyos betegségen átesett embereknek, egy egyáltalán nem átlagos lányról szól, aki emiatt egyáltalán nem átlagosan küzd meg a helyzetével. Főhőse és társrendezője egy Lotje nevű 34 éves, Londonban élő nő, aki agyvérzést szenved, és a film rendezőjének, Sophie Robinsonnak a segítségével dokumentálja a következő egy évét, ami alatt újra megtanul beszélni, írni és olvasni, és ami ennél is alapvetőbb, lényegében felépít magának egy új identitást.



A dokumentumfilmes Lotje története azért nem egy hétköznapi gyógyulástörténet, mert ő annyira intelligens, olvasott és verbálisan kikupálódott, hogy már tíz nappal az agyvérzése után is választékosabban beszél a helyzetéről, mint az egészséges emberek többsége. Még azzal együtt is, hogy nem jutnak eszébe alapvető szavak, és elbizonytalanodik, amikor megkérik, mutasson a saját vállára. Ez egy olyan lány újjászületésének története, aki David Lynchnek készít videónaplót keszekuszán formálódó gondolatairól, és aztán találkozik is a rendezővel (Lynch a film egyik executive producere is). Szóval nem sokan reménykedhetnek benne, hogy sorsuk hasonlóan alakul egy életveszélyes betegséget követően, viszont ettől még nagyon lehet Lotjénak drukkolni.


The Hunting Ground

Kirby Dick dokumentumfilmje iszonyú nyomasztó, de nagyon fontos témával foglalkozik: azzal, hogy az amerikai felsőoktatási intézmények diákjai nagy számban válnak nemi erőszak áldozataivá az intézmények falain belül, és hogy az elkövetők az esetek többségében simán megússzák a dolgot, mert az iskolák érdeke, hogy eltussolják ezeket a kínos ügyeket. A film során újra meg újra megdöbbentő statisztikákkal bombáznak minket, amelyek közül talán az első a legmellbevágóbb: az USA-ban egyetemi évei alatt a nők több mint 16%-a szexuális támadás áldozata lesz.



A Hunting Groundban áldozatok mesélik el személyes történeteiket, amelyekben visszatérő elem, hogy a rendszerint egy egyetemi bulin történt erőszakot követően az egyetem nem volt hajlandó érdemben foglalkozni a panaszukkal, sőt, sok esetben a rendőrség sem tett semmit. Megszólalnak a téma pszichológus kutatói, illetve olyan egyetemi dolgozók is, akik szembemenve kollégáikkal, változásokat sürgetnek, és egy velejéig romlott rendszert ismerünk meg, amelynek fenntartásához az egyetemeknek erős anyagi érdekük fűződik.


The Hunting Ground

The Hunting Ground


A film érzelmi magját két olyan áldozat sztorija jelenti, akik nem hagyták annyiban a dolgot, és autodidakta módon kiképezték magukat arra, hogy felvállalhassák más áldozatok érdekképviseletét, illetve demonstrációkat, sajtótájékoztatókat szerveznek, hogy ráirányítsák a figyelmet a problémára. A film majdhogynem diadalittasan végződik: a közvélemény ráeszmél, hogy mekkora gond van, a szenátorok elkezdenek foglalkozni az üggyel, stb. De hogy a rendszer miképpen fog megváltozni, az azért nem derül ki.


Keith Richards: Under the Influence

Kevés kellemesebb időtöltést tudok elképzelni, mint hogy Keith Richards anekdotázását hallgassam, amit csak időnként fel-feltörő, összetéveszthetetlen, rekedt nevetése szakít meg. Aki hasonlóan vélekedik, annak biztos, hogy tömény öröm lesz az Oscar-díjas Morgan Neville (Twenty Feet from Stardom) filmje, ami lazább szerkesztésű és hangulatú, mint a szabályos életrajzi filmek, és ahelyett, hogy minden fontosnak tartott fordulóponthoz ragaszkodva ráncigálna végig minket a zenész életútján, inkább olyan, mintha egy napfényes délutánt üldögélnénk végig Richardsszal, aki hol felveszi egy gitárját, és zenélget nekünk egy kicsit, hol meg elmesél egy fél évszázados sztorit, ami éppen eszébe jutott.



Persze sor kerül olyan kulcspillanatok felidézésére, mint Richards és Mick Jagger összebarátkozása és 80-as évekbeli elhidegülése (Richards csak „harmadik világháború”-ként utal az időszakra), az első amerikai turnéjuk, sőt, egy keveset megtudunk a Rolling Stones munkamódszeréről is, például arról, hogy hogyan született meg a Street Fighting Man. De a hangsúly a Richardsra legnagyobb hatást gyakorló zenészekre és zenei irányzatokra kerül, és nagyon jó nézni és hallgatni, hogy még ma is mennyire lelkesen, milyen áradozva beszél a hőseiről. Meg persze a zenéről, ami nélkül egyszerűen nincs élet. Néhány zenésztárs és barát is szóhoz jut, az például különösen bájos, amikor kölcsönösen elmesélik egymásról Tom Waitsszel, hogy micsoda csodabogár a másik.

Biztosan nagyon sok nyersanyagból vágták össze a filmet, de az egész olyan természetesnek és minden erőlködéstől mentesnek tűnik, mintha csak ott poharazgatnánk Richardsszal a cigifüstben. Szóba kerül kicsit az apja, aztán bejön a felesége, és az ölébe teszi a macskát. „Senki nem akar megöregedni, de fiatalon meghalni sem” – mondja, és rekedten nevet.


For Grace

Az amerikai álom-narratívába remekül passzoló sikertörténetet mesél el a film, de nagy erénye, hogy mégsem próbál hollywoodi hőst faragni főszereplőjéből, Curtis Duffyból. A film során végigkövetjük Duffynak, a sikeres séfnek a küzdelmét, aki két Michelin-csillagos munkahelyét hátrahagyva első önálló éttermének megvalósításán dolgozik szívósan és sokszor elkeseredetten, illetve ezzel párhuzamosan a vele, testvérével, egykori háztartástantanárával és másokkal készült interjúkból megismerjük Duffy előtörténetét.



Fény derül a szegény családban felnőtt fiú életének rémisztő traumájára, és körvonalazódik, hogy a gyerekkori nehézségek paradox módon hogyan járultak hozzá későbbi sikereihez. De Mark Helenowski és Kevin Pang filmje nemcsak egyetlen, rögös utat bejárt ember személyes története, hanem pontos képet rajzol arról, hogy mit jelent sztárséfnek lenni, hogy milyen megszállottság, munkabírás és lemondás szükséges ehhez a karrierhez, és hogyan darálja be ez a szakma néha a legjobbakat is.

Aki olvasta, mondjuk, Anthony Bourdain Kitchen Confidential című könyvét, annak nem lesz újdonság, hogy ez egy napi 12-16 óra robotolással és a magánélet teljes megszűnésével járó életforma, de az új étterem létrehozásának nehéz folyamata és a más, hasonlóan menő éttermekben dolgozó séfekkel készült interjúk különösen megfoghatóvá teszik, hogy miért is muszáj feladnia az életét annak, aki ezen a területen akar eredményt elérni.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!