Ezek a fiúk újra élvezhetők

Forrás: InterCom

-

Az U.N.C.L.E. embere egy akció és humor közt profi egyensúlyt tartó, kellemes kémkomédia, amelyet a két főszereplő vicces kakaskodása kifejezetten szórakoztatóvá tesz. Úgy tűnik, Guy Ritchie magához tért.


Guy Ritchie-nek igazából csak az első filmje (A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső) volt érdekes és újszerű, azóta saját maga koppintásából él (Blöff, Spíler, Sherlock Holmes-filmek), leszámítva azt a pár esetet, amikor teljesen bekattan, és valami kifejezetten nézhetetlen zagyvasággal áll elő (Revolver, Hullámhegy). Viszont – az ízléstelen és unalmas Sherlock Holmes 2 után – új filmje üdítően hat: Az U.N.C.L.E. embere, ha nem is különösebben eredeti, megint élvezhető.


Henry Cavill és Armie Hammer Az U.N.C.L.E. embere című filmben


Mostanra világossá vált, hogy Ritchie fő erőssége a bromance, azaz a férfibarátság átélhető, vicces, szeretetteljes ábrázolása. A ravasz… lendülete is a srácok interakcióiból táplálkozott, és az első Sherlock Holmest is szinte kizárólag a Robert Downey Jr. és Jude Law közti kémia működtette. Az U.N.C.L.E. emberében aztán igazán tobzódhat a rendező: a tolvajból CIA-ügynökké kikupált Napoleon Solo (Henry Cavill) és a KGB-ügynök Illya Kuryakin (Armie Hammer) dinamikus kettősére épül a film. Már a szereplőválasztás is remek, két baltával faragott arcú Ken-baba csap össze, majd válik kelletlen szövetségessé. Igaz, Cavill a maga 185 centis magasságával időnként törpének tűnik a csaknem kétméteres Hammer mellett, de ezt kompenzálja azzal, hogy figurája minden nőt megfektet, ellentétben szupererős, de szűzies orosz kollégájával.


Elizabeth Debicki és Henry Cavill


A cselekmény 1963-ban indul Berlinben, és bár én akkoriban még nem éltem, mégis elkapott a Kelet-Berlin-nosztalgia, ahogy megláttam a számítógépes grafikával makulátlanul rekonstruált falat és a háború nyomait magán hordozó, megviselt várost. De a giccset csak majdnem súroló, következetes világot építő látványra a film egyetlen pontján sem lehet panasz – egyébként a kétszeres Oscar-jelölt John Mathieson fényképezte, aki a Gladiátort is.


Armie Hammer és Alicia Vikander


A két főhős első találkozásában máris megjelenik minden, ami végig mozgásban tartja majd a filmet: a rivalizálás, a kettejük közé ékelődő nő (Alicia Vikander) és főleg a humor. Eleve nem rossz felütés, amikor egy autós üldözésben az üldöző Trabantban ül, és ebben a jelenetben megint a régi Ritchie-t látjuk dolgozni, ahogyan a jó ritmusú akciót kombinálja a kedves poénokkal. Nem téveszt arányt később sem, az akciójelenetek nem telepednek rá úgy a filmre, mint a második Sherlock Holmesban, ezúttal sikerült észben tartania, hogy a robbanások csak akkor érdekesek, ha törődünk azzal, aki éppen (majdnem) felrobban a szemünk előtt. A különböző műfaji elemek ötvözése tökéletes, és mintha erre szinte már szemtelenül reflektálna is a film: az egyik jelenetben például Kuryakin az életéért küzd egy motorcsónakon, miközben Solo a parton piknikezik zavartalanul.


Henry Cavill és Armie Hammer


A küldetés maga a legkevésbé érdekes, de a hidegháborús sztori annyira sablonos, hogy már önmagában humorforrássá válik: az amerikai és az orosz ügynöknek természetesen azért kell összefognia, hogy megakadályozzák, hogy egy bűnszervezet atomfegyvert állítson elő. Komolyan vehetetlen, de legalább nem tereli el a figyelmünket a lényegről. Az enyveskezű Solo és a KGB által precíz gyilkológéppé kiképzett Kuryakin készségei természetesen pont kiegészítik egymást, olajozott gépezetként működhetnének együtt, ha nem folyton a másik froclizásával lennének elfoglalva. Azért persze így is. A film az azonos című, 60-as évekbeli tévésorozaton alapul, és amikor Hammer és Cavill együtt bolondozik a vásznon, nem nehéz elképzelni, hogy ez az új verzió is működhetne sorozatként, heti negyven percben jól megmentenék a világot, miközben viccesen húznák egymást.


Armie Hammer és Alicia Vikander


De fontos a nő is: Alicia Vikander figurája, akinek az identitására viszonylag későn derül csak fény, a maga csintalansággal megbolondított határozottságával épp olyan szerethető, mint a két fickó, és remekül ellensúlyozza a tesztoszteronparádét. Na, ő aztán tényleg apró rajzfilmegérnek tűnik Hammer mellett, ügyesen koreografált, játékos szállodai verekedésük egészen bájos. Az ő jó kis triójuk mellett a rosszfiúk csapata kissé elsikkad, még A nagy Gatsbyben annyira megkapó Elizabeth Debicki sem igazán tud kibontakozni, pedig viszonylag sok játékidőt kap. De ez nem baj, a film így is egy árnyalattal hosszabb a kelleténél, jó döntés volt mindvégig az U.N.C.L.E. csapatára koncentrálni.

Igaz, ezt a fedőnevet csak az utolsó percben kapják meg, előrevetítve egy lehetséges folytatást. Erre nem valószínű, hogy sor kerül, mert a film meglehetősen gyatrán teljesít a mozikban, de most azon kapom magam, hogy nem bánnám, ha Ritchie bevállalná azt is.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!