Ez aztán a prémium kategóriás erotika! 2015 legjobb magyar számai

-

Mi rejlik a Bakony mélyén? Miért van japánul az év magyar slágere? Mi a közös az AE Bizottságban és a black metalban? Mi különbözteti meg a szórakoztató veretést a "csakazértis szórakozunk" veretéstől? Megszületett-e végre a magyar stadiongoth himnusz? Ha csak heti egyetlen nagyszerű magyar számmal számolunk idén, akkor ez volt az 52 legjobb.


Rákosi: Közmunka / Ugar


Orbán népe címmel aktuálpunk konceptlemez született idén, négy magyar zenekar fogott össze benne (The Norms, Youth Violence, Diskobra, Rákosi) és tette a szubkulturálisból ismét ellenkulturálissá a műfajt. A mezőtúri Rákosi „alig egyperces csupasz számai húsba vágóan tömények, őszinték és indulatosak, a Közmunkát a rögtön utána következő Ugarral érdemes egyben hallgatni, a két szám együtt nincs két perc, és tökéletesen kiegészíti egymást” dinamikájában és üzenetében, írtuk tavasszal. (PK)


Erik Sumo & The Fox Fairies: Dance Dance Have A Good Time


Hogy énekel egy sosemvolt, hatvanas évekbeli japán popénekes szelleme? Hát valahogy így. A Liza, a rókatündér megérdemelten lett sikerfilm, és ebben kulcsszerepe volt Tövisházi Ambrus filmzenéjének is, amely a legjobb példa arra, hogy mennyire jó lehet a filmzene, ha szervesen beleépül a filmbe. Hatvanas évek-hangzás ska-beütéssel, nem is magyarul éneklik, mégis széles körben kedvelt dal lett itthon. (IB)


Kelemen Kabátban: Áll a bál


A Kelemen Kabátban idei, itt a VS-en bemutatott lemezével bekerült a legszórakoztatóbb popzenekarok közé (vagy viccpop, vagy metapop). Lehet röhögni, ha akarsz, de akkor is a füledbe fognak mászni a dallamok és a szöveg (ravaszul, gyakran elsőre nem is hallható módon) találó fordulatai. Erre a legjobb bizonyíték a négyéves fiam, aki vacsora közben egyszer csak azzal lepett meg,hogy „nagylány vagyok, aki tudja, hogy mit akar”. Amiben az a legpikánsabb, hogy feltehetően ez az első olyan magyar popdal, amely a szüzesség elvesztéséről szól a lány szemszögéből, de férfi énekessel. (RA)


Terminal Danger: Terminal Danger


Ennyire elsöprő erejű magyar szintis klubhimusz nem született idén: a VHS-wave szemszöge, a Hi-NRG lendülete, egy nem létező tévés műsor ismerős főcímének turbósítása. Nem bonyolult a képlet, annál könnyebb lenne elrontani. A Terminal Danger szerencsére észnél van és felrobbantja a táncteret. (PK)


Unknown Child: Heard You Moving


Magányos, szerelmes szám, minimalista, önmaga körül akadozva forgó szintimotívummal. Már elsőre roppant fülbemászó, ám a látszólagos egyszerűség és házilagos jelleg mögött a további hallgatások többletjelentéseket fednek fel. Az ének megkettőzése például paradox módon csak fokozza a magányt – erről és a lemezről bővebben itt írtunk. (RA)


Thy Catafalque: Jura


A jobb híján avantgárdnak nevezett, amolyan népi-kozmikus black metalt játszó Thy Catafalque egészen sajátos formanyelvet teremtett az elmúlt évtizedben – ebben gyermekmondókák, az emlékezés és a folklór világa oldódnak fel egy gazdagon rétegzett és tagolt kozmikus vízióban, akár negyedórás kompozíciókban. Ezzel szemben a Jura sokkal egyenesebb: egy elsöprő energiájú black metal-dal, amely két és fél percbe sűríti ezt a víziót. (PK)


Lohuma: sarkantyu12


(Ál)etnikus, bólogatós hiphop mókásan mormogó basszussal, az igazi csoda azonban az ének, vagyis hát az a hang, mintha egy bácsi dörmögne-dúdolna az orra alá valami sosem volt nyelven valami sosem volt népdalt. Jár érte „a legvalószínűtlenebbül cuki zenei motívum idén” különdíj. (RA)


No Eves: Do You


Bár a Győrből induló, négytagú No Eves zenéjét stonerpopként jellemzik, ők maguk pedig a Radioheadet is a legnagyobb példaképeik közé sorolják, a Do You egy szellemes és könnyed rockdal, szabálytalan szerkezettel, és nem is hallani sok stonert vagy Thom Yorke-ot belőle. Amikor pedig rálépnek a pedálokra, az még így demóhangzással is hatásos. És remélhetőleg ez még csak a kezdet! (IB)


Ferenczi György és a Rackajam: Boom a fejbe


A Ganxsta Zolee és a Kartel huszadik szülinapjára készült (itt meghallgatható) feldolgozáslemez nagy erénye volt, hogy nem kizárólag a biztonsági játékra (sztárokra, kézenfekvő választásokra) támaszkodott. A leghangulatosabb számban Ferenczi György és a Rackajam elhiteti velünk, hogy a rap gengsztere, a blues törvényen kívüli hőse és a népzene betyárja tulajdonképpen ugyanaz a rokonszenves csibész, csak más-más, nem is annyira különböző alakban. Ez valószínűleg igazából nem így van, de a dal közben működik a fikció. (RA)


Monkeyneck feat. Call Me Unique: Time to Love


A budapesti Monkeyneck egészen fesztelen módon csinál lezser, pozitív töltetű mainstream klubzenét úgy, hogy egy pillanatig sem közönséges. Pont ilyen a soulos Time to Love is, amit a BBC játszik rendszeresen: egy remek koktél-house sláger. A Budapesten forgatott klipben ráadásul a birminghami Call Me Unique lassított felvételben megy el egy állateledel szaküzlet előtt. (PK)


Felső Tízezer: Mi jövünk el


Sallai László amellett, hogy kisegít millió másik zenekarban, eddig angol nyelvű dalokkal jelentkezett Somersault Boyként, most végre itt az első magyar nyelvű lemez, és egyáltalán nem áll rosszul neki a magyar nyelv, sőt! Ezek annyira nem punkosak, mint a Somersault Boy-számok voltak, igazi alternatív gitárrock a kilencvenes évekből, mielőtt még ez a kifejezés kicsit lejáratódott volna. Ezt a dalt például simán elviszi a hátán az indító gitárriff – nem mintha a többi része rossz volna, csak itt már a 15. másodpercben kiderül, hogy ez egy szuper szám, és az is marad végig. (IB)


Dan Mute: The Showdown


Sok-sok ütősből, és rajtuk kívül alig valami másból áll ez az okos, de nagyon húzós techno. Persze sötét meg minden ilyesmi, amit el szokás mondani, igazán nagy erénye azonban sajátos fülledt hangulatában van. A föld alatt járunk, a sötétben, bármi megtörténhet – de ez itt nem nyomasztó, inkább bizsergető lehetőség. A „kompromisszummentes underground technót” már 8 éve megjelentető Audioexit kiadó ingyenes kiadványa. (RA)


Isle of Man: Mirror


Pulzáló és lüktető, elektronikát és gitárt társító alapra épít a dream popnak induló dal. A majdnem két perc után belépő szintimotívum eleinte mintha még inkább elemelné a földtől, aztán ahogy modulálódik, kiderül, hogy új, mániákusabb irányba tolja inkább a számot. Az innen letölthető EP maradékában is ez a két, egymással látszólag ellentétes irány küzd egymással. (RA)


Alpár: Petit Moustique


Alpár feltehetően azért is csatlakozott rá pár éve a kozmikus szintis hagyományra, hogy ellenpontozza magában duójának, a Silfnek táncorientált klubzenéjét. Alpár 2015-re pedig a legjobb dologgá fejlődött a magyar elektronikus zenében. Tropic Daze című idei lemeze csodálatosan türelmes és fegyelmezett, szellemes és okos, eredeti és szórakoztató. Ezen tulajdonságok a Petit Moustique című számba összpontosulnak a legkoncentráltabban. (PK)


A párt: Rákország


Visszatért az egyik legjobb – és még mindig az egyik legfiatalabb – magyar posztpunk zenekar: A Párt! Kevés olyan együttes van, amely képes ennyire frissen, energikusan, izzadságszag nélkül, a jelenről beszélve és sosem visszafelé tekintve folytatni a nyolcvanas évek magyar újhullámos punkjának tulajdonképpen nem is létező hagyományát. A Párt ilyen, és a Rákország egy nagyszerű dal. (PK)


Fran Palermo: Requiem No. 21


Ha volt magyar zenekar, amely tényleg szintet lépett az idén, akkor a Fran Palermo feltétlenül ilyen. Három éve még mérsékelten izgalmas folk-pop kollektívaként tűnt fel, ám az idén a kilenctagú zenekar bőven kinőtte a Mumford & Sons-hasonlatokat, és az új lemezben rengeteg különféle hatás állt össze eggyé, pszichedelikus rocktól a westernes hangzásig. A lemezt nyitó, nyárias Requiem No. 21 a magyar popban teljesen egyedi hangzást képvisel, és az egyik legjobb dolog, ami a műfajban született itthon az idén. Ráadásul a 21 a címben az életkorukat jelöli, csak szólunk. (IB)


Budapest Aires: Pimasz Milonga


Tangó és elektronika: az ember ugye rögtön a Gotan Projectre asszociál, pedig a Kerek István (Quartet Escualo) és Lázár Tibor (Occam, Manoya, Zagar) által létrehozott zenekar ennél jóval kalandosabb. Ebben a számban már majdnem túl sok a szellemes ötlet: például preparált zongorából és egy nyomtató hangjából készült a kattogó ritmus, DJ Bootsie operával scratchel stb. stb. Ám miközben jó érzékkel táncol a káosz peremén, megőrzi a szenvedélyt is. (RA)


Aiwa: Seq Snacks


Biztos mindenki emlékszik arra a filmre, amelyben Andy Garcia a San Franciscó-i kínai negyedben nyomoz egy iparmágnás eltűnt lánya után, és emberkereskedő kartellre bukkan, és közben összejön Joan Chennel, és van az a jelenet, amikor megy az utcán. De várjunk csak, Joan Chen és Andy Garcia nem is játszott soha egy filmben. Na, éppen ezért olyan jó Aiwának ez a száma. (PK)


MYGL feat. Barkóczi Noémi: Üzenet a nyúlnak


Mi minden találkozik itt: ellenállhatatlanul kedves ének, sötétebb elektropop, viccesre csavart trap (ahol a legnagyobb rombolásnak kéne jönnie, ott vicces hangok lepnek meg, például vízcsepp avagy drop). Az eredmény egy olyan dal, ami biztos sláger egy alternatív univerzumban, ahova kicsit talán félnék átlépni, bár közben vonzó is. (RA)


Ra-I-zinger: Kriptamanó


Mi a közös a magyar új hullám AE Bizottság által fémjelzett művészkedő hagyománya, a black metal, az indusztriál és egy alkoholgőzben megtébolyult tévéjáték között? Hát a nagyszerű Ratzinger zenekar Kriptamanó című száma. (PK)


EZ Basic: Fin Begins


Szarvas Árpád az idei EZ Basic-lemezen a tőle megszokott gitárpoptól a pszichedélia és a hatvanas-hetvenes évek filmzenéi felé fordult, a legjobb dalok viszont azok, ahol a két zenei világ találkozik. A Fin Beginsben csak alig-alig hallani már a torzított gitárokat, viszont az énekben azért ott van a nyolcvanas-kilencvenes évek brit független rockzenéje, az emelkedett refrén pedig még ebbe a mostani ronda szürkeségbe is színeket varázsol. (IB)


Hó Márton és jégkorszak: 1981


Társadalomkritika és közérzületdal, de sokkal több réteggel, mint elsőre tűnhet. Például Hó Márton házilagos, barkácsolós megszólalása is új jelentéssel telítődik (a szocializmus barkácskultúrájára is utal immár, nem csak a „hálószobapopra”); valamint a mókás vokálmanipuláció jelzi, hogy nem, nem 1981-ben járunk, hiszen ilyesmi van a Lean Onban, és még rengeteg más slágerben. Szóval a végén már azt is nehéz megmondani, hogy az egyértelműen jelenlévő iróniának ki és mi a célpontja, és ettől jóval több és jobb lesz a dal, mint sok más hasonló társa. Arról nem is beszélve, hogy mennyire fülbemászó. (RA)


Amoeba: Hold On


Keep The Funk Alive című lemezével az Amoeba nevű projekt fejet hajtott a neosoul, az r&b és az űrfunk előtt. A lemezt záró, John Milk énekest szerepeltető dalban pedig minden benne van, ami miatt ez a műfaj/stílus trendektől függetlenül működik, él és éled újjá folyamatosan: lezser-botladozó ritmus, fuvolát, gitárt, csilingelést és elektronikát összemosó rétegzett hangszerelés, fejhangú stilizált érzelmek, prémium kategóriás szex, Prince. (PK)


Stas: Indian Ghetto Blaster


Etnikus mintákat használó, vinnyogó és odaverő basszuszenéből van rengeteg (a Stas nagylemezét is megjelentető Babylon Recordsnál is sok ilyen, magas színvonalú magyar kiadvány található). Ezt a számot az emeli ki a tömegből, hogy milyen jólesően elhülyéskedik a műfaji követelményekkel: a változó magasságú „pom-popopo-pompom” énekminta; a rövid beszúrások; a kiállásban távolból szirénázó szinti, ami aztán széles vigyorú vinnyogásként jön előre stb. Közben persze üt, ahogy kell. A Balaton Soundon, A-Trak fellépése közben jöttem rá, hogy milyen ritkaság, hogy valami szórakoztató ebben a világban – miközben ugyanazokat az eszközöket használja, mint az összeszorított fogú csakazértis-bulizunk veretés. Ugyanez igaz Stas számára is. (RA)


Dorothy's Legs: 4 am


Walters Lili és Szilágyi Máté duója az idén alacsonyabb fordulatszámon pörgött, de ha egyszer az az egyetlen 2015-ös számuk is jó, akkor mit lehet csinálni? A Dorothy’s Legs még mindig a legjobban érzi itthon ezt a fajta lo-fi elektropopot, mely igazán a refrénnél kap erőre, és a kései Crystal Castlest idéző szintihangszínnél már nincs is több kérdésünk. (IB)


Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi: Végre mégis csak jó


Káosz-zaj-metál! Kedves jazzes dalocska! Káosz-zaj-metál! Csak az a kérdés, hogy melyik az eredeti, és melyik a kifordított, amikor kívülre kerül, „ami eddig belül volt”. Az all star válogatott Kassák Lajos-versekre írt lemezének egyik csúcspontja. (RA)


Tigrics: Shiz


Bereznyei Róbert, azaz Tigrics otthoni stúdiójában készült felvételei ritkán adják vissza azt a tömeget, sűrűséget és energiát, amit élő fellépései – mások is a céljai. Egyik idei gyűjteményén hallható Shiz viszont elementáris erejű: a szabálytalan electro-szerű alapot nyeli el benne fokozatosan a dominánssá fejlődő sűrű zajszövet, ami egy dramaturgiai csúcsponton megszűnve szinte euforikussá teszi az utána maradt csupasz szintiarpeggiót. A számban egyszerre van benne a kompozíció érzete és az élő fellépések lendülete. Ha valaki jobban odafigyel, még trance-es elemeket is talál benne. (PK)


Horhos: Manzara


Az idén végleg feloszlott, egyedülálló Bajdázó kétharmada, a Horhos nagylemeze jórészt lebegő gitárhangok köré épített ambient. Az utolsó szám azonban egyfelől a valósághoz köti a zenét, másfelől felbontja a műfaji határokat. Emberek zaja, evőeszközök (?), saz és keleti ének, gitár és el-elcsúszó szintetizátor az összetevői ennek a számnak, amely újra meg újra kicsúszik a kezünk közül, és úgy van erős hangulata, hogy nehéz megmondani: pontosan mi is volna az. (RA)


Céh: Let The Dice Flew Throw The Dice Son!


Az Új Bálaként zajtechnót csináló és a Der Tanz rocktrióban éneklő Kovács Gábor, illetve Kiss Raymond gitáros (egyben a kiváló Brain Fatigue kiadó alapítója) industrial-noiserock duója az év egyik legnagyszerűbb meglepetése és kiteljesedése: ipari dobgépek, elektronikus kosz, széttorzított gitár, effektezett ordibálás – itt írtunk róla bővebben. Vesd el a kockát, büdös fiam! (PK)


Cadik: Speaker feat. Dynamite MC: Move


Cadik idén kiadott egy instrumentális EP-t, majd egyet Dynamite MC-vel. Az angol rapper hagyományosabb, jamaicai beütésű szövege alá ravasz ritmus kerül (ami visszakacsint Cadik csúcslemeze, az Alma absztrakt latinos világára is), valamint kiszámíthatatlanul, hetykén csúszkáló, nyávogó szinti. Az egészben az a legfurább, hogy az eredmény nem is fura, hanem egy energikusan, lelkesítően húzó dal. (RA)


Dope Calypso: Belinda


„A Pixiest játszó Buzzcocksként” jellemzett trió EP-jén egymást váltják a dallamos, gitárzajba mártott, rövid és ütős dalok, de egyik sem annyira elcseszett, mint a Belinda. Tényleg van benne valami Frank Blacket idéző, ösztönös kétségbeesés, melyet még hipnotikus, garázsrockos orgonával is megtámogatnak. (IB)


Dorota: Etiópok


Erős, lendületes, kissé megfoghatatlanul „etnikus” motívummal nyit az Etiópok, amely aztán fokozatosan bonyolódik és szabadul el, hogy a végén pulzálásba, majd dúdolgatásba oldódjon fel. A Dorota trió Frik címmel, három letölthető lemezen és egy interaktív honlapon saját, belakható világot alkotott meg – itt írtunk róla részletesen –, ennek sokszínűségét egyetlen számba sűrítve legjobban ezzel lehet bemutatni. (RA)


Eril Fjord: Möbius


Melankolikus jazzes futamok és töredékek; tévelygő, tétovázó, néha talán a beindulással kacérkodó, de oda soha el nem jutó „sétáló basszus”; bugyborgó, néha feltörő elektronikus zörmögés – ez a három hangfolyam fut egymás mellett, soha nem találkozva, de mindig újabb konstellációkat alkotva, úgyhogy majdnem tíz percen át sem unalmas, ha egyszer ráéreztél a türelmes tempójára. Elsőre valószínűleg nem derül ki, mennyire jó, mint ahogy Eril Fjord egész nagylemeze is nagyon meghálálja a többszöri, figyelmes hallgatást.(RA)


Camp Koala: Force-driven Development


A Camp Koala nagyszerű kis rocktrió, és egyre jobb – zenéje elég egyértelműen gyökerezik a kilencvenes évek amerikai dallamos noiserockjában, mittudomén, például biztos hallgattak Dinosaur Jr.-t, viszont saját jogon írnak remek dalokat, mint amilyen az év eleji EP-jüket nyitó Force-driven Development is. Ebben és a zenekar több számában is remekül ellensúlyozzák egymást a befelé forduló Neményi Lilla és az ordibáló Rádi Gábor énektémái és energiái. (PK)


Triglav: The Hills Are Alive


Triglav hátborzongatóan szép, érzékeny és elemi egyensúlyt teremt mindössze másfél percben az emberi hang, az elektronika és a csend között. Elsőre azt gondolná az ember, hogy ez vázlat – aztán rájön, hogy se elvenni, se hozzáadni nem lehet mit. A legtökéletesebb és legcsupaszabb elektronikus zenei kompozíció, amit idén hallottam. (PK)


Knowing You Project: Making Fire (Like The Holy Spirit)


Hajdú Péter önterápiás lemezének nagy része leírható egy énekes-dalszerző feltárulkozásaként. Hol személyességével tölti ki a szűkre szabott műfaji kereteket, hol tágítja ezeket, mint például itt is. Az egyházi zene utáni disszonáns, csúszkáló rész akár a neofolk a vallást sajátosan értelmező nagyságára, a Current 93-re is emlékeztethet; a dal a végére viszont egyszerre logikus és meglepő fordulattal szép és idézőjelben ugyan, de „slágeres” lesz. (RA)


Baracskai Zlatko: Fiki Fik


Baracskai Zlatko egy teljes lemezt rakott össze Rambo Amadeus, a kultikus montenegrói-belgrádi énekes-vicchős zenéinek radikális remixeiből, vagy inkább azokból készített kollázsokból (az album letölthető innen). Ennek a számnak, amelynek ez az eredetije, a szabálytalan ritmusú, egyszerre groove-os és kényszeredetten vonszolódó bőgő a legfőbb vonzereje. Néha meg népieskedő, rémesen vicces avantgárd káoszba fullad az egész. (RA)


12z: Names or Labels


Jövőre jön ki a 12z új, és lényegében első igazi lemeze duóként (előző, Pálfi György Szabadesés című filmjéhez készült visszautasított filmzenéjükről itt írtunk még tavaly). Az új szám, a Wire egyik havi válogatásán megjelent Names or Labels pedig úgy légies, hogy közben sűrűn kavargó, vészjósló, majd’ szétrobban a feszültségtől: ellentmondásoktól terhelve bontakozik ki benne végül egy tapintható téma. Előrevetíti, hogy miért lesz 2016 fontos zenei történése a Trembling Air című lemez. (PK)


Jazzékiel: Gazdátlan


A Jazzékiel továbbra is az éjsötét drámában hisz. A gyors részek sodornak annyira, a lassúak pedig vannak olyan vészterhesek (tudjuk, hogy ez nem lehet valódi megnyugvás), hogy az igazolja: ez a zenekar joggal emeli ilyen magasra a tétet. (RA)


Zomblaze: Pussyclap


Pár éve, amikor sokat beszéltek a wonkyról, Zomblaze volt a mozgalom egyik legizgalmasabb magyar figurája. Azóta élőben a Sör és fű DJ-je, idén pedig új lemeze jött ki, amelyen helyenként olyan, mint a magyar El-P. De azért saját világa van: ütemei még mindig meg-megbicsaklanak, rángatóznak, de új rétegek kerültek rá: a Pussyclapben például dubosan lüktet a pittyogás – ki gondolta, hogy az úgy is tud. (PK)


Kaktus: She Be Like


A fiatal zenekar elektronikát és élő hangszereket, okos tánczenét és rockos pszichedéliát kever két idei EP-jén. (Valaha egyébként ezt úgy hívták, hogy posztrock.) Akkor a legjobbak, amikor különféle hangulatok is összekavarodnak, organikus egészet kiadva: könnyed melankólia, némi táncosabb (már-már) odaverés, mosolygós lazaság. (RA)


Kőszívű ember fiai: Lelassulsz


A Kőszívű ember fiai remek magyar nyelvű stoner-lemezt adott ki tavasszal, azaz egy EP-t öt jó számmal, amelyek közül talán ezen torzulnak, vezérlődnek túl és visszhangosodnak a gitárok a legszebben, ráadásul két percnél egészen lezser módon képes megbicsaklani, majd továbbzakatolni a dal. A nóta. (PK)


Yvein Monq: Bubble Coax


Yvein Monq szabálytalanul lüktető, unortodox táncra ritmizált antitánczenéjéhez készült klipeknek nem véletlenül központi motívuma a hiba: tavaly az egymásnak ügyetlenül köszönni próbáló emberek (oké-oké, az igazából az Uffalo Steez száma volt, annak a duónak Yvein Monq a fele), idén pedig meg-megbotló, el-eleső divatos emberek – de Yvein Monq idei EP-jén van jobb szám is a Twunnál, méghozzá a Bubble Coax a maga VHS-rekonstruált basszusmeneteivel és szintiszőnyegeivel, szétvagdosott zsarufilm-dobgépeivel, csodálatosan laza dinamikájával. (PK)


RedRed feat. Sarkodie: Ghetto


Mókásan kalimpáló afroelektronikus táncdal, a magyar–ghánai kapcsolatok további erősítése érdekében: a RedRed ELO (a leginkább az Irie Maffiából ismert Élő Márton) és M3nsa duója (utóbbi a FOKN Bois tagjaként közösködött már az Irie Maffia-tagokkal, Senával is). A VS.hu-n bemutatott dal lendülete és vidámsága magáért beszél, de érdemes azért odafigyelni a szintihangzásokra is a tánc közben. (RA)


Ghostchant: Foundations


Nincs túl sok értelme szupergruppokról beszélni olyan műfajokban, ahol mindennapos, hogy a zenészek keresztül-kasul játszanak egymás zenekaraiban (ezt hívják színtérnek), a Ghostchantot mindenesetre a budapesti hc-metal oszlopos zenekaraiból (Nadir, Bridge to Solace, Newborn, Idoru, Our Existence Is Punishment) áll össze. A Foundations pedig épp azt az energiát és érdességet sugározza: indulatos, súlyos, odaver, tétje van. (PK)


Dnte: Flowers


A felszínen ez egy kedves kis hiphop dal, aranyos, de azért enyhén elvágyódós dallammal, bólogatósan billegős ritmussal, mókásan horzsolós basszussal. De ha egyszer figyelmesen meghallgatjuk, akkor szinte érthetetlen lesz, hogyan tűnhetett a felszínen ennyire egyszerűnek valami, ami ennyire komplex. (Akár a cinek hangzásai és ritmusképletei is rejtenek annyi izgalmat, hogy egyszer érdemes csak rájuk figyelni.) Ugyanez igaz Dnte teljes idei EP-jére. (RA)


Szabó Benedek és a Galaxisok: Gubancok


Szabó Benedek a második lemezén magabiztosabban szólal meg a huszonévesek hangján, és ez talán ebben a dalban mutatkozik meg a legszembetűnőbben: nemcsak a korábbi daloknál gyorsabb tempó és pozitívabb hangvétel miatt, hanem a szabálytalan és játékos szerkezet a ludas azért, hogy rögtön az elején felkap, és a végéig nem is ereszt. Elsőre még bánjuk, hogy ilyen hamar véget is ér (nincs két perc az egész), de valójában így jó ez, ahogy van. (IB)


S. Olbricht: Onhom


S. Olbricht hétperces számában látszólag nem történik sok minden: van ez a folyamatos kattogó zakatolás, alatta meg kavarodik ez meg az. Viszont egészen hipnotikus, ahogy ez az egész észrevétlenül alakváltóvá válik: a két és fél percnél alig kitapintható basszussal, a töredezett, de sosem összeálló melódiaszilánkokkal, a folytonosan mozgó, kavargó és változó formákkal. (PK)


Upor András: Life Is Dirty


Sokadik reneszánszukat élik az amerikai gyökérműfajok, a blues és a country. Ebből a vonulatból Upor Andrást választottuk, több okból: a hú-hú kiabálások; a szuper gitárhangzás; ének+gitár ritkán ennyire tömény, hogy nemhogy nem hiányzik, de nem is nagyon férne el melléjük semmi. Valamint nála azt érezni, hogy nem elvágyódik egy messzi világba, hanem tényleg ebben a világban él (ami persze nem az igazi Mississippi-delta). (RA)


Volkova Sisters: Opening


Elég találó a Volkova Sistersre pár éve – félig viccből – ráaggatott goth tron címke: a ugyanis trió kezdettől fogva sötét tónusokkal és témákkal játszik, de szinte stadionméretűvé szintetizálja és áramvonalasítja azokat. Az Opening minden eddiginél messzebb jut: nem csupán drámai és nagyszabású, de valódi klubsláger is, már-már goth tron himnusz. (PK)


Vukán György: Linda (Dj Bootsie remix)


Szívmelengető történet, hogy idén végre, először megjelent Vukán György a Linda sorozathoz írt krimijazzes főcímdala digitálisan és vinylen. Egy teljes remixalbum is megjelent hozzá, erről DJ Bootsie horzsoló basszusokat használó, szellemes, de a maga módján tiszteletteljes remixét választottuk. DJ Bootsie egyébként idén egy teljes, sokszínű albumot is megjelentetett. (RA)


Monoton/Monokrom: Értelmet keresett, de a vadont találta


Természetközeli, black metal-harmóniák ihlette, szépen hömpölygő, komoran zúgó, a talajszinttől egészen lassan és alig észrevehetően elemelkedő drone a bakonyi erdők szívéből, a veszprémi Monoton/Monokromtól. Ezzel búcsúztatjuk az évet, helló. (PK)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!