Ez az a zene, amely elől nem lehet elmenekülni

Fotó: UH Fest / Berta Márton

-

Az UH Fest nemcsak arról szól, hogy egy ember zajong a színpadon egy kütyüvel, hanem megpróbál közösséget teremteni, és kedvesen provokálja is a közönségét. A több mint negyven fellépőt felvonultató, szeptember 27-én kezdődő zenei fesztivál alapító-főszervezőjével, Nun Andrással beszélgettünk, aki az ismertebb és a még teljesen ismeretlen fellépők közül is ajánlott néhányat.


Meséld el az UH Fest történetét: hogyan indult ez az egész, és hol tart ma?

Ez egy magánkezdeményezés volt intézményi háttér nélkül, a nővéremmel és a férjével vágtunk bele '99-ben. Az volt a cél, hogy itthon kevésbé ismert produkciókat hozzunk el Budapestre, és ezáltal hozzájáruljunk egy zenei párbeszédhez, bekapcsolódjunk az európai vérkeringésbe. 2000-ben létrehoztuk az Ultrahang Alapítványt, az első rendezvényt 2001-ben szerveztük. De nem is zenei oldalról ragadnám meg ezt, sokakkal ellentétben én nem gondolom, hogy annak önmagában értéke van, hogy valaki ezt vagy azt a zenét szereti. Annál, hogy zenéket hallgatunk és műveket élvezünk, fontosabb, hogy beláttuk, kár várni arra, hogy valaki izgalmas zenei rendezvényeket szervezzen, inkább megcsináljuk mi magunk. Az összefogás a fontos, az, hogy megpróbálunk összehozni egy közösséget. Az már csak a hab a tortán, hogy az ember még élvezi is, amit kap a produkciótól.


UH-csapat: Lcia Udvardyova, Puskár Krisztián, Nun András, Bertók Márton, Kiss Gergő és Rónai András


Nem az akadémiai vonalat képviseljük, de nem is egy echte populáris rendezvényről van szó, valahol a kettő közt helyezkedünk el. A kezdetektől fontos, hogy ez egy műfajfüggetlen dolog, a fesztivál mindenféle zenét befogad. Persze tükrözi a szervezők zenei ízlését, vonzalmait, így elsősorban az elektronikus zene új hajtásait, nem ismert lehetőségeit próbáljuk megmutatni.

A fő irányok változtak az idők során?

Szerintem nem sokat változtak, de persze, ahogy egyre többen veszünk részt a szervezésben, egyre inkább kinyílnak az irányok az emberek érdeklődésének megfelelően. Nagyon sok a szólóprodukció, ezért talán sokan úgy gondolnak az UH-ra, hogy ez az a fesztivál, ahol egy ember áll a színpadon egy kütyüvel. Ez anyagi kényszerből is fakad, mi szívesen gondolkodnánk nagyobb produkciókban is, de azokat nem igazán engedhetjük meg magunknak. Azok elhozása olyan típusú intézményesülést igényelne, ami kikezdené a civil, közösségi hangulatot, és olyan nagyságú feladatot jelentene, amit nem lehetne így, ahogy most csináljuk, a munkaidőnk után vállalni.


UH Fest 2014


Van valamilyen központi motívum, amely kirajzolódik az idei programból?

Nem igazán. Olyan színpadi produkciókról van szó, amelyeknél minden esetben nagyon fontos, hogy milyen helyszínen vannak, ezért sokszor a helyszín aurája határozza meg, hogy mik kerülnek egymás mellé. És persze be is határolja a lehetőségeinket, hogy éppen milyen helyszínek elérhetők.

Lehet, hogy ez egy szélmalomharc, de évről évre próbáljuk igazolni, hogy ez nem egy kísérleti zenei fesztivál, nem gondolkodunk skatulyákban, hanem mindent bemutatunk, amit izgalmasnak tartunk. A középpontban az áll, hogy megpróbáljuk kihívás elé állítani a közönséget, arra késztetni, hogy kezdjen valamit azzal a dologgal, amit lát és hall. Egy műalkotás meglepően indulatos és érzelmes reakciókat képes kiváltani. Mindenkinek meg kell küzdenie a korlátaival. Olyan közönséget várunk, amely hajlandó félretenni a frusztrációit, és odafordulni, hajlandó arra, hogy azt mondja: átadom nektek a szabadságomat, hogy mutassatok nekem valamit, mert soha nem hallottam még ilyet, de múltkor is jó dolgot kaptam, különleges élményben volt részem.


UH Fest 2014


Az egyik kollégám csak Beatlest hallgat, neki mit mondanál, ő miért menjen el a fesztiválra, mit adhat neki?

Le lehet élni egy életet úgy, hogy az ember csak Beatlest hallgat, ahogy lehet minden reggel müzlit enni, de van más is az életben. Aki biztonsági játékot játszik, és nincs meg benne a nyitottság, azzal nem biztos, hogy tudunk mit kezdeni, olyan közönséget keresünk, aki már letett arról, hogy egy valamiért rajongjon, és minden mást elutasítson. Vannak emberek, akik arra panaszkodnak, hogy már nincsenek jó zenék, de ha elhívod őket az UH-ra, akkor azt mondják, hogy „nem, mert nem ismerem”. Ugyanezek az emberek esetleg hajlandók beülni a moziba egy ismeretlen rendező filmjére, de még sincs meg bennük az a nyitottság, hogy egy új formákkal játszó zene kihívásának megfeleljenek.


UH Fest 2014


Kik az idei „sztárfellépők”, illetve azok az előadók, akiket még nagyon kevesen ismernek, de mindenképp ajánlanád őket?

Elsőként a nyitónapon fellépő Phill Niblockot említeném, aki régi motoros. 81 éves, és nagyon későn kezdett zenélni, de így is benne van negyven éve a dologban. Valószínűleg nem lesz még egyszer Magyarországon olyan méretű koncertje, mint a mostani: egy rézfúvós kvintett, egy szaxofonkvartett, egy csellista és egy analóg szintetizátoros zenész játszik majd vele felváltva. Három és fél órás program lesz, ami nemcsak zenei produkció, hanem multimédiás esemény, három vásznon három különböző filmje megy majd. Magyar vonatkozása is van, ugyanis '80-82 környékén forgatott nálunk, és azóta is szinte minden évben megfordul itt, a képek közt fel lehet majd fedezni olyanokat, amiket itt vett fel, és erősen kötődnek a mi kultúránkhoz. Egy igazi mestert láthatunk.



Október 3-án jön Dean Blunt, aki a Hype Williams-duó tagjaként alkotott nagyot az elmúlt hat évben. A produkciója varázslatos elegye a spoken wordnek és a hiphophangmintákra épülő zeneszerkesztésnek, gitárossal és szaxofonossal kiegészülve. Nagyon hatásos, nehéz lesz kimenni közben a teremből azzal, hogy mi ez a hülyeség.

A Faun Racket egy észt zenekar, akik popzenét játszanak, de van benne egy csavar, megmutatják, hogy a popzenében, ismert zenei formákkal is létre lehet hozni olyat, ami nem megy le kutyába. Igazi művészetnek gondolják a zenét, nem pusztán szórakoztatóipari terméknek. Ez 29-én lesz a Capellában.



Október 3-án lesz egy klubestünk a G3-ban, ahol Philipp Quehenberger lép fel egy szintetizátorral. Nem vagyok nagy táncos, de itt nincs olyan, hogy ülve maradunk. Nagyon izgalmas.

A Toldiban október 2-án lép fel TM404 szintén kütyükkel. Tőle azt várom, hogy nagyon ügyes, nagyon rafinált dolgokat fog csinálni. Akinek tavaly kellemes meglepetés volt Lorenzo Senni, annak ajánlom, hogy jöjjön el erre is.



A Bocca al Lupo szeptember 28-án a Dürlinben egy friss felfedezés, egy előadó gitárral, hangmintákkal, hegedűvel, szintetizátorral. Nagyon mély és sodró zene lesz.

Különösen izgalmasan hangzik a programból a Length of a Distance című előadás, amelyre három aluljáróban kerül majd sor október 3-án délután. Mire számítsunk?

Itt hat-nyolc ember mozog majd a térben hangszórókkal, és eszerint fog változni, amit hallunk. Régóta igyekszünk megbontani a hagyományos színpadi produkciók szerkezetét, megpróbálunk minél inkább fizikai kontaktust létrehozni a fellépő és a közönség közt. A koncertekre azok jönnek el, akik megváltják rájuk a jegyet, de egy ilyen produkció esetében a köztérben találkozhatnak az emberek szokatlan hangokkal, amelyeket kénytelenek valamilyen módon kezelni. Ez alkalmas arra, hogy az emberek hanggal kapcsolatos elképzeléseit más irányba tereljük, megnyit egy csomó kérdést, amely nem feltétlenül nyílik meg olyan erősen egy koncertteremben – például, hogy egyáltalán zenének tekintjük-e, vagy csak egy kellemes zajnak. Sokkal konfrontatívabb, lehetőséget ad arra, hogy olyan embereket ütköztessünk új zenei elképzelésekkel, akiknek amúgy eszük ágában sincs ilyesmivel foglalkozni.



Ehhez kapcsolódik, hogy az UH Fest keretében beszélgetéseket is szervezünk az előadókkal, amelyeknek szintén az a céljuk, hogy leromboljuk a falat, amely a koncerttermi szituációban kialakulhat a fellépő és a közönség közt. Azt szeretnénk, ha a fellépő nem mint „sztár”, mint „kiválasztott” jelenne meg, és erre jó, hogy meg lehet ismerkedni velük, és lehet őket kérdezni, nemcsak zenéről, hanem bármiről.


Az UH Fest egyik szervezője a VS.hu szerkesztője.