Ez a hősies anya a te szemedbe is könnyeket fog csalni

Fotó: Kobal / Caitlin Cronenberg

-

A szoba című bestsellerből négy Oscar-díjra jelölt filmadaptáció készült, amit a női főszereplő, Brie Larson alakítása tesz igazán katartikussá. Az egy pszichopata által börtönbe zárt anyának és már rabságban született kisfiának története egy percig sem válik túl érzelgőssé, de akárcsak a könyvnek, a filmnek is vannak gyenge pontjai. A cikk kisebb spoilereket tartalmaz.


2010-ben jelent meg Emma Donoghue hetedik regénye, A szoba (Room), amivel az ír születésű, Kanadában élő írónő eddigi legnagyobb kritikai és közönségsikerét érte el. Könyve felkerült a New York Times bestsellerlistájára, és számos rangos irodalmi díjat bezsebelt, többek között Man Booker-díjra is jelölték, ahol bejutott a zsűri által legjobbnak ítélt hat végső jelölt közé.

A történet alapötletét az amstetteni rém 2008-ban nyilvánosságra került esete adta, azon belül is Felix Fritzl sorsa. A kisfiú 2002-ben egy pincében látta meg a napvilágot az apja által fogva tartott Elisabeth Fritzl hetedik, legkisebb gyermekeként, aki két testvérével együtt a föld alatt nevelkedett, és több mint ötéves rabsága alatt egyszer sem jöhetett fel a pincéből.


Brie Larson és Jacob Tremblay A szoba című filmben


Habár Donoghue-t bevallottan ez a borzalmas és bizarr bűneset ihlette meg, regényében mégsem a lelki terrorra, a folyamatos nemi erőszakra és a bezártság pusztító mentális hatásaira helyezte a hangsúlyt, hanem arra az emberfeletti és megindító küzdelemre, amit ilyen szorult helyzetben egy szülő vív saját gyermeke boldogsága és egészsége érdekében. A szoba tehát nem pszichohorror, hanem egy fáradhatatlan anya és szeretetre méltó ötéves kisfia, Jack szívhez szóló története, nyomasztó témája ellenére pedig ezáltal válik inspiráló és felemelő felnőtt mesévé.

Az alaphelyzet bizonyos részleteiben emlékeztet csak az amstetteni ügyre: egy tizenkilenc éves egyetemista lányt kora reggel a parkolóban elrabol egy őrült, majd egy kerti szerszámos kamrából kialakított bombabiztos börtönbe zár, ahol az évek során rendszeresen megerőszakolja. Az Old Nick (a fordításban a sokkal ördögibb hangzású Patás) nevű pszichopata alapos munkát végzett: beszerelt egy hangszigetelt tetőablakot, szigetelőhabot és egy réteg ólomlemezt tett belülről a falakra, a cellát pedig egy kóddal nyitható biztonsági ajtóval zárta le. A nemi erőszak eredményeként Jack már ebben a pár négyzetméteres helyiségben született, ahol édesanyja mindent elkövet azért, hogy a körülményekhez képest a lehető legteljesebb életet biztosítsa kisfiának.



Donoghue regényének középpontjában az anya elképesztő lelki ereje és hősies magatartása áll, de az eseményeket kizárólag a kisfiú nézőpontjából ábrázolja, aki a szobában elhelyezett tévé ellenére sokáig nem szerez tudomást a külvilág létezéséről. Jack narrációja sajátos bájjal ruházza fel a könyvet, ám megszemélyesítésekre épülő, játékos és fantáziadús beszédmódja idővel kifárad, roncsolt grammatikájú szóhasználata pedig a könyv vége felé haladva egyre kimerítőbbé válik. Mégis megvan ennek a gyermeki elbeszélői stílusnak a maga ereje, hiszen Jack figurájába helyezkedve Donoghue hatásosan érzékelteti a kisfiú hirtelen kitágult világlátásának eksztatikus örömét és fogalmi zavarodottságát.


Nem a Szobában vagyok. Akkor én még mindig én vagyok?

Donoghue könyvének legnagyobb erénye, ahogyan Jack második megszületését és a világban megtett első, bátortalan lépéseit bemutatja. Nagy együttérzéssel és átéléssel láttatja a copfos kisfiú izgatottságát és félelmét, miközben a szeretet megváltó erejéről, illetve az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. A történet egyébként egyáltalán nincs túlbonyolítva, és három, egymástól jól elkülöníthető részre osztható:

  • a könyv első fele a bezártságot és a szűk élettérben töltött hétköznapokat jeleníti meg

  • a dramaturgiai csomópont az izgalmas szökési kísérlet (részleteiben ez is az amstetteni esetet idézi)

  • a harmadik egységet a kettejüket a külvilágban érő lelki megpróbáltatások alkotják

Donoghue könyvéből Lenny Abrahamson (Frank) rendezett nem kevésbé érzelemdús filmet, amit négy Oscar-díjra jelöltek, legnagyobb meglepetésünkre még a legjobb film-jelölést is sikerült megcsípnie. Hollywoodban az elmúlt évek során egyre gyakoribbá vált, hogy a szerzők maguk adaptálják könyvüket a filmvászonra, gondoljunk csak Gillian Flynnre (Holtodiglan), Stephen Chboskyra (Egy különc srác feljegyzései), Dennis Lehane-re (Piszkos pénz), Bret Easton Ellisre (Az informátorok) vagy Jesse Andrewsra (Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni). A szoba is ezeknek a filmeknek a sorát gyarapítja, és forgatókönyvéért Donoghue-t Oscarra, Golden Globe- és BAFTA-díjra is jelölték.



Jó kezekben maradt tehát az irodalmi alapanyag, ám a filmet Abrahamson visszafogott, bensőséges rendezése, illetve a női főszerepet játszó Brie Larson erőteljes alakítása teszi igazán katartikussá. A 26 éves amerikai színésznő már megkapta érte a Golden Globe-ot és Critics' Choice-díjat, és jó esélye van arra is, hogy az Oscart is elnyerje. Meg is érdemli az elismeréseket, attól függetlenül, hogy A szoba minden tekintetben tipikusan Oscar-kompatibilis mozi: szívhez szóló, humanista emberi dráma megrendítő pillanatokkal, aminek a legnagyobb részében Brie Larson smink nélkül, sápadtan, zsíros hajjal és karikás szemekkel harcol szabadulásukért és boldogulásukért.



Ahogyan a könyvnek, úgy ennek a többnyire hűnek mondható adaptációnak is megvan a maga gyenge oldala. Míg Donoghue regényét a gyermeki narráció grammatikája és stílusa idővel kissé fárasztóvá és önismétlővé tette, addig Abrahamson moziját nem sújtja ez a nyelvi probléma, ám filmjének második fele aztán éppen emiatt válik felszínessé és kevésbé hatásossá. A regény hátborzongatóan mutatja be a Jackre hirtelen rászakadó univerzum tágasságát és bonyolultságát, illetve benne a kisfiú eltévelyedettségét, a film azonban már korántsem képes ezt a könyv intenzitásával érzékeltetni. Ennek ellenére A szoba elismerésre méltó alkotás, mivel sosem válik túlságosan giccsessé vagy érzelgőssé. Egy igazi érzelmi hullámvasút, aminek a hatásfokát az ír rendező néhány ügyesen kiválasztott dallal fokozta, Jack (Jacob Tremblay) első útja egy furgon platóján a tágas kék égbolt alatt miközben ez a dal szól, például felejthetetlen.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!