Évszázadok óta jó érzés a másik anyját szidni

Fotó: MTI / Földi Imre

-

HÁTTÉR

A trágár beszéd ízét nem sokkal az anyatej után megismerjük, a csúnya szavak pedig a sírig elkísérnek, még akkor is velünk maradnak, amikor már nem igazán vagyunk képesek összefüggő mondatokat alkotni. Káromkodni egészséges, segít a fájdalom elviselésében, és bár látszólag ez az a terep, ahol teljesen szabadjára engedhetjük a nyelvünket, mégis meglepően konzervatívak vagyunk, ha káromkodásra kerül a sor.


Egyetlen kérdésre válaszolj nekem, de őszintén! Mondtál olyat a testvéredre, hogy geci?

Nagymamám mindig tejben-vajban fürösztött, soha nem tudott haragudni rám, ha rossz fát tettem a tűzre, ezt a kérdést azonban olyan indulattól elfojtott hangon és heves kézmozdulatokkal kísérve szegezte nekem, hogy teljesen összecsináltam magam. Négy-öt éves lehetettem, fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy geci, és még arra sem emlékeztem, hogy tényleg a nőverem fejéhez vágtam-e az elfajuló veszekedés közben, de a nagyi drámai reakciójából éreztem, hogy valami nagyon durva dolog lehet, aminek kimondásával öntudatlanul olyan határt léphettem át, ahonnan talán már nincs is visszaút.

A történetet egy kollégám mesélte, akiben harminc éve kitörölhetetlen nyomot hagyott, amikor először szembesült a szavakban rejlő elemi erővel, és annak súlyos következményeivel.

Pedig a nagymama haragjától megszeppent kisfiú aligha lógott ki a sorból. Káromkodni ugyanis viszonylag korán megtanulunk, a gyerekek már kétéves korban használhatnak szitokszavakat, jóllehet a kifejezések egy részéről 9-10 éves korukban sem tudják pontosan, hogy mit jelentenek. Ettől függetlenül egy 2012-es amerikai kutatás eredménye szerint mire a gyerek iskolába megy, már 30-40 trágár szót ismer. A nővérét alkalmasint legeciző kolléga esetében tulajdonképpen annyi történt, mint hogy az általa választott szóhasználat eredményesen betöltötte a maga funkcióját.

De miért káromkodunk egyáltalán, hogyan fejlődik a szitkozódás kultúrája, és miért van az, hogy míg a szleng szókincse állandóan változik, káromkodás közben még mindig leginkább több száz éves szavak jönnek a szánkra?


Egy példa arra, hogyan nem káromkodunk


A másik személyre irányuló, agresszív szidalmazás, elátkozás, illetve a másikat bántani nem akaró, de valamilyen bosszúságnak hangot adó káromkodás közös nevezője, hogy indulatból mondjuk azokat. Az indulataink erősségét viszont csak akkor tudjuk jól érzékeltetni, ha olyasmiket fogalmazunk meg, amiket higgadtan nem szoktunk kimondani, vagy nem mondhatunk ki – magyarázza Kálmán László nyelvész.


Éppen ezért, ha káromkodunk, akkor tabukat döngetünk. Kultúrától függ, hogy mi számít éppen tabunak, de a legtöbb kultúrkörben szexualitásra vonatkozó és a szakrális kifejezések tartoztak – vagy tartoznak a mai napig is – a tiltott, vagy legalábbis a nyilvánosan nem használandó, szavak közé tartoznak.

Magyarországon bizonyos vadállatok és betegségek nevei sem mindig fértek bele a köznyelvi normákba. A nyavalyák emlegetése, a szexualitáshoz vagy bizonyos valláshoz kapcsolódó kifejezések olyan súlyos tabuknak számítottak, hogy azok kimondását még a 18. században is büntette az egyház és az állam. Így aztán ha elődeink valami igazán gorombát akartak mondani, akkor az istennyilával, az ördöggel, a kénköves mennykővel, a tályoggal, a gutával vagy éppen a fenével adtak hangot dühüknek. Ha pedig a haragjuk egy másik félre irányult, akkor szidták a hitét (törökhitű, másikhitű, ebhitű, pogánylelkű), gyalázták a származását vagy az erkölcstelenségét (ördögtartotta, ebadta, tatár, zsidólelkű, ördög ágyában termett, kurafi, lélekkurva, parázna, pernahajder).


Ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocsétakerülő herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát!

Részlet Jókai Mór Sonkolyi Gergely című elbeszéléséből


Mint a fenti példákból is látszik, a káromkodások fontos jellemzője, hogy durvaságuk, agresszivitásuk mértéke idővel általában gyengül, és sokszor teljesen kiüresedik. Ez leginkább annak köszönhető, hogy maguk a tabuk megszűnnek tabunak lenni, a hozzájuk kapcsolódó szavaknak pedig elfelejtjük az eredeti jelentését.


Korábban például a kutyára egy semmirekellő, alávaló lényként tekintettek, ezért az ebadta kifejezés kétszáz évvel ezelőtt még kemény sértésnek számított, ma már viszont senkit nem lehet ezzel a szóval megbántani. A huncuttal pedig manapság inkább kedveskedni szoktunk, noha ez a német eredetű szó egykoron gazembert, kutyapecért jelentett. Az istenit! felkiáltás ugyan ma sem ildomos, hiszen sértheti a vallásos embereket, de a korántsem számít már erős káromkodásnak, noha a teremtő szidásáért a középkorban még halálbüntetés járt.



Egy káromkodás végét a töltelékszóvá válás jelenti. Ha kilúgozódik belőle az indulat, akkor az olyan alapvetően sértő kifejezés, mint például a baszd meg, megszűnik igazi káromkodás lenni. A töltelékszóvá válás persze nem csak a szitkozódásokra vonatkozik, hiszen a rettenetesen, szörnyen szavakat is túl sűrűn használjuk ahhoz képest, mint ahányszor valóban borzalmas dolgok történnek velünk – mondja Kálmán László, aki szerint baszd megen kívül ma már a kurva jó kifejezést sem kellene káromkodásnak tekinteni, hiszen utóbbi csupán annyit jelent, hogy valami nagyon jó, ezért nem is érti, hogy miért kezelik még mindig tabuként a médiában.


Más szókapcsolatban azonban a kurván egyáltalán nem fog az idő, és mit sem veszített az erejéből. „A másik kurva anyját szidni Magyarországon már legalább 500 éve általános” – mondja a nyelvész. Ez a sértés már a legkorábbról írásban is fennmaradt magyar szitkozódásban is szerepel: „Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk véreteket” (betűhív közlésben: Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh) – áll az 1458-as Dubnici Krónikában.



„Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.”

Csokonai Vitéz Mihály: A borital mellett


A kurva mellett a baszik/baszás szó is évszázadok óta állandó eleme szitkozódásainknak, jelentése semmit sem változott az idők során, és a töltelékszóvá üresedett változatoktól eltekintve az ereje is megmaradt, különösen, ha valakit a saját anyjával való közösülésre szólítunk fel általa. A jellemző szövegkörnyezet azonban lényegesen leegyszerűsödött, ma már nehéz elképzelni, hogy bárki is olyan cifra mondatokkal rukkolna elő egy vitában, mint amilyeneket Zsupos Zoltán, Rimaszombat és Rozsnyó élőbeszédben is elhangzott káromkodásainak összegyűjtője tett közzé a 17-19. század közötti időszakból, úgy mint

  • baszom az apád kürtőfáját
  • baszom a falon fityegő Krisztusát
  • baszom a Máriával megüdvözült veres kurva teremtésed.


A baszom vagy a kurva sokkal mélyebben gyökereznek a nyelvünkben, mint például a pasi vagy a csaj szavak. „Ez utóbbiak ugyanis 40-50 évenként lecserélődnek, de a káromkodások tekintetében sokkal kevésbé vagyunk újítóak” – mondja Kálmán László.

„Az indulatos kitörésekre a tabuszavak használata jellemző, azoknak a készlete viszont nem frissül gyorsan. A legtöbb mostani tabuszó eredetileg szexuális tartalmú, és iszonyú régi, az ősi uráli szókincshez tartozik. Ennek szerintem az az oka, hogy a tabu nem devalválódik úgy, mint az értékelő jellegű kifejezések. Nem is nagyon fokozható, és nem veszít az erejéből. Kivétel az, amikor a tabuszavak egész köre elveszti a tabu-voltát, mint ahogy mostanra a szakrális tabuszavak. De azok meg pont ezért nem pótlódnak másokkal.”



Hülye köcsög

A hülye sokáig nem számított igazi szitokszónak, a legrégebbi dokumentált jelentése „bamba, bámészkodó”; a 18-19. században orvosi kifejezésként használták, az öregkori elbutulásra, az ideggyógyintézetekben külön osztálya volt a hülyéknek (az Alzheimer-kórban, demenciában szenvedő betegeket látták el itt), majd a 19. század második felében nyerte el a mai értelmét. Viszonylag friss káromkodásnak tekinthető a köcsög, amely, „mint szinte minden szó, amely a börtönszlengből kerül ki, eleinte nagyon durva, agresszív kifejezésnek számított, de mostanra ez is veszített az erejéből” – mondja a nyelvész.

„A protestánsoknak pedig seggem bűzös terhét küldöm”.

Pázmány Péter


Káromkodni jó

A káromkodás lélektanát tanulmányozó Juhász Ágnes pszichológus szerint egyre elterjedtebb az a nézet, hogy káromkodni egészséges. A legtöbben akkor szitkozódunk, amikor túl nagy rajtunk a nyomás, és ekképpen eresztjük ki a gőzt. Juhász ugyanakkor egy olyan kutatást is idéz, amellyel bebizonyították, hogy a fájdalom elviselésében is sokat segíthet a káromkodás: a kísérleti alanyok kezébe forró edényt adtak, és kiderült, hogy azok az emberek tudták tovább tartani a kezükben tartani, akik közben nem szégyelltek cifrákat mondani.

Bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek hajlamosabbak arra, hogy többet káromkodjanak. Jellemzően az A-típusú személyiségek szitkozódnak gyakran, azok az emberek, akiknek jó érzékük van a vezetéshez, általában türelmetlenek, gyakran ellenségeskedők, szeretnek versengeni, nem szeretnek viszont veszíteni – mondja a pszichológus.


A mi médiánk kurvára le fogja szarni, hogy az Orbán mit akar. (…) Amíg én vagyok, minden van, folytatom a háborút, és mindenkit kibaszok.

Simicska Lajos


„Nagy mintákon, főleg amerikaiaknál nézték meg, hogy egy-egy káromkodás milyen sűrűn fordul elő a vizsgált alanyok beszédében. Azt találták, hogy átlagban minden kétszázadik szavuk káromkodás volt. Később azt is kimutatták, hogy átlagosan az amerikaiak ugyanolyan gyakran használták a szitokszavaikat, mint a mi, miénk, nekünk névmásokat. A káromkodások tehát legalább annyira stabilan a nyelvünk részei, mint az egyes alapszavaink”.

Juhász ezzel együtt azt állítja, hogy régen sem káromkodtunk kevesebbet. „Nagyjából harminc évre visszamenőleg vannak a káromkodásra vonatkozó megbízható kutatások, és ezek egyrészt rámutatnak, hogy a leggyakrabban használt kifejezéseink ugyanazok, mint harminc éve, másrészt kiemelik, hogy vélhetően még csak nem is káromkodunk gyakrabban, mint pár évtizede. Talán azért van mégis ezzel ellenkező benyomásunk, mert a tévé és az internet miatt többet hallunk és olvasunk káromkodásokat.”


Bölcsőtől a sírig

A „csúnya” szavakat nemcsak egészen korán megtanuljuk, de egy egész életre meg is jegyezzük. „Kutatások bizonyítják, hogy még az idős, demenciával élő betegek – akik már nagyon nehezen raknak össze teljes és összefüggő mondatokat – is sokszor folyékonyan szitkozódnak. Könnyen előfordulhat, hogy bár már károsult a beszédközpontunk, de káromkodni még mindig képesek leszünk” – vetít előre egy lehetséges jövőt a pszichológus.