Évekig készülsz rá, aztán egyszer csak vége, és marad benned egy űr

Fotó: Abcúg / Magócsi Márton

-

Van, aki kiskőrösi portásfülkébe, mások budapesti panelházakba, és van, aki a bajai Duna-partra tért vissza a Rio de Janeiró-i paralimpiáról. A testi és értelmi sérültek sportversenyéről tizenöten jöttek haza éremmel a nyakukban, pedig a legtöbbjük első pillantásra akár az épek közt is indulhatna. Néhányan megmutatták, hol töltik szívesen a mindennapjaikat.


Suba Róbert kajakos, aki KL1 kategóriában szerzett ezüstérmet, Kiskőrösön, a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban, ahol portásként dolgozik


Figyeli az idegeneket, őrzi a krétát, a kulcsokat, a felmosóvödröt és a fénymásolót. Volt már banki ügyfélreferens, önkormányzati ügyintéző és telefonos ügyfélszolgálatos is, de portásként érzi magát a legjobban. Szerinte élsportolóként, hullafáradtan nem lehet komolyabb munkát vállalni. Suba Róbert 1999-ben szenvedett ejtőernyős balesetet, azóta kerekesszékben ül. 2012-ben kezdett dolgozni a kiskőrösi gimnáziumban, ahol némelyik tanárt még gyerekkorából ismeri, de nem velük, hanem a diákokkal tölti legszívesebben az időt – írja az Abcúg. “Haveri viszonyban vagyunk, sokan lejárnak hozzám a szünetben, ideülnek a székre, poénkodunk kicsit. Szeretek velük lenni, rám is átragad az a gondtalanság, ami körülveszi őket. A kamaszok az élet szebbik oldalát látják” – mondta Róbert, aki ezüstérmet szerzett a KL1-es parakajak 200 méteres döntőjében a riói paralimpián, ezért az iskola főbékájának is megválasztották. “Örülök, hogy Rió után visszaállhatok a mókuskerékbe. Ötkor kelés, edzés, aztán iskola, majd újra edzés. Hétvégén borozgatás, bográcsozás a haverokkal. Nekem ez az életem”.


Pap Bianka úszó, aki S10 kategóriában, 200 méter vegyesen bronzérmet, 100 méter háton pedig ezüstérmet szerzett, szülővárosában, Szigetváron


„Szigetváron nem történik semmi, legfeljebb pizzázni lehet elmenni” – mutatott körbe mosolyogva Pap Bianka. Néhány lépésre állt a vártól, ami népszerű látványosság is lehetne, de csak néhány ember biciklizett a környéken, és a fagyisnál sem állt meg senki. Bianka négy évvel ezelőtt, 12 évesen hagyta el a szülővárosát, azóta Budapesten él, most egy III. kerületi panzióban. Szigetvárért nem rajong különösebben, a fővárosban pedig szinte csak edzésre jár, negyedötös ébredés mellett nincs is energiája másra. “Legfeljebb ebédelni vagy vásárolni szoktunk elmenni egy-két barátnőmmel, szeretem a Váci utcát, sokat járunk arrafelé”. A paralimpia utáni heteket viszont a szüleinél tölti, és akár 24 órát is képes aludni, annyira kimerült a verseny miatt.


Pálos Péter asztaliteniszező, aki S11 kategóriában bronzérmet szerzett, Budapest belvárosában, terézvárosi otthona közelében


Pálos Péter igazi belvárosi gyerek. A MÁV Kórházban született, és hatéves kora óta a Terézvárosban él, szinte ki sem tette a lábát az Aradi-Podmaniczky-Székely Bertalan utca háromszögből. “Tud nyomasztó lenni, de ez csak százból egy eset. Szeretem, hogy minden közel van” – mondta Péter, aki idén bronzérmet szerzett a 11-es, enyhén értelmi fogyatékos kategóriában. “Örülök, hogy lezárult ez a szakasz, mert az elmúlt év borzalmasan alakult a sérüléseim miatt”. Péter négy éve aranyéremmel jött haza Londonból, ezért nem teljesen elégedett az idei teljesítményével, és egyelőre abban sem biztos, hogy ott lesz Tokióban. “Most próbálom kihasználni a szabadidőt. Szeretem a sorozatokat, az Agymenőket, a South Parkot, a Family Guyt és a Trónok harcát. Ha otthon vagyok, ezeket nézem, vagy videojátékokkal játszom. Abból nincs kedvencem, mert ha egy hétig játszom eggyel, úgyis megunom”.


Veres Amarilla vivó, aki párbajtőr csapatban szerzett bronzérmet, Nyíregyházán, az egyetem közelében lévő kávézóban, ahová sokat jár


“Itt érzem először, hogy otthon vagyok. Nem is túl nagy, de nem is nyomulnak úgy a fejedbe, mint falun”. Veres Amarilla lakott már Békéscsabán, Szarvason, Debrecenben és Budapesten is, pedig még csak 23 éves. “Szeptemberben kezdtem a sportszervező szakot a Nyíregyházi Főiskolán, próbálok barátkozni a csoporttársaimmal, jófejnek tűnnek. Rió előtt sehová sem jártam, de ha most van egy órám, szívesen beülök ide kávézni a kampuszon. Hirtelen szárnyaim nőttek, ami egyszerre megrémít és boldoggá is tesz” – mondta. Amarilla baloldali bénulással született, és bár a hétköznapokban nem kell kerekesszéket használnia, a mozgássérült vívók csak székben sportolhatnak. Idén a kerekesszékes párbajtőr csapat tagjaként nyert bronzérmet. “Amikor felébredek, arra gondolok: na, indulunk reggelizni? Fejben még Rióban vagyok, csak keresem magam, nem tudom, mi van velem. De azért a záróünnepségen éreztem, hogy mennék haza, hiányzott a nyíregyházi levegő”.


Hajmási Éva vívó, aki tőr csapatban ezüstérmet szerzett, budapesti otthona közelében, Rákoskereszttúron


Hajmási Éva gyerekként, a szülei válása után költözött édesanyjával a Király utcából egy 17. kerületi lakótelepre, ahonnan autóval jár az edzésekre és a városba is, ha a barátaival találkozik. “Nem sok dolgot tudok mutatni errefelé, minden utca egyforma”. Éva 22 évesen egy robogós balesetben vesztette el a bal lábát térd felett, ezért abba kellett hagynia a karatézást. Helyette vívni kezdett, és az első paralimpiáján rögtön ezüstérmet nyert a kerekesszékes tőr csapattal. “Korábban recepciósként dolgoztam egy hotelben. Akkor is előfordult, hogy interjút kértek tőlem, mert olyan alanyt kerestek, aki megváltozott munkaképességűként dolgozik. Szerintem abban nincs semmi különös, hogy valaki dolgozik. Most viszont van egy olyan eredményem, amivel szívesebben szerepelek”.


paralimpikonok

Tóth Tamás úszó, aki S9 kategóriában 100 méter háton aranyérmet szerzett, a budapesti Margit hídon, ahol gyakran átsétál


“Szeretek itt átsétálni. Venni egy fagyit a barátnőmmel a Jászai Mari téri Mekiben, aztán gyalog átmenni Budára. Ott lakom a Margit körúton”. Tóth Tamás, a magyar csapat egyetlen riói aranyérmese azonban még nem tudott visszarázódni a hétköznapokban. “Amikor nagyon vársz valamit, évekig mindenki csak arról beszél körülötted, aztán egyszer csak vége, és marad benned egy űr. Csak állsz a nagyvilágban. Így érzem most magam” – mondta. Annak azért örül, hogy a következő hetekben nem kell edzenie, mert szerinte “senki nem látott még úszót hajnalban mosolyogva menni az uszodába”. Amikor mégis le kell mennie, hatkor ébred, egy órával később pedig már csobban. “A barátaim megértik, hogy csak szombaton tudok eljárni velük, mert a vasárnapot kivéve mindennap edzek. Nem is biciklizni szoktunk elmenni, hanem mondjuk étterembe vagy moziba. Szerintem az az egészséges, ha egy fiatal gyerek eljár otthonról, különben a sportban sem tud jól teljesíteni”.


paralimpikonok

Osváth Richárd vivó, aki kard A és tőr A kategóriákban is ezüstérmet szerzett, budapesti klubja közelében


“Minden délután itt vagyok a Törekvésben, mert fél háromtól ötig edzést tartok a gyerekeknek. Ez egészen más, mint amikor sportolsz, mert önzetlennek kell lenned. Aztán öttől hétig befejezem a kiabálást, és csak magamra figyelek”. Osváth Richárd kardban és tőrben is ezüstérmet nyert a paralimpián, noha Amarillához és Évához hasonlóan ő sem kerekesszékben tölti a mindennapjait. 2008-ban esett rá a korábban megoperált térdére, azóta mozgássérült. Öt éve költözött a vívás miatt Szatmárnémetiből Budapestre, de hiába szokta meg a XI. kerületi lakását, néha még mindig eszébe jut, hogy jó lenne hazamenni.”Hiányzik az itteni életemből, hogy leüljek egy barátommal egy körre, és beszélgessünk. Ha itt is kialakulna egy olyan baráti társaságom, mint az otthoni, úgy érezném, megcsalom őket”.


paralimpikonok

Vereczkei Zsolt úszó, aki S5-ös kategóriában, az 50 méteres hátúszásban szerzett bronzérmet, Baján, a Duna-parton, ahová gyakran lejár


“Ja, persze, nincs ezzel gond” – mondta Vereczkei Zsolt, miközben beült a volán mögé. A 38 éves úszó, akinek születése óta hiányzik mindkét karja, imád kijárni a bajai Duna-partra. “Kocsiba ülök, és kijövök egy kis friss levegőt szívni. Hát nem fantasztikus?” – kérdezte Zsolt, aki 1992 óta minden paralimpián ott volt, és idén bronzérmet szerzett 50 méter háton az S4-es sérültségi kategóriában. Zsolt a Bács-Kiskun megyei Érsekcsanádon nőtt fel nevelőszülőknél, de 1990 óta a közeli Baján él. “Három anyuka nevelt, testvérek voltak. Sajnos 2008 óta mindhárman elmentek” – mondta. Zsolt héttől délig diszpécserként dolgozik egy bajai cégnél, aztán az uszodában tölti az idejét. “Szerencsére nagyon rugalmasak, edzőtáborba is mindig elengednek. Persze, ha normális ösztöndíjat kapnánk, akkor nem kellene dolgoznunk a sport mellett”.


paralimpikonok

Csonka András asztaliteniszező, aki S8 kategóriában ezüstérmet szerzett, budapesti klubja előtt


Csonka András életében szinte nincs olyan perc, amit nem a pingpong tölt ki, ezért nem tudtunk vele máshol találkozni, mint a Marczibányi téri asztalitenisz-csarnokban, és valószínűleg ezért nyert ezüstérmet a paralimpián. Reggel ötkor kel, másfél órát edz, aztán koncentrációs tréningre megy. Az ebédje hónapok óta ugyanaz a speciális glutén- és tejmentes kókuszgolyó, de nem azért, mert ételallergiás, hanem mert az orvosok ezt tanácsolták neki. “Sokkal többet ér nekem, mint egy gulyásleves meg egy paprikás krumpli”. Rióból hazafelé is pontosan annyit aludt, hogy az időeltolódás szempontjából optimális legyen, és az energiaszeleteket is éppen megfelelően osztotta be. Ha valami belefér még az idejébe, az csak a tanulás. András most csinálja a második diplomáját a Budapesti Metropolitan Egyetem Változás- és válságmenedzsment képzésén. Kávézni életében nem volt még, barátai pedig sokfelé vannak a világban, jóban lett néhány brazil önkéntessel is. Este vagy hétvégén csetel velük, ha épp nincs bajnoki meccse.