Ennyi színészkedést el se bír a vászon

Forrás: InterCom

-

Összegyűjtöttük a Berlinale eddigi legjobb filmjeit, amelyekről még nem számoltunk be. Buggyant zsarukon röhögtünk, Isabelle Huppert sorsáért aggódtunk, Logan Lerman és egy német nő pedig alaposan összetörte a szívünket.


Csak a legnagyobb barmokból lesz rendőr

John Michael McDonagh öt évvel ezelőtt lépett ki neves drámaíró/rendező öccse, Martin McDonagh árnyékából a politikailag inkorrekt humorban tobzódó, fergeteges A guardistával, amelyet 2014-ben a sajátosan kevert hangvételű, kicsit nehezebben megfejthető Kálvária követett. A Berlinalén debütáló War on Everyone című új filmje tekinthető akár visszalépésnek is, mert sem A guardista szellemesen karikaturisztikus társadalomrajzát, sem a Kálvária összetett főhősét nem találjuk itt meg, ez a film sokkal inkább a gegekre támaszkodik. Viszont ez is egy zsaru-, illetve haverkomédia kicsavarása, mint A guardista, tulajdonképpen műfajparódiának nevezhetjük, ha nevezni kell valaminek.

Elhagytuk Írországot: Új-Mexikóban vagyunk, és két alkalmatlan, erkölcstelen, korrupt, drogos zsaru mindennapjaiba csöppenünk bele óriási ricsajjal. Terry (Alexander Skarsgard) és Bob (Michael Pena) egyrészt úgy festenek, mintha egy 70-es évekbeli rendőrös sorozatból léptek volna elő, másrészt emlékeztetnek a 21 Jump Street főhőseire is, amennyiben buggyant vagy magukat annak tettető arcok, akik épp egy hajszálra vannak a kirúgástól, amikor rácuppannak egy ügyre. Utóbbi teljesen lényegtelen, a fontos az, hogy felvonulhasson egy csapat bizarrul felfestett figura: piti és nagymenő bűnözők, a csajaik, a verőembereik, a besúgók és egy titokzatos androgün figura (Caleb Landry Jones), akiről nem tudjuk levenni a szemünket.


Alexander Skarsgard a War on Everyone-ban


Egy olyan elképesztően vicces, egyáltalán nem konzekvens alternatív univerzumban vagyunk, ahol a zsarufeleség Simone de Beauvoir-idézetekről vitázik esténként a férjével, ahol a félrekefélést egy komplett táncrutin rögtönzése előzi meg, ahol zsaruk és informátoraik a lepattant bárban nem töményet és sört, hanem míves koktélokat kortyolgatnak, és ahol hőseink egyik pillanatról a másikra Izlandon találják magukat, nagykabát nélkül. De nem minden csupa cukiskodás, ez egy elég mocskos világ igazából, levágott fejekkel, heroinnal, zsarolással – és naná, hogy az erőszak is groteszk és ironikus.

Legtöbbször szellemes, néha szellemeskedő, de társadalom- vagy rendészetkritikának kevés a War on Everyone. Viszont McDonagh célja valószínűleg nem is ez volt, másfél óra féktelen dilinek pedig szinte tökéletes.


Született egy új sztár is

Euforikus hatást tud kiváltani, amikor a moziban ülve úgy érzi az ember, hogy éppen egy nagy színész születésének a tanúja. Az amúgy sok tekintetben eléggé hagyományos Indignation is ezt az élményt nyújtja: a forgatás idején 23 éves Logan Lerman (aki amolyan kamaszos esetlenséggel már az Egy különc srác feljegyzéseiben is remek volt persze) lép színre mint kiforrott, finom eszközökkel dolgozó, érzékeny színész. A film Philip Roth nálunk Düh címmel megjelent regényének adaptációja, amely az egyik legjelentősebb amerikai függetlenfilmes producer, James Schamus (Jégvihar, A boldogságtól ordítani, Brokeback Mountain stb.) első egész estés rendezése.


Logan Lerman és Sarah Gadon az Indignationben


Az 50-es évek elején, a koreai háború alatt játszódó film főhőse egy Marcus nevű zsidó fiú (Lerman), aki nyomasztó szülei elől egy másképp, de nem kevésbé nyomasztó egyetemre menekül, ahol belezúg a szépséges és számára izgalmasan kifürkészhetetlennek tűnő Oliviába (Sarah Gadon). Marcus éles eszű és szorgalmas, de egy kicsit marslakó, és sem a szobatársaival, sem Oliviával nem nagyon tud mit kezdeni, viszont emberére akad az egyetem dékánjában, akit a fenomenális Tracy Letts alakít. Letts színészként ugyanazt a figurát szokta játszani: ő a sok filmben igényelt szemüveges, tekintélyt parancsoló férfi, például a Homeland Andrew Lockhartja. Amúgy elsősorban kiváló író, akinek többek közt a Gyilkos Joe-t és az Augusztus Oklahomábant köszönhetjük.

Marcus és a dékán verbális bokszmeccse a film abszolút tetőpontja, a tökéletes írás, rendezés és színészi játék olyan lehengerlő együttese, hogy nem túlzás kijelenteni, akár csak ezért az egy jelenetért is érdemes lett volna megcsinálni a filmet. Lerman abszolút Letts méltó partnerévé nő fel, hibátlan, emlékezetes filmes pillanatot alkotnak meg, ami után csak egy kérdés marad: Lerman vajon mikor mutat megint ennyire lenyűgözőt?

Bár a sokszor túl tradicionális, gyenge kísérőzenével aláfestett film nem tudja végig fenntartani ezt a szintet, a legfontosabbat, a figurák zaklatott érzelmi életét Schamus jó ízléssel, árnyaltan ábrázolja, így a megrendítő befejezés is megérdemeltnek, helyénvalónak tűnik.


Nem gáz, ha összeomlik az életed

Mia Hansen-Love természetes stílusban előadott, életszerű, finom humorral átszőtt történeteket szokott mesélni (Viszlát, első szerelem; Eden), a Berlinale versenyprogramjában bemutatott L'avenir (Things to Come) is ilyen. Az elkallódott Schopenhauer-köteteiket kereső, ebéd közben Zizekről társalgó, jómódú francia értelmiségiek közt játszódó film valószínűleg már a közege miatt hidegen fog hagyni sokakat, ami sajnálatos, mert a L'avenir egy kliséket kerülő, nem nagy, de szép film. A mindig briliáns Isabelle Huppert egy gimnáziumi filozófiatanárt alakít, aki több évtizedes házasság után hirtelen minden tekintetben magára marad, és ezzel az új élethelyzettel kell valahogyan megküzdenie. Mind a forgatókönyv, mind Huppert alakítása intelligens, sokrétű és visszafogott, nagy drámák helyett apró rezdüléseket kapunk, amikre igazán élvezetes ráhangolódni.


Isabelle Huppert a L'avenir című filmben


Terhes nők ne olvassanak tovább!

A 24 Wochen (24 Weeks) hétköznapi hőseivel és pragmatikus vizuális megoldásaival nem hoz sokkal többet egy tisztességes tévéfilm szintjénél, viszont precíz forgatókönyve és színészi alakításai elementáris erővel hatnak. Anne Zohra Berrached második egész estés rendezése ilyen tekintetben Andreas Dresen (A kilencedik mennyország, Járhatatlan út) munkáira hasonlít, aki szintén elsősorban mellbevágóan valószerű színészi alakításaival vált ki hatást mindennapi emberek problémáiról szóló filmjeiben. A 24 Wochen főhőse egy sikeres nő (Julia Jentsch – Sophie Scholl), aki terhessége hatodik hónapjában megtudja, hogy a gyereke Down-kóros lesz. Az ezt követő, egyre növekvő érzelmi hullámokat és a család dinamikájának változásait minden ízében hitelesen és szívszorítóan ábrázolja a film, amely az utolsó felvonásra annyira fájdalmassá válik, hogy nem mindenki bírja majd végignézni.


24 Wochen, 24 Weeks

Julia Jentsch a 24 Wochenben


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!