"Ennek a vasfüggönynek nincs semmi értelme"

Fotó: Vs.hu / Hirling Bálint

-

1948 óta zajlanak próbálkozások Magyarország elszigetelésére, de sem az aknazárnak, sem a jelzőrendszernek nem lett jó vége. Felsőcsatáron jártunk egy nyugdíjas határőrnél, aki mindent tud a szögesdrótról és a nyomsávról.


Épül a kerítés, amely eddig csak minisztert buktatott, menekültet nem állított meg. Vagyis semmi értelme. Ha Goják Sándor mondja, neki talán el lehet hinni. Goják úr ugyanis szakértője a Magyarország határára felhúzott vasfüggönyöknek. A hatvanas években határőrként szolgált, majd nyugdíjas korára megépítette egy apró, Vas megyei faluban, Felsőcsatáron a Vasfüggöny Múzeumot.

„Kidobott pénz. Ha igazi határzárat akarnak, akkor elektromos jelzőrendszer kell, és határőrbázisok láncolata.” Saját számítása szerint 1-1,5 milliárd forint lenne egy kilométer, de a 97-98 százalékos hatékonyság is garantálható. Szó kerül a bolgárokról, akik 80 kilométer hosszú falat húztak, persze – így az idős határőr – a legjobb volna, ha azokban az országokban lenne rend, ahonnan menekül a tömeg.



Aknazár Triesztig

Utópia ez, ahogy 1946-ban is az volt a szovjetek ötlete, hogy a Balti-tengertől Triesztig aknazárral fékeznék meg „az emberek szabad mozgását, az eszmék szabad áramlását”. Csak ahhoz két év kellett, hogy az érintett magyar határszakaszon földbe kerüljenek az aknák, melyekből persze nem volt elég, így botlódrótokkal próbáltak minél nagyobb területet lefedni. Eleinte ezek az aknák főképp a határ mentén élőket tizedelték. Sok földet csatoltak el, aminek utána kellett volna menni.

Öt évre volt szüksége az időjárásnak, hogy a keményfa és öntöttvas aknákat használhatatlanná tegye, így – az utasítás szerint – mindet le kellett cserélni modernebb, bakelitből készült pokolgépekre. 1955 nyarának végén kezdték felszedni a döglött aknákat, a munka azonban veszélyes volt, és lassú. Végül 1956 szeptemberére – alig egy hónappal járunk a forradalom előtt – aknamentes lett a határ. Ha nincs ez az „időszakos karbantartás”, a magyar menekülteknek – migránsoknak, bevándorlóknak – csak töredéke éri el a nyugati biztonságot.

Hónapok teltek el, mire az országgal együtt az államvédelem is kezdett magához térni, csak 57 nyarán lett teljes újra az aknazár. Szovjet segítséggel sajnos akna is akadt elég, taposóaknából másfél millió, tányéraknából 450 ezer került a földbe. Kipróbált modellek voltak, 40 kilós nyomásra robbantak. Egy idő után szögesdrót tekercset is raktak az aknák fölé, hogy ne csak egy ember sérüljön-haljon, ha szökni próbál.



Rúdugró és sofőr

7-8 deka trotil eredetileg arra elég, hogy leszakítsa a menekülő lábfejét, de az aknák gyakran olyan közel voltak egymáshoz, hogy lehetetlen volt túlélni a robbanást. Így halt meg 1966-ban egy lengyel ifjúsági rúdugró, aki egy fahusánggal próbált átlendülni az aknamező felett. Vesztére a szögesdrótkerítés nem adott elég helyet a nekifutásra és a fiatal sportoló visszaesett az aknákra. Goják Sándor emlékei szerint a másnap megérkező tűzszerészek közelíthették csak meg a maradványokat.

Voltak, akik tehéncsordát maguk előtt hajtva próbáltak átjutni, míg egy teherautó-sofőr Pornóapáti és Horvátlövő között a műútról akart lendületet venni, hogy átgázoljon egy sor szögesdróton, az aknamezőn, majd az ott kerekeit vesztő Csepel teherautó motorháztetejéről átugorjon az utolsó drótkerítésen. A terv remek lett volna, ha nem éjjel egykor akarja végrehajtani, amikor épp váltás volt a határszakaszon, ráadásul az őrsparancsnok is kijött ellenőrzésre, így öt katona 300 éleslőszerrel és egy alezredes pisztollyal nézte végig az akció első felét.

Mikor a Csepel ráhajtott az aknamezőre, a kocsikísérő és a sofőr is előremászott a motorháztetőre. Előbbit azonnal lelőtték, a gépkocsivezető pedig a könyökébe kapott egy golyót, de át tudott ugrani a szögesdrótkerítésen. Az alezredes is a motorháztetőről vetette át magát az akadályon, hogy a senki földjén próbálja megtalálni a szökevényt. Utóbb kiderült, hogy a sofőr egy bokorban bújt el, a magyar őrsparancsnok rá is lépett a kezére, de nem vette észre. Végül a sebesült átjutott a biztonságos osztrák földre, és egy burgenlandi városban telepedett le.



Goják Sándor és egy akna


Pinka

Ilyen esetekről persze nem nagyon beszéltek akkoriban, azt viszont a nyugati sajtó is felkapta, amikor 1965 nyarán a határ mentén tekergő Pinka folyó megáradt, és kimosta a partfalba telepített aknákat. Igyekeztek az osztrák tűzszerészek, de volt egy akna, amelyet két 11 éves osztrák kisfiú talált meg. Halálukból nemzetközi felháborodás lett, ezután nyomatékosan felszólították Magyarországot (és az ügyekben döntő Szovjetuniót), hogy szedjék fel az aknazárat, és humánusabb módon védjék a szocializmust.

1966-tól 71-ig zajlott az aknamentesítés, először alföldi sorkatonákkal, akik mögött géppisztolyos feküdt arra az esetre, ha valaki szökni próbálna. Majd – mivel a bakelitaknákat a fémkereső sem mutatta ki – tankkal hajtottak az aknamezőre. Ezután hivatásos tűzszerészekkel próbálkoztak, végül visszavezényelték azokat, akik telepítették a robbanó szerkezeteket.

Aknák helyett a megoldás az SZ-100-as elektromos jelzőrendszer lett. Egy 242,6 kilométeres kerítés, mely jelez, ha valaki hozzáér. Jelképes, 24 voltos áram volt benne. Ezt és a hozzá tartozó nyomsávokat, szögesdrótot már nem a határ vonalán telepítették, hanem ötven és tízezer méter között váltakozó távolságban az ország belseje felé. Így riasztás esetén egy UAZ indult az érintett szektorba, egy pedig határőrökkel és kutyákkal a határra, hogy a szökevény pont szembe fusson velük. Goják Sándor emlékei szerint ritkán kellett levenni a vállukról a fegyvert, a többség már a kutyának megadta magát.


Guba-hegy

1966-ban azonban a határőrség történetének legkönnyebb elfogása történt meg. Egy 42 éves balassagyarmati férfi kora este kísérelte meg a szökést. Térképe nem volt, épp elég nehéz volt Kőszegig utaznia. (Akkoriban többszörös ellenőrzés után juthatott csak a határövezetbe az ember: Celldömölknél civil ruhás rendőrök szálltak fel a vonatra, a Szombathelyről induló buszokra csak engedéllyel lehetett felülni, a falvakban katonák ellenőrizték, ki száll le a buszról, mindezek után jött a jelzőrendszer, a határőrök, a szögesdrót, olykor aknamező.) Emberünk a szürkületben egyszer csak a szögesdrótnál találta magát, de átmászott, anélkül, hogy a járőrök észrevették volna.

Bokortól bokorig kúszott, mire kezdett lassabban verni a szíve. A távolban fényeket látott, jó eséllyel a már Ausztriában lévő Felsőőrre (Oberwart) tippelt. Nagy megnyugvással nyitott be az első kocsmába, ahol égnek emelt kézzel leállította a zenészeket, és bejelentette, hogy végre szabad ember, mindenki az ő vendége. Ekkor a kőszegi határőriskola két vezetője feltápászkodott az egyik asztaltól, és a helyi Kulacs kocsma értő közönsége előtt őrizetbe vették a férfit, aki a határőriskola Guba-hegyi kiképzőpályáját mászta meg.


Képtelenség volt átjutni


Az utolsó létrafok

Egészen kicsin múlott annak a keletnémet családnak a sikere, akik 1978 őszén az NSZK-beli Stern magazin támogatásával próbáltak átlépni a vasfüggönyön. Osztrák oldalról az újság fotósa, egy riporter és két kétméteres izomkolosszus várta a háromfős családot. A keletnémetek megszálltak Kőszegen, az apa Wartburgjával a környéket járta, hogy egy létrára való lécet, csavarokat szerezzen. Október elsejére beszélték meg az akciót, nem tudhatták, hogy az októberek 56 óta mindig erősített szolgálatot jelentettek a magyar rendvédelmi szerveknél.

Óvatosan nekidöntötték a megbeszélt helyen a tyúklétrát a határkerítés egyik oszlopának. Az egyik kidobó alkatú segítő nyakába vette társát az osztrák oldalon, hogy átemeljék a kerítés tetejéig jutó családot. Előbb a kislányt, majd az édesanyát. A legutolsó létrafok azonban eltört a családfő alatt, aki ráesett a kerítésre, ami persze bejelzett. A határőrök előbb az újságírókat, a kidobókat és a család nőtagjait kapták el, utóbbiak félelmükben azt is elárulták, hogy az édesapa még a kerítés túloldalán van. A nyugatiakat végül kiutasították, a keletiek börtönbe kerültek, kivéve a kislányt, aki a nagymamához. A lány sorsát egy német múzeumlátogató mesélte el Goják Sándornak.


Vasfüggöny múzeum, Felsőcsatár

A kelet-német családról készült fotók


És köszönjük Tóth Pistának

Előfordult, hogy a határőrök húzták a rövidebbet. 1978. július 25-én hajnalban a járőr már csak egy gödröt és egy méretes fadarabot talált az egyik jelzőoszlop alatt. Katonai ügyészek érkeztek az eset kivizsgálására, mert nagyon úgy tűnt, hogy büntetlen határsértés esete forog fenn. Vagyis megszöktek. Az akkurátus ügyészek másnap egy segédmunkással ásattak egy hasonló gödröt, amely 29 perc alatt készült el. Innentől az volt a kérdés, hogy a járőrök, akiknek 9 percenként kellett a területen elhaladniuk, merre jártak, mikor a gödör készült. Végül a járőrparancsok másfél, társa egy évet töltött a futkosón.

A legkomolyabb büntetést egy olyan határőr kapta, aki aznap nem is volt szolgálatban. A három szombathelyi szökevény ugyanis levelet küldött szüleiknek a szabad világból, melyben megköszönték a szökést segítő tippet Tóth Pistának. A két és fél év letöltendőt kapott Tóth határőr esküdözött, hogy a fiúkkal nem beszélt, azt azonban nem zárta ki, hogy egy kocsmában kicsit hangosabban magyarázta, hogy ha szökne, akkor az Írottkő melyik részén ásna.


Bóbiskolni őrségben

Erősített szolgálat nemcsak minden októberben volt, hanem akkor is, amikor a mélységi felderítés azt jelentette, hogy valaki az ország belsejében szökésre készült. Ilyenkor többnyire a szombathelyi sorkatonákkal támogatták meg a határt védő állományt. Egy alkalommal egy két méter magas, vékony fiút is küldtek Szombathelyről, akinek hivatásos járőrtársával az volt a feladata, hogy azt a pontot figyelje, ahol a Pinka folyó épp elhagyja Magyarországot. Eseménytelen volt az éjszaka, a járőrparancsnok el is bóbiskolt az ölébe fektetett géppisztollyal. A hórihorgas kiskatona csak erre várt, elvette társa fegyverét, kibiztosította, majd közölte a meglepett – és álmos – határőrrel, hogy ne merje követni. A kiskatona belegázolt a Pinkába.

Goják Sándor emlékei szerint a járőrparancsnok sírva ment vissza az őrsre, mert kevés nagyobb szégyen érhet egy határőrt, mint hogy a társa lefegyverezi és megszökik. Az őrvezető a katonai fogdára került. A kiskatona, elért Bécsig, de vesztére nem menekült elég messzire, és a magyar elhárítás közreműködésével halálos baleset érte. Így üzentek, hogy a menekült nem lehet biztonságban az otthona közelében.