Elveszett illúziók – Törőcsik András 60 éves

Fotó: MTI Rt. Fotószerkesztőség / Koszticsák Szilárd

-

Máig ható legendájában nemcsak az eredmények, a finom cselek, az ellenállhatatlan előretörések emlékei kavarognak, hanem a reménység és az ostoba, banális, indokolhatatlan bukás szinte már szimbolikus kettőssége is.


1982 áprilisában a Labdarúgás című folyóiratban kettős interjú jelent meg a 60. életévét néhány héttel korábban betöltő Hidegkuti Nándorral és a spanyolországi vb-re készülő válogatott „megint-reménységével”, Törőcsik Andrással. Hidegkuti a cikkben egy dicsőséges játékos- és edzői pályafutás után bölcsen nyilatkozik önmagáról, elmondja, hogy játéktudása egészen 36 éves koráig fejlődött, sikereinek záloga pedig a „sportszerű életmód és a sok egyéni labdás edzés” volt. Törőcsik 27 évesen sokkal bizonytalanabb, szorgalmával, kondíciójával kapcsolatban önkritikus, korántsem tűnik úgy, mintha – Hidegkuti pályájához hasonlóan – ekkor kezdődhetne számára az igazi, a sikeres élet.



Visszatekintve valóban pontosan tudható, hogy a most 60 éves Törőcsik András 33 évvel ezelőtt már túljárt játéktudása csúcsán. Még egy rövid fellángolás következik 1983-ban: átalakuló játékstílussal – Törőcsik „ott van végig a 90 perc folyamán a pályán” –, az emlékezetes újpesti győzelemmel a Köln ellen, ahol régi módra bolondot csinál a német védőkből. Azután már csak halvány villanások, majd az egyre szürkülő játékos-pályafutást követően a máig tartó lejtő, amely szinte törvényszerűen vezet a semmibe. Az utóbbi évek-évtizedek tönkremenetele nemcsak azért tűnik különösen fájónak, mert a nyolcvanas évek óta sem jelentkezett Törőcsikhez mérhető tehetség, hanem mert volt egy generáció – a mai negyvenes-ötvenesek –, amelynek nem volt nagyobb reménysége, mint ő.


A hetvenes évek közepén úgy ragyogott ki a magyar mezőnyből, mint korábban Albert, úgy látott a pályán, mint Göröcs, és az ellenfelek úgy dőltek jobbra-balra egyetlen mozdulatára, mint előtte csak Varga Zoli (vagy az ifjú Kocsis Lajos) cseleinél.

A BVSC-ből a Dózsába igazoló Törőcsiknek ők a példaképei. 1976-tól fér be az Újpestbe (Bene helyére, Fazekas mellé), év végétől pedig helye lesz a válogatottban is. A másik nagy és ifjú reménységgel, Nyilasival remekül megértik egymást, a „Bólints, Tibi!” mellett a lelátókon felhangzik a Táncolj, Törő!”. Törőcsik Cruyffot csodálja; optimális pozíciója a mélységből induló középcsatáré. 1977-ben ebbéli minőségében már valószínűleg ott van a világ legjobb játékosai között, ekkor lövi élete gólját is: a Bilbao ellen leheletfinoman emeli át Iribar fölött a labdát. Közben a válogatottból egy buta vámszabályáthágás miatt eltiltják, és így csak mai fejjel visszagondolva hihetetlen, hogy az 1978-as vb előtt mindössze 11-szer szerepelhet a nemzeti csapatban – ebből öt mérkőzés ’77 októberében és novemberében volt. Argentína előtt mégis ő kerül a címlapokra, tőle várja a közvélemény a dicsőséges múlt újraélesztését: „a magyar labdarúgás óriásává nőheti ki magát, ha azon az úton jár tovább, amelyre nemrégiben érkezett” – írja róla a világbajnokságra készült Labdarúgás-különkiadás, s hozzáteszi: „ismeretes, elég problémás ifjú volt”. „Kizárólag tőle, az ő emberségétől, sportszerűségétől, akaraterejétől függ, hogy nagyon sokra vigye.” A nagy beérkezés helyett azonban következik a hírhedt piros lap az argentinok ellen vívott első csoportmeccs végén, majd Nyilasival együtt az újabb eltiltás.



De feláll az ostobán szigorú büntetésből, s talán 1979-ben játszik a legjobban, meghívást kap a világválogatottba, de egy közlekedési balesetben elszenvedett súlyos sérülés miatt nem utazhat el, helyette kórházban tölti a nyarat. Ekkor már elbújna a túlzott népszerűség elől, s érződik, hogy az önbizalma is megkopott. 1979 augusztusában a Képes Sport interjút közöl a lábadozó Törővel, aki elmondja magáról, hogy


egy kicsit hangulatember vagyok, csak jókedvemben tudok jól játszani.

S ha valamit újrajátszhatna az életében? – kérdezik. „Talán az edzéseken kezdettől fogva valamivel fegyelmezettebb lennék” – nyilatkozza. A hullámvasút azonban halad tovább, 1980-ban csodálatos meccs a skótok ellen a Népstadionban, majd újabb baleset, újabb elmarasztalás, az 1982-es vb előtt ismét sérülés, cinkcsizma és gipsz a magyar–osztrák után. A spanyolországi vb előtti Képes Sport-felvezetőben Törőcsik már teljesen bizonytalan önmagában:


Már megszoktam, hogy tőlem mindig sokat várnak, és sajnos azt is, hogy általában kevesebbet adok. Miért? Mert nem vagyok olyan kiválóság, mint ahogyan azt feltételezik.

Igazi és egyetlen mozgatórugója ekkor már a külföldi szerződés lehetősége – a balszerencsés világbajnokság után már csak a Dózsa engedélye hiányzik, de az ígéretek ellenére nem engedik el. Mire harmincévesen Franciaországba mehet, már csak árnyéka régi önmagának.


Törőcsik András


A dióhéjban összefoglalt futballkarrier adatai azonban ugyanolyan semmitmondóak, mint a nyolcvanas évek elején unos-untalan feltett interjúkérdésekre adott sablonválaszok.


Törőcsik máig ható legendájában ugyanis nemcsak az eredmények, a finom cselek, az ellenállhatatlan előretörések emlékei kavarognak, hanem a reménység és az ostoba, banális, indokolhatatlan bukás szinte már szimbolikus kettőssége is.

Egy interjú erejéig Törőcsiket már nem lehetne párba állítani egyetlen mai magyar futballistával sem, egyrészt mert tudása csupán a múltbéli nagyokéhoz mérhető, másrészt mert mára egy-két generációra szorítkozó legendáján túl egykori kiemelkedő egyénisége megfoghatatlanná vált. Tapintható viszont a 60 éves Hidegkuti és a 60 éves Törőcsik közötti különbség, amely mindennél pontosabban írja le a magyar labdarúgás elmúlt 70 évének történetét.